Tóbika 44 hónapos

Igen, épp harmiccal több, mint az öccse. Mivel szinte napra pontosan két és fél év van köztük. Szóval 30 hónap. Könnyű megjegyezni! Na! Milyen is most az én szememnek fénye?
Tóbikám az, aki naponta meglep felnőttes hanghordozásával, választékos beszédstílusával és összetett mondataival. Komolyan, néha elfelejtem, hogy egy kisgyerekkel töltöm az időmet. Szerencsére időről időre emlékeztet rá őkelme, pl. amikor be kell kötnöm az autós ülésbe. Vagy amikor meztelenül rohangál a trambulinon. Bár ilyet felnőttek is csinál(hat)nak, persze.
Lényeg a lényeg, hogy Tóbika alapvetően egy nagyon jól kezelhető kisfiú, akire csak néha jön rá a rapli, de olyankor nagyon. Nézzük, melyek a neuralgikus pontok az életünkben.

A reggeli

Lassan rágj, tovább élsz - tartja az ősi közmondás, és Tóbi ezt szó szerint veszi. Biztos vagyok benne,  hogy valahol valamikor olvasta azt a belgyógyászi ajánlást, hogy egy falatot 33-szor érdemes megrágni, csakis a jobb emésztés érdekében. Főleg, ha édesanyád már többedszer figyelmeztetett, hogy nagyon kéne sietni az óvodába. Szerintem titokban csatlakozott a slow food mozgalomhoz. Siettetni teljesen felesleges, sőt, kontraproduktív. Annyit tehetek csak, hogy ha tényleg sietünk, igyekszem időben (értsd: legalább egy órával indulás előtt) asztalhoz ültetni, és valami olyat feltálalni, ami nem olyan nagyon rágós (egészséges kenyerek hátrányban pl.). Így aztán szent a béke! Imád közben olvasni, lehetőleg minden szelet kenyérhez más könyvet, ennek következtében a reggeli végére egész kis torony keletkezik az asztal végében. Ezt a rettenetesen rossz szokást a szüleitől leste el.

Az egyéb étkezések...

...sem a  gyorsaság jegyében telnek, de mivel jellemzően csak a hétköznap reggelek sietősek, ez egyáltalán nem gond. A gond inkább az elképesztő, szerintem minden elképzelést felülmúló válogatás. Nevezzük inkább egysíkú étkezésnek, amibe főként a következő ételek férnek bele: tészta (akármilyen formában, akármilyen feltéttel), szilvás gombóc (sokáig szilva nélkül, ma már nem kell sebészeti pontossággal eltávolítanom a belevalót), nudli, nokedli. És vége a felsorolásnak! Na, nem is akarok ennek a ténynek túl nagy teret szentelni. Nemrég olvastam Vekerdy egyik szösszenetét, amelyben leírja: minél kisebb jelentőséget tulajdonítunk csemeténk válogatósságának, annál kevésbé lesz tartós a probléma. Lényeg, hogy eszik valamit és láthatóan növekszik is. Tinédzser korára tuti kinövi!

A hiszti

Nálunk még javában tart a dackorszak, de azt kell mondanom, ebből a szempontból én elég rendesen el vagyok kényeztetve. Mert Tóbiás egy roppant értelmes gyerek, akivel a legnagyobb hisztirohamai közben is lehet észérvekkel vitázni. Az a magát földhözverős-agyeldolbós hiszti amúgyis csak nagyon ritkán jelentkezik nála. Általában akkor, ha nagyon fáradt, vagy ha sokat ült valamelyik rajzfilm előtt (megszűnik a belső képalkotás, agresszív, feszült lesz a gyerek, ahogy Vekerdy mondja). Szóval nagyon nagy hangsúlyt fektetek a megelőzésre e téren. Életbevágóan fontos, hogy felismerjem, mi a kiváltó ok! Persze próbálkozások mindig vannak, de ezeket igyekszem erélyesen, de inkább kedélyesen kezelni. Van Richard Scarry-nek egy idevágó könyve (amolyan Tesz-vesz város illemtan), abból szoktam idézni, ha kitör a balhé. Hihetetlen, de sokszor olyan mondatok segítenek, mint pl.: "Megcsípett a bőgőtücsök?" Hatásos még, ha a legnagyobb síróroham közepén állati nyugodtan elkezdek mesélni valami történetet, lehetőleg valami nagyon érdekeset. Ilyenkor általában győz a gyerek határtalan kíváncsisága, leáll a hüppögéssel és kéri, mondjam már el a végét. Szóval ilyeneket mindig tartogatok a fejemben vészhelyzet esetére!

Az engedetlenség

Na meg a süketség. Úgy értem, az alkalmi. Amikor egyszerűen nem hallja, azaz nem akarja meghallani, amit mondok neki. Persze, ilyen is van, de ilyenkor szerintem kulcsfontosságú az, hogy én nyugodt maradjak. Hiszen minél inkább felhúzom magam, ő annál inkább nyeregben érzi magát. Hahaha, végre sikerült jól felhúznom anyát! Naná, hogy az én agyam is elcsattan, a hangom felcsattan, de a kezem a gyereken nem csattan. Erre egyetlenegyszer volt példa, amikor szándékosan kezdett el nyúlkálni a konnektorba. Akkor ez volt az én nagyon átgondolt, nagyon felelős reakcióm. Ah, dehogy, zsigerből a kezére ütöttem, annyira megijedtem. Kb. 5 perc nem telt bele, s ő hasonló módon vezette le a feszültségét rajtam. Merthogy én ilyen szuper példát mutattam neki. Azóta tudom, ezt nem. Minden mást lehet, ezt nem. Ahogy a már sokat idézett Vekerdy mondja: a verés a teljes szülői kétségbeesés és tehetetlenség jele.

A büntetés

A fentiek fényében talán érthető, talán furcsa, de nálunk ilyen nincs. Nincs sarokba állítás, nincs nyugifotel, még gondolkozó lépcső sincsen. A feszültségeket, rendetlenkedéseket akkor és ott lerendezzük és kész. Sok tanácsadó könyv komolyan javasolja az időleges szeretetmegvonást (pl. ne szóljunk a gyerekhez). Szerintem ez egy egetrengető baromság. Nálunk amúgy sincs rá szükség, hiszen ha komolyan rászólok Tóbira, őkegyelme általában rettenetesen megsértődik és elvonul. Aztán amikor lenyugszik, visszajön és minden rendben folytatódik tovább. Hiszek abban, hogy ha egy gyerekre egyszer-kétszer-háromszor rá kell szólni, akkor a szülőnek kell rohadtul elgondolkozni azon, hogy mi okozhatja a gyerekben a feszültséget, és adott helyzetben változtatni kell a szituáción. Az esetek döntő többségében figyelemfelhívásról van szó, amire reagálni KELL (lehetőségeinkhez mérten persze, de legább szóban, ha épp el vagyunk foglalva).

Egyebek

Az uraság nem kifejezetten szeret önállóan öltözni és a játékai között rendet rakni. Érdekes, pont ezt a két dolgot műveli példásan az óvodában. Na, de ott nincsen ANYA, aki bármikor és bármit megtesz az ő fiacskájáért. Nagyon szeret(ne) órákon át a képernyőhöz szögezve elmerülni Mickey egér kalandjaiban. Esetelg Donald kacsáéban. De, mint ahogyan azt már fentebb említettem, a folyamatos audiovizuális inger iszonyatos belső feszültséget teremt az én egyébként oly nyugodt gyermekemben. Szóval persze, hogy van filmnézés, de csak határozott ideig, a nap határozott szakában. Kivéve, ha egyedül vagyok itthon, és a kisebbik nagyon nehezen alszik el. Olyankor - szomorú, de való - ez a csodafegyver Tóbi csöndben tartásához. De utólag mindig megiszom a levét, szóval csak végső esetben alkalmazom ezt a módszert, a megfelelő kockázat-előny értékelést követően. Értsd: üvölt a kisebbik? Nyomás a youtube elé!

Ami szép és jó...

...na ebből van a több. Csak azért írtam le a fentieket, hogy nehogy úgy tűnjön, tökéletes a fiam. Pedig igen. Tökéletesen okos, értelmes, meg nagyon nagyon ügyes. És vicces. Kb. az egyik legviccesebb ember a környezetemben, kevés emberrel töltök olyan szívesen időt, mint vele. Kissé a saját képemre formáltam a gyermekemet. Ha már nem shoppingolhatunk és nem szépségszalonozhatunk együtt, legalább a humorunk legyen hasonló, ugye? Tóbi az a gyerek, akit bármikor és bárhova szívesen magammal viszek, nincs kétségem afelől, hogy megfelelő olvasmánnyal ellátva jól fog viselkedni. Múltkor pl. a manikűröshöz kísért el, s tűrte a várakozást példásan (egy Kázmér és Huba gyűjteménnyel és a telefonommal felszerelkezve persze). A türelemfonál másfél óra múltán szakadt el, de akkor sem a földhöz kezdte magát verni, még csak nem is a manikűrollóval kezdett el döfködni, hanem simán átkarolt hátulról és elkezdett puszilgatni. Valamit tud ez a gyerek. Baromi gyorsan kész lettem és elvittem fagyizni. Vacsoraidőben! Hiába, a nőkhöz érteni kell!

De bármikor szívesen beviszem magammal Pestre is, akár tömegközlekedve. Fegyelmezett, nyugodt, értelmes gyerek, nem rohan el, nem követelőzik, ellenben minden újabb járműnek nagyon nagyon örül. Útközben pedig kulturáltan eltársalgunk, naná, pl. hogy melyik játszóteret vagy játszóházat ejtsük útba és miért éppen azt! Vagy éppen összebújva olvasunk. Ez bármikor jó mulatság, útközben is, otthon is. Egy másik kedvelt tevékenységünk még a filmforgatás. Komolyan, még a legelcsigázottabb, legdacosabb Tóbit is meg lehet győzni a fogmosás fontosságáról, ha felajánlom, hogy közben filmet forgatunk (a telefonommal) a fogszörnyekről. Már jópár ilyen gyöngyszem van a telómon, ezeket óriási röhögések közepette szoktuk visszanézni.

Be kell látnom, egy poszt nem elegendő ahhoz (de még kettő sem), hogy visszaadjam, milyen az én drága kisfiam. Próbálok most a tényekre azaz a számadatokra koncentrálni. Kb. 17-18 kg, százvalahány centi magas, döntően 110-es ruhákat hord, a lábmérete 28-29-es. Kedvenc tevékenysége az olvasás (úgy értem, a maga módján), a vonatozás és minden, amit az udvaron lehet csinálni (trambulinon való őrült ugrándozás és rohangálás, lehetőleg minél kevesebb ruhában, közben fennhangon énekli a Csimpilimpit, homokozás, mászókázás és csúszdázás). Ha bent vagyunk, órákig el tud játszani a kis plüssálataival, ilyenkor egész kis világokat épít fel magának, hol németül, hol magyarul karattyol. Ja, mert kétnyelvű a lelkem. Jaj, annyi mindent tudnék még írni, de majd inkább külön-külön posztban, egy-egy témát körbejárva.

Itt most legyen elég befejezésül, hogy Tóbiás az én szívem nagy nagy csücske, akivel öröm minden egyes pillanat, sokszor inkább barátomnak érzem, mint gyerekemnek, akinek nagyon nagy lelkesedéssel követem nyomon a testi-lelki fejlődését!