Vezetésmódszertan II.

Avagy hogyan szerettem(!) meg a vezetést?

2012 őszére tehát kikristályosodott bennem, hogy igencsak kontraproduktív a vezetéstudásom fejlesztése szempontjából, ha olyasvalaki ül mellettem, akire ráterhelhetem a volánnál ülő felelősségem egy részét (pl így: nézzél már ki, válthatok sávot? jobbról jó???). Még rosszabb, ha az illető rendelkezik saját pedálokkal is vészhelyzet esetére, illetve kiválóan tudja korrigálni az én kormányzási ívemet, akár balkézzel is. Nemhiába volt 2-es számú oktatóm legfőbb kritikája velem szemben, hogy szinte soha nem nézek a tükrökbe (érthetetlen módon azt is zokon vette, hogy időnként felcseréltem a balt a jobbal. Micsoda egy faksznis pasas!). Ugyan minek, ha ő úgyis folyton körbekémlel? Szóval nekikezdtem. Én. Egyedül.

Azaz nem teljesen egyedül, hiszen legtöbbször (kényszerűségből, nem önszántából) ott ült mögöttem Tóbifiam, Flórikám pedig nagyokat rúgott a volánba, már a pocakon keresztül is. Ergo elmagányosodásról szó sem lehetett. Annak egy külön bejegyzést fogok szentelni, hogy mennyire más gyerekekkel utazni, mint felnőtt társaságban. Illetve mennyire másként látom magát a közlekedést (és főleg a járműveket!), mióta fiaim vannak! Most legyen elég annyi, hogy ők egy igazán jó társaság. Nem szólnak bele, hogy melyik úton, mennyivel és főleg miért arra hajtok. Szóljon a magnóból teljes hangerővel a Pinokkió és máris rendben vagyunk. A vezetés igazán az én dolgom, oldjam meg egyedül és kész.

Kezdetben a Kistarcsa nevű világváros várt felfeldezésre. Emlékszem, ekkor még órákon keresztül tudtam ecsetelni, milyen bődületesen nehéz is átvergődni a HÉV alatti aluljárón, ahol egyszerre csak egy irányban lehet közlekedni. Komolyan fontolgattam akkoriban, hogy felszólítom az önkormányzati képviselőnket, helyezzenek el egy tükröt abban a (tényleg teljesen beláthatatlan) kereszteződésben. Hm, lehet, hogy majd a választások előtt ennek tényleg nekifutok egyszer! Végül úgy november táján már beláttam, hogy nem ez a világ legbonyolultabb élethelyzete. Mivel átlagban napi kétszer át kellett itt verekednem magam, idővel kitapasztaltam, hogyan kerülhetem el a frontális ütközést az aluljáróból kihajtókkal. Az ám, a tapasztalat! Nagyon sokáig ennek a hiánya rengeteg problémát okozott (néha még most is). A településen belül én főként negyvennel mertem száguldani (bal lábamat állandóan hajszállal a kuplung felett tartva für alle Fälle), a zebra előtt sokszor azért nem álltam meg, mert egyszerűen észre sem vettem (annyira koncentráltam, hogy egyenesen haladjak előre), s roppantul, már már verejtékezésig idegesített, ha megjelent egy autó mögöttem (erre azért elég nagy az esély közúti viszonylatban). Minél szélesebb, minél feketébb volt az adott járgány, annál inkább elhatalmasodott rajtam a para. A stuttgarti ezüst nyilaktól ments meg Uram minket!

Aztán beköszöntött a tél, és én hóban-fagyban-jégpáncélon korcsolyázva, már igen nagyterhesen is vittem a fiamat rendületlenül a bölcsődébe, minden nap. Ezen utólag magam is csodálkozom. Szerencsére idén vagy kétszer, ha esett a hó, így nem kellett gyakorolnom a hólánc-felrakást. Aztán 2013 februárjában érkezett a második fiam és én vagy jó egy hónapig nem ültem volán mögé. Nagyon furcsa volt az újrakezdés, nem mondom, hogy zökkenőmentesen ment. De azért ment, megyegetett. Bennem pedig újra felerősödött a vágy, hogy világot lássak. Vajon mi lehet a Kistarcsa táblán túl? Oda tényleg születni kell? Főként a szüleimhez mentem volna át szívesen. Erre két lehetőségem van: vagy sima főúton megyek, valami elképesztő kerülővel, kb. fél órás menetidővel, vagy a nullás körgyűrűn, nyílegyenesen, 15 perc alatt. Ez utóbbira nagyon sokáig nem szántam rá magam. Aztán 2013 tavaszán, egy vasárnapi mise után összekaptam magam, és " ma úgysincs nagy forgalom!" felkiáltással csak felhajtottam a rettegett aszfaltcsíkra! A kormányból való vízfakasztást és a nagyon görcsös lábtartást követően újra csak megállapítottam: ez még nekem nem megy. Ha éppen Budapesten akadt dolgom, a régi péceli háziasszonyi bölcsességet követve az Örsön letettem az autót, a szovjet nagyáruház helyett mostanában az Árkádban érdemes parkolni, az első két óra ingyenes. Hiába, a nagy áttörés váratott magára.

Valami rendkívülinek kellett történnie, hogy végre elhiggyem, a gázt minden hülye tudja nyomni, még én is. Történt is. Édesapámnak életmentő műtétje volt 2013 szeptemberében, s nekem nagyon gyorsan be kellett hozzá mennem a kórházba. Erőt vett rajtam az a "minden mindegy, senki ne szóljon hozzám és egyébként is, normális vagyok én, hogy eddig nem mertem az Örsön túl vezetni?" életérzés. Nehéz hetek következtek. Grabowski után szabadon azt is mondhatnám, valami eltört bennem. Hamarosan azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag csak akkor (és csakis akkor) érzem jól magam, ha vezetek (ha ÉN vezetek), valami iszonyú hangosan hallgatom a kedvenc kis zenéimet (egy kazetta, egy drót és egy Ipod segítségével a kazettás magnómból) és lehetőleg nem kell senkire tekintettel lennem. Ez elég sokáig így is maradt. Nem mondom, hogy ideális állapot, de így jutottam el életemben először Budára (a testvéremet vittem haza), a Blaha parkolójába (emblematikus hely egy emblematikus napon!), Budakalászra a nulláson többször is. Innen pedig már nem volt megállás, mintha végre leomlott volna egy képzeletbeli fal, elképesztő fejlődést produkáltam néhány hét alatt. Csepel, Dohány utca, Tömő utca, MOM Park, Hűvösvölgy, csak, hogy néhány korábban elképzelhetetlen úticélt említsek, a teljesség igénye nélkül. Mára eljutottam oda, hogy bárhová elmegyek, és GPS sem kell, mert óriási meglepetésemre megállapítottam, hogy jól tájékozódom (nem tudtam, hogy tudok, hiszen soha nem próbáltam). Annyit ültem már a férjem (na, meg korábban apukám) mellett Budapesten közlekedve, hogy észrevétlenül rögzült bennem egy csomó fontos útvonal. Ha pedig mégsem, van nálam térkép!!! Micsoda ősi módszerek, nemdebár?

Amellett, hogy sokkal önállóbb, mobilabb és gyorsreagálásúbb vagyok, mióta akár a belvárosba is beautózom hirtelen felindulásból (azért a holparkoljak? alkalmazást csak letöltöttem, mélygarázsok pedig lécci kíméljetek:-), már számtalanszor tudtam segíteni másoknak is, akik még egykori énemhez hasonlóan nem tudnak/nem akarnak vezetni. Például a nagyon kedves barátnőmet szállítottam párszor különböző terhesség alatti vizsgálatokra. Ilyenkor én is Igazán Hasznos Mozdonynak érzem magam (Thomas-rajongók előnyben:-)