Pénteken pipálunk

Alvás kipipálva! Hihetetlen, de igaz! Tegnap éjféltájban elaludtunk, s én ma reggel fél kilenckor riadtam fel arra az ÁGYBAN, hogy a, óriási nagy a csend, b, jól érezhetően nem a fotelben ülök, c, nem is ébredtünk egyetlen egyszer sem! Remélem, ez már a gyógyulás visszavonhatatlan jele!

A tegnapi nap egyáltalán nem volt könnyű, de nekem az az elvem, hogy nap nem múlhat el örömtelenül, szóval még a legfáradtabb, legkétségbeesett napon is legyen valami örömteli esemény. Kb. tegnapra ütközött ki Tóbinál az elhanyagoltság érzése, s ez abban csúcsosodott ki, hogy amikor adtam be Flórinak a gyógyszert, ő is kért, állítván, hogy beteg. Na, ekkor gyorsan a hónom alá kaptam a nagyobbikat, mondván, elmegyünk Flórinak fülhőmérőt venni, mert a régivel már sehogyan sem tudok pontosan mérni. A kórházi gyógyszertárat vettük célba, ahol sikerrel is jártunk. Az eladó többszöri kétkedése közepette ("Ez nagyon drága! Biztosan kéri, Anyuka?") megszereztük, amit kell, s már indultunk is az autóhoz. Az ám, de ekkor jutott eszembe, hogy Tóbikám régóta kéri már, hogy keressük meg a kórháznál azt a kis tavat, ahol ők egyszer papírhajókat fújogattak egy óvodai kirándulás alkalmával. Nem mondom, hogy nem siettünk, de akkor most vagy soha, ezt megkeressük!

Én meg voltam róla győződve, hogy a kórház igen kiterjedt parkjában lehet az a tó, valami szökőkútfélére gondoltam. Tóbi hiába bizonygatta, hogy nem, az nem ott volt, s mutogatott egy egészen másik irányba, én beráncigáltam szegényt a portáshoz, hogy megkérdezzük, hol is lehet itt egy nagyobb vízfelületet találni. Hülye, hülye szülő!!! Mert a portás szerint természetesen sehol, Tóbi pedig már könyörgőre fogja, hogy anya, kérlek, hadd mutassam már meg! Jó, feladom, vezess fiam! És a következő, rendkívül akkurátus útbaigazítás kapom az én három éves hét-nyolc hónapos fiamtól: menjünk végig ezen az úton, átmegyünk egy zebrán, majd még egyen és már ott is vagyunk. És láss csodát! Ezen tökéletes útleírást követve hamarosan egy igazi (igaz, parányi),  de nádassal és kuruttyuló békákkal megbolondított tónál találjuk magunkat. Kis szépséghibája a dolognak, hogy közvetlenül a 3-as utat átívelő felüljáró mellett terül el ez az idill, tehát körbe-körbe autók (nagy autók) járnak, de mi akkor is boldogok vagyunk. Anya a táskájából papírszemetet halász elő (az mindig van nálam bőven, bízd csak ide), hajtogat és hajtogat, Tóbi pedig már fújja is a kis tengerjárót. Hogy siklik! De most már igazán induljunk! Az autó felé tartva ezerszer is bocsánatot kérek az én drága nagyfiamtól, amiért nem hallgattam rá elsőnek, s én holmi portásokkal próbáltam megtalálni a helyes utat.

Otthon aztán nagyobb részt apa pesztrálta Flórit, én pedig egy döbbenetesen mély gödröt ástam Tóbival a homokozóban (azaz ástunk a kincses szigeten!), meg is találtuk az előző lakók gyerekei által elásott Star Wars aranyembert sikeresen. Tóbi odáig volt, hogy végre igazi kincset találtunk! Imádom, hogy játék közben görcsösen figyel arra, hogy engem ne anyának, hanem következetesen Kalózbarátomnak szólítson!!

Aztán még lebicikliztünk a cukiba, mélyeket inhaláltunk a semmivel össze nem hasonlítható tavaszi illatáradatból, meghegesztettünk egy-két autófeljárót, s az anyaszeretetzsákot eképpen feltöltve értünk haza. Otthon szegény Flórikám újra magas lázzal küzdött, édeském, a karomban ájult be újra és újra. De csak sikerült neki beadni az antibiotikumot meg a hörgőtágítót, sőt, a lázkúpot is, így zuhantunk kómába mindannyian éjfélkor.

A folytatást már ismeritek! Remélem, hogy ez már a gyógyulás jele! Annál is inkább, mert a mai napra hetek óta egy igazi csajos találkozót terveztem, egy külföldről csak nagyon ritkán hazalátogató barátnővel, étteremlátogatással és újlakás- megnézéssel, s talán egy gyors kórházi látogatással megspékelve. Meglátjuk, elválik, tartsatok velem holnap is!