Meg választunk is, persze, hogy! Igaz, hogy még csak a nap felénél járunk, de a fényponton már (vélhetően) túl vagyunk. Meg aztán van is most egy szusszanásnyi időm körmölni, hiszen a nagyobbak a vasútmúzeumban leledzenek (nyitóhétvége, szóval ingyenes!), a kisebbik pedig a tüdőgyulladás megpróbáltatásait heveri ki mély álomba zuhanva. Hadd tudósítsalak benneteket tehát, milyen is volt az, amikor életemben először (de talán nem utoljára) Kistarcsán volt szerencsém élni az egyik alapvető állampolgári jogommal (és kötelességemmel, de ezt most hagyjuk).
Eredetileg úgy terveztem, hogy viszem a fiúkat is, lelki szemeim előt megjelent, hogy majd Tóbi édesen bedobja a borítékot az urnába, én meg aranyosan fotózom és fotózom. Közben fennhangon németül magyarázzuk a gyerekeknek, hogy bár apuka itt fizet temérdek sok adót, az elköltésébe már egyáltalán nem szólhat bele, mivel nem magyar állampolgár. Bezzeg a nagykapusi jóatyafiak! De ebbe most szintén nem mennék bele. Akármilyen nagy is bennem a feltűnési viszketegség, lemondtam erről a színjátékról, amikor láttam, a fiúk milyen jól játszanak az apjukkal délelőtt. Negyed 11 tájban indultam el a templomba, a nagyböjtben először sikerült megugranom ezt a mutatványt. Volt is mit meggyónnom! Még szerencse, hogy az én vallásomban van ilyen intézmény! Arnayos volt az atya, kérdezte, hogy ezt a sorozatos mulasztást vajon a családi problémák, a rossz szervezés vagy egyszerűen csak a hanyagság okozta-e. Éreztem, hogy ez az ember a vesémbe lát, így a B választ jelöltem meg. Vagyis az igazat és csakis az igazat. Szervezésben még mindig nem vagyok elég jó. A szentmise végén, közvetlenül az áldás előtt (vagyis amikor még nem kezdtek el szétszéledni a hívek) az atya még gyorsan emlékeztett mindenkit a szavazás fontosságára, majd így folytatta: "S hogy kire? Na, ha még mindig nem tudjátok, akkor már én sem tudok segíteni rajtatok!" Vajon melyik pártra gondolhatott? Sejtelmem sincs! Legalább egy-két támpontot adhatott volna! Úgy látszik, én menthetetlen eset vagyok!
Eképpen morfondírozva értem el a helyi általános iskolát, illetve az egyik közeli P+R parkolót (közvetlenül a kutyakozmetika mögött). Kiszálltam az autóból, átvágtam a Trianon Emlékparkon (iszonyú kietlen síkság, néhány jobb sorsra érdemes ülőalkalmatossággal, középen egy márványtábla, rajta ennek a problémakörnek a szimbólumával) s már majdnem el is értem az iskolához. Szemembe ötlött rögtön, hogy az iskola közvetlen közelében lévő egyetlen igazi óriásplakáton természetesen szeretett vezérünk mozgalma hirdeti magát, ezen kívül csupán az újmagyarok hevenyészetten felragasztott csíkplakátja árválkodott a bejárat melletti elektoromos kapcsolószekrényen. Biztosan még hajnalban kente oda néhány inszomniás aktivista. Azt hiszem, hogy épp az egyik csúcsidőben érkezhettem, megállás nélkül hömpölygött a tömeg, mindkét irányba. Naná, fél tizenkettőt mutat a toronyóra, véget ért a főmise, de még nem kezdődik az ebéd! Igyekszem jó alaposan megfigyelni a választásra érkezőket. Így első blikkre úgy tűnik, a kistarcsai társadalom meglehetősen széles rétegei képviseltetik magukat. Van, aki egész családjával érkezik (biztos azt ígérték a gyerekeknek, hogy lesz majd lufi, esetleg elhozhatják a fülkéből a tollat...lesz mivel forradalmat csinálni otton!), de vannak édesen andalgó szerelmespárok és egymás kezét szorító nyugdíjas - mi egy egész életet leélünk együtt! - kisöregek is. Az idősebb generáció jellemzően kiöltözve, mi ennek akkor is megadjuk a módját! felkiáltással közeledik az urnák felé. Persze vannak sportosan elegánsak (értsd farmering és makkos cipő) és lezserek (szabadidőruha) is. A többség üdvözült mosollyal az arcán lépdel, hiszen olyan jó érzés, hogy négy évben egyszer kikérik a mi véleményünket is! Őszintén meglep, hogy egyetlen szervezet sem használta ki a kampánycsend eltörlését. Minimum egy, nemzeti színekkel felpántlikázott gulyáságyúra számítottam, és igen, én is hiányoltam a lufikat. Lehet, hogy mi, kistarcsai választópolgárok nem is vagyunk olyan fontosak?
Pedig voltunk elegen, meggyőződésem, hogy mindenki hozott magával még egy embert.
BRÉKING! Megszakítjuk adásunkat! Szent blogírás közben hívott fel a Jobbik egyik aktivistája, hogy menjek el szavazni! Úgy látszik, nem volt elég nekik, hogy az elmúlt két napban négy azaz 4 darab SMS-ben próbáltak már agitálni. Külön ínyencség az, hogy név szerint Párfai Jánosnét keresték. Az én számomon, az én szent számomon! Nagy szerencséd fiam, hogy ennyire elmerültem ebben a kreatív tevékenységben, így nem vesztegettem az időt egy virtuális seggberúgásra, csak simán letettem. Azaz kinyomtam. Azaz lehúztam, ahogy ezeknél a mai okostelefonoknál szokás. Na, kedves olvasóim, most viszont megvan a válasz, miért nem volt gulyáságyú! Sokkal kifinomultabb eszközeik vannak. Jééézusom, most belegondoltam, hogy micsoda elképesztő verbális terrort kell ennek a szerencsétlen telefonálgató fiúcskának ma elviselnie. Az anyja is szedheti a csuklásgátlót bőviben. Na, nem baj, ha majd valamelyik fiam nem tanul rendesen, ezzel fogom riogatni: leszel te még telefonos aktivista a Jobbiknál! De egy újkori magyar (turáni?) átoknak sem rossz: hívogasson téged a Jobbik vasárnap délután!
Jó, lenyugodtam. Nézzük inkább, hogy milyen celebekkel futottam össze a fülke felé futva. Hah, a celebszpotting az még minálunk is küzdősport, kérem szépen! Befelé menet nem kisebb személyiséggel, mint magával a polgármesterrel akadtam össze, az alkalomnak megfelelően szépen kiöltözve (ő igen, én nem). Láttam továbbá a fodrászomat a teljes családjával, a katolikus kántort, többeket az utcánkból, egy híres óvónénit, valamint településünk leghíresebb guberálója is ott lábatlankodott a szavazatszámláló bizotsság előtt elmaradhatatlan ITALIA feliratú mackófelsőjében. Vajon neki mi van ráírva a lakcímkártyájára? Járdaszigetek? Na, de amint látjátok, ezen a választáson aztán tényleg jelen volt kicsi és nagy, prominens és eminens, de még a plebejus népség is. Ennek fényében óriási érdeklődéssel böngészem az exit pollokat. De nem, most előbb írok még egy kicsit.
(Nem is olyan) óriási meglepetésemre kígyózó sorok fogadtak a szavazó helyiségek előtt, valahogy tényleg sokan gondolták úgy, hogy kezükbe veszik a sorsukat! Vagy ahogy az edzőtermi rádióadó szlogenje szokta a fülembe harsogni: Vedd kezed be az életed! Mert valaki egyszer él...de valaki egyszer sem!!! ÁÁÁÁÁÁ!
Egyszer én is csak a bizotsság elé járulhattam, meg is volt a nevem a nyilvántartásban (itt ácsorogva eszembe ötlött egy régi sérelmem, mely szerint én 1998-ban, első szavazóként nem kaptam tollat!!!! Lehet, hogy azért, mert csak éppen a második forduló napjára lettem 18 éves? Aznap láttam a Titanic-ot is...angolul Tájtánik, tudtátok????) Kicsit kiugrott a szemem, amikor megláttam a kilométernyi hosszúságú szavazó ívet, komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy basszus, ebből mennyi kishajó kijönne a kórház melletti tavacskára...de végül győzött a józan ész, meg az egyik bizottsági tag sűrű noszogatása, hogy induljak végre a felszabadult fülke felé.
Azt mondják, minden választás életbevágó és (jó esetben) négy évre szól. Elsietni semmi esetre sem szabad. Na, én megadtam a módját. Módszeresen átvizsgáltam, kire is lehet szavazni. Úgy vagyok vele, hogy akivel itt, a fülke magányában találkozom először, az már eleve gyanús. Hol volt ő eddig? Miért nem hívott fel telefonon? Miért nem olvastam róla? Itthon unatkozó anyuka létemre naponta bújom a politikával (is) foglalkozó oldalakat, HVG-előfizető vagyok és szerintem azon kevesek közé tartozom, akik tényleg átrágták magukat Tölgyessy hatoldalas elemzésén (el is keserített rettenetesen). Pedig az Egészséges és sportos Magyarországért mozgalomnak esküszöm, adtam volna egy esélyt. Ha legalább azt tudtam volna, hogy léteznek, vagy legalább egy valamirevaló sportolót megnyertek volna az ügynek. Javasoltam volna pl. Berki Krisztiánt, akinek még celebalteregója is van, tehát egy névazonosság folytán tök ingyen érhettek volna el (bulvármániás) milliókat akár. Szóval tényleg kár, hogy ők valami teljesen láthatatlan és hallhatatlan, de egyáltalán nem hallatlan kampányt folytattak. És még jópár ilyen ékeskedett (vagy éktelenkedett) előttem, a megváltó, a magasságos és mindent jelentő ikszre várva. Végül győzött a személyes szimpátia. Annyit azt hiszem, elárulhatok, hogy a nálam befutó jelölt személyesen kampányolt településünkön, több ízben is, és amíg én az aláírásommal segítettem a jelöltté válását, ő az autóban ülő fiamat szórakoztatta. Bocs gyerekek, így kell megnyerni az itthon unatkozó anyukát, nem SMS-ben.
Győztes és diadalittas mosollyal az arcomon dobtam be borítékomat az arra kijelölt helyre, közben egy régi szlogen csendült fel a fejemben: utazzon velünk Burmába, haza hozzuk majd urnában!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen