Blogolok, tehát vagyok

Bloggernek születni kell. Azzá válni keserű sors. Borzalmas megpróbáltatás. Iszonyatos szenvedés.

Mert hogy is van ez?

Megírom, élesítem, reménykedek. Ha nem pörög a számláló, az rossz. De még rosszabb, ha pörög. Mert elkezdem nézegetni. Hányan olvasták már? Hú, ennyien? Gyanús! Tuti kikerült valahova. Címlapon nézem, nincs. Akkor hova??

Egy szót se értetek az egészből? Várjatok, elmagyarázom! Én, a vérbeli blogger. Talán nevezhetem magam így. Van blogom elég. Elég az hozzá, nem?

Volt még régen a lefogyunk.freeblog.hu. 2004-ben indult. Már akkor is melyik téma foglalkoztatott a legjobban, na melyik? Na, ott például soha nem találtam meg a számlálót, talán nem is volt neki. Szerintem nem is kerestem. Az életben nem derült ki, hányan olvasták. Azért az őszintén meglepett, amikor Kriszta barátnőm esküvőjén a főasztalnál ez volt a téma. Kiderült, a családjából többen is követték. Huh! Sajnos a blog - többek között az én gondatlanságom miatt - nyomtalanul eltűnt a virtuális térből. De a kollektív tudatalattiból nem. Lementettem pár bejegyzést anno.

Csak egyetlen mondat most a régi szép időkből, anno 2005. augusztus 17.:

"Jól van Terikém, akkor most, hogy végre befejezted a hűtő és a számítógép közötti céltalan ténfergést, talán nekifoghatnál a mesélésnek!"

Istenem, de szép is a folytonosság az életemben! No, de spongyát rá!  

A következő blogom éppen az, amit most megnyitottál. Három éve működik, hol jól, hol meg jobban, én bírom, meg írom is. Ha kell, ha nem.

De ez írói kiteljesedéshez ez még kevés. Jött a Médiaakadémia, az online tanulmányok, s vele együtt a vizsgamunkánk, a Pamlag. Talán nem véletlen, hogy a hét főből álló csapatban én voltam a legtermékenyebb. Az írásaim zömét a mai napig büszkén vállalom.

De azért csak létre kellett hoznom a Gyerekkönyvest. Tudjátok, azzal jött a pályázat, a nyeremény, a hírnév, miegymás. Én pedig vérszemet kaptam. Pár napra rá nyitottam a Kimentemnémetbe-t, amit azzal a lendülettel hagytam is az enyészetnek. Mert! Imádom a csapongó szórakoztató tartalmat. Annak pedig semmi keresnivalója ilyen tematikus blogokban. Megalkottam tehát a szertelen játszóteremet, a Médiamunkás-t. Itt olvashatók az igazi agymenéseim, a műveim, ahol végtelen számban kapcsolódhatnak az asszociációs pályáim, nem szabok gátat, de nem ám! Olvasni csak saját felelősségre!

Nem lesz még elég? Nem. Mert van nekem a haverom, a Tamás, még az újságíró suliból, aki imád engem nyüstölni. Hogy hagyjunk valami maradandót az utókorra. Én engedtem a csábításnak, így lettünk mi az NLC megmondó nagyöregjei, a Tutifrankó-n osztjuk az észt. Eddig elég nagy sikerrel, azt kell, hogy mondjam. 

No, de pont itt kezdődik a baj. Írjak én bármit, bárhova, bármilyen álnéven, valakik állandóan felfedeznek. És akkor valahogyan mindig nagyobb publicitást kapok, mint amilyet igazából megérdemelnék.

Álljon most itt a toplista, lássátok feleim szümtükkel:

1. A legolvasottabb bejegyzésem, 30.000+ olvasóval és 50 ezer forinttal lettem gazdagabb általa

2. A leggyorsabban felfutó bejegyzésem, nyolc óra alatt gyűjtött össze 20.000 kattintást

 3. A legnagyobb technikai kihívást jelentő bejegyzésem, de sikerült összeraknom tök egyedül és végül 16.333-an voltak rá kíváncsiak

Ja, és még hadd ajánljam nektek a szívemnek oly kedves írásomat, amire éppenséggel a kutya sem volt kíváncsi, pedig több éjszakám is ráment. Ha már csak egyetlen mosolyt is csalt az arcotokra, boldog vagyok!

 

Hát itt tartunk. Igazából az egész életemet az Origo, az NLC, az Index és a Startlap szerkesztőinek a kezébe ajánlottam. Én pedig önkívületben alkotok, lesem a számlálót és fogalmam sincs, hova vezet mindez. Kérlek, ne irigyeljetek. Valójában egy kínszenvedés ez, állandó egyensúlyozás a család és a dolgozó szoba, a siker és a pusztulás, az én és a nemén között. Mobillal a kézben. Éjszaka a fürdőszobában dideregve pötyögni és pötyögni. Hol csupán néhány kósza gondolatot, hol egy egész bejegyzést. És hiába fekszem vissza az ágyba, hiába végzem a légzőgyakorlatokat. Ha egyszer beindult az agyam kreatív üzemmódja, olyan iszonyatos ütemben - és teljesen kontrollálatlanul - termelődnek a mondatok, fordulatok, komplett bevezetők, címek, hogy tízujjas vakírással sem tudom követni. De szabadulni ettől már nem tudok. Blogger lettem, vagy mi a szösz. Az pedig sanyarú kenyér, nagyon sanyarú.

Jegenyék

Boldogult ifjúkoromban néptáncosi karrierrel is próbálkoztam. A lelkesedés megvolt, a próbákra be is engedtek, de a fellépéseken - ritumsérzék híjján - többnyire a magnót kezeltem. Ja, meg Németországba is kiutazhattam a csoporttal, de főként tolmácsolni. Istenem, nem lehet mindenki multitalentum! Azért vannak szép emlékeim is. A csoportban volt két marha nagynövésű fiú, ráadásul ikrek. Eleve jó, ha fiúk is jönnek néptáncolni, ez a páros koreográfiáknál különösen előnyös. A tanárnőnk meg nem győzött bennük gyönyörködni. Jegenyék! Az én jegenyéim! Így nevezte őket.

Teltek az évek, és most már az én életemben is van két jegenye. Hah, aki azt hiszi, hogy már megint a fiaimról fogok ömlengeni, az most gyorsan nézzen bele egy botanikai határozóba! A 104 meg a 125 centi maximum csenevész bokrocskának elég...bőrlevelű korallberkenye, miegymás!

Hiszitek, nem hiszitek, az én életemben vannak más férfiak is! Egyikük alulról, másikuk felülről súrolja a két métert. Sok szempontból tiszteletre méltó férfiak ők, hosszan lehetne sorolni az érdemeiket. De most csak a testiségre koncentrálok. Nézzük!

Kezdjük ott, hogy belőlem óriási elismerést vált ki, ha egy férfi elkezd diétázni. Mert. Ugye! A társadalom sokkal elnézőbben bánik a férfiakkal. Mackós! Apukás! Jó hozzábújni. Ilyenekkel illetik őket. Szóval az egyessel kezdődő személyi szám eleve mentesítő tényező. No, de ha még magasak is! Úgy értem nagyon magasak! És azt a néhány pluszkilót tényleg csak a vájtszeműek veszik észre, meg a kekeckedők. Esetleg a feleségeik, de őket most hagyjuk ki a buliból. Előrebocsátom, egyiküket se szoktam bámulni feltűnően, strandon még együtt a büdös életben nem voltunk, meg egyéb ilyen ruhamentes szituban sem. Mentségemre szóljon, hogy egyikük a keresztlányom apukája, másikuk a sógorom, úgyhogy talán ez a körülmény megbocsátható nekem. Tehát!

Őszintén meglepett, amikor megtudtam, hogy család mellett, munka mellett, tanulás mellett, élet mellett ők ketten - egymástól függetlenül - elkezdtek életmódot váltani. Keményen, kitartóan, következetesen. És kiváló eredményekkel! Tökre hatásos lenne most előtte-utána fotókat beilleszteni róluk, ám erre se anyagom, se felhatalmazásom sincsen. Azt se írom, hány kiló, hány ruhaméret, meg hány fekvőtámasz. Egyszerűen higgyetek nekem, úgysincs más választásotok. Egészen elképesztő a változás, és nagyon előnyös! Én magamtól nem gondoltam volna, hogy ilyesfajta megszorításokra szükségük lenne, de most látom, csakis a javukra vált. Már a puszta létezésük motivál, erőt ad és bíztat. Köszönöm!

Kedves Jegenyék! Nőjetek az égig!!

Sok szeretettel:

egy tuja

Az élet megy tovább

Egy szombat, amikor csak úgy itthon vagyunk

Kellenek a nyugis hétvégék. Mi nem megyünk sehová, hozzánk se jön senki. Nagy ritkán akad ilyen. Az elmúlt szombatnak is így indultunk neki. De aztán!

Szombathoz képest nagyon korán, már jóval hét előtt ébredtem. Na, mondom magamnak, hiába maradt még egy kis derékfájás tegnapról, kiugrom az ágyból, megyek futni! El is indultam lábujjhegyen a sportcuccaim felé, de ekkor az egyik majd a másik fiam is szólt, hogy szombaton reggel illendő még egy kicsit összebújva szuszogni. Ment is a durmolás vagy kilencig. Amikoris eszembe jutott, hogy ma van az a nap, amire január óta várunk. Vagyis délutánra végre volt hely (azaz kettő) az úszóiskolában. A fiúk viszont már rég kinőtték a gumipapucsukat (az úszógatyájukat szerencsére nem), úgyhogy én szépen elpályáztam a közeli cipőboltba. Mire hazaértem, eggyel nőtt a létszám, a szomszéd gyerek döntött úgy, hogy végre kipróbálhatom, milyen lenne háromgyerekes anyukának lenni, s ebéd közben három(pluszegy)fele figyelni. Óriási szerencse, hogy Jan főzött, nekem nem volt hozzá idegem. Desszert után rövid úton haza is küldtem a pótgyereket, rá kellett készülnünk a délutáni lubickolásra.

Az evickélés helyszíne a közeli fitnessz-wellnessz-komplexum, igazán gyönyörű hely, belépéskor azonnal úgy éreztem, itt nagyon hamar tag szeretnék lenni. Csak még várnom kell augusztusig, hogy lejárjon a másik tagságim. A fiúk iszonyatosan élvezték a teljes megmerítkezést, alig akartak kijönni, amikor lejárt a tízperces próbaúszás-szintfelmérés. Úgy döntöttek a szakik, hogy egy csoportba kerülnek a gyerekeim (huh, logisztikiai megkönnyebbülés), szerdánként fognak minden békák nyomdokaiba lépni. Gyors zuhanyzás, törölközés, öltözés ÉS szerződéskötés után autóba vágódtunk. Mentünk haza egy jót döglődni a kanapén? Majdnem. De csak majdnem.

Két órás késésben voltunk ekkor már Tóbika legjobb barátnőjének szülinapjáról. Ahol nyilván az én két fiam képviselte kizárólagosan az erősebbik nemet. Fűztünk gyöngyöt, játszottunk boltosat, Flórika volt a legpengébb a Jégvarázs-társasjátékban, a nagyobbik fiam szájából meg egy olyan mondat is elhangzott, hogy: "nyugodtan megpuszilhatsz, de attól még nem foglak feleségül venni!"

Sajnos minden buli végetér egyszer...de nem keseredtünk el, mert még jött a ráadás! Volt két kínai kislány is a vendégek között, őket a közeli étterembe kellett elszállítani, ahol a szüleiknek szombat este is szorgoskodniuk kell. Ekkor következett az est fénypontja.

Három kislányt és két kisfiút zsúfoltunk be egy kicsi kézihúzós kocsiba, s caplattunk velük végig a belvároson. Nem tudom, mikor röhögtünk ennyit utoljára! Mert hol az egyik hagyta el a cipőjét, hol Flórika lógott ki a macskakőre, hol az ünnepelt döntött úgy, hogy anyósnyelvvel hergeli a kóbormacskákat, hol pedig az apuka (akinek igazából húznia kellett volna a kicsi kocsit, teljesen Haragosi nélkül) jutott arra a következtetésre, hogy szappanbuborékokkal ijesztgetni a gyerekeket, na az bizony jó móka! A szituáció csúcsrajáratása az volt, amikor az egész kompánia berobogott a puccos ázsiai étterem kellős közepére, ahol frankón díszpontyok úszkálnak az asztalok körül és az egyszeri német zakóban vacsorázik, legalább. Én nagyon bírom az ilyen kontrasztos helyzeteket, Flórika viszont fel volt háborodva, hogy akkor mi most miért nem vetjük rá magunkat a csokiszökőkútra, mint rendesen (mintha eddigre nem kapott volna gumimacimérgezést...).

Minden jónak végeszakad egyszer, mi is szépen elpályáztunk haza, sűrűn lobogtatva a zsepiket meg az Elzás party-zacskókat (benne matrica, gumicukor, kifestő...).

S, hogy mennyire volt fárasztó ez a sima kis szombat? Csak annyira, hogy mind a szülők, mind a gyerekek elaludtak meseolvasás közben, könyvvel a kézben, Jannak úgy kellett éjfélkor körbejárni és leoltani a villanyokat a házban...

A fal adja

Az óvónénik elmentek megtervezni a jövő évet, mi meg otthon maradtunk hármasban. Azaz dehogy maradtunk! Természetesen azonnal vonatra szálltunk és átzötykölődtünk Mannheim-ba, a tőlünk kb. húsz kilométerre eső metropoliszba.

Mert mit tesz a hatékony városmarketing? Ha egy város, amely a Neckar és a Rajna folyók találkozásánál terül el, önmagát Neckarmetropolis-ként definiálja, akkor az ember hajlamos beleátni ezt-azt. Én például egészen tegnapig meg voltam győződve róla, hogy Frankfurthoz hasonlóan legalább hatszázezer lakosa van. Erre - Tóbi kérésére, kis kaliforniai segítséggel -  kiderült, hogy lakosai számát tekintve egy mindössze Debrecen vagy Miskolc nagyságú városról van szó! Mondjuk mindegy is, a főpályudvara messze sokkal menőbb, mint az említett városoké. ICE 1,2,3, TGV, svájci Intercity...ez mind megfordult itt, nem is egymás után, hanem egyszerre, lehet őket bámulni tágra zárt szemmel.

Pedig a városközpot irányába is érdemes elindulni. Szerintem az a Paradeplatz, ahol a létező összes (szerintem tíz körüli) villamosvonal találkozik, és a Sternverkehr (csillagforgalom!) az valami egészen elképesztő élmény. A nap azon ritka pillanatai ezek, amikor minden irányból egyszerre érkeznek a térre a villamosok, megállnak, és át lehet szállni az egyikről a másikra. Közlekedésmániásoknak ez maga a mámor! Főleg pereccel a kézben, hátunk mögött zubog egy gigantikus méretű szökőkút, arcunkat símogatja a koranyári nap...én ezeket a hétköznapi csodákat imádom a legjobban, komolyan, sokkal inkább, mint bármelyik szervezett/előírt ünnepet.

Ráadásul a tegnapi nap szuper jól alakult, a délutáni programunkat váratlanul lemondták, így igazán bőlére ereszthettük a városnézést. Na, ez miből állt? Természetesen fel kellett mennünk a hatemeletes Kaufhof legtetejére, ahol is a játékosztály található. Itt először hódolatunkat fejeztük ki a legóból felépített, életnagyságú birodalmi harcos előtt, elképzeltük, milyen lenne, ha volna 499 eurónk a Lego-Halálcsillagra, nyomkodtuk egy kicsit a villogó-sípoló BB8-ot, kétszer tuti felborítottuk a Darth Vader figurát, meg a Kylo Ren maszkban is rohangáltunk egy cseppet. Mindez persze csak azért okozott igazán örömöt, mert végre elmerülhettünk az időtlenség csodálatos érzésében, anya nem nézegette az órát, nem siettünk sehova igazán.

Tegnap a kötelező programelemek mellett volt még egy külön látványosság is. Ki lehetett próbálni egy hiper-szuper fejen pörgős távirányítású autót! Már maga a játék is hatalmas élmény volt, kinek miért. A gyerekeknek nyilván jól esett a felfedezés öröme, meg az a tény, hogy most mindent lehet, az összes folyosón szabad gátlástalanul ronagálni, átrobog a kicsi kocsi a járókeretek alatt, a nyugdíjasok elnézően mosolyognak és nem szól ránk senki! Nekem pedig az, ahogy őket nézhetem, ahogy felszabadultan, boldogan és egymást nagyon szeretve játszanak. Másnak is szemet szúr ez a felhőtlen harmónia, nem is hagyja szó nélkül: asszonyom, ezek a gyerekek bámulatosak! Mindazonáltal nagyon elevenek! Nagyon fárasztó velük?

Egy pillanatra elgondolkodom. Fárasztó? Fárasztó! Rettenetesen megerőltető. Mert állandóan jövünk-megyünk, szünet nélkül kérdeznek, érdeklődnek, csacsognak, csevegnek és pörögnek. De csak magamra vethetek. Én neveltem őket ilyennek. És én egyáltalán nem bánom. Szóval igen, fárasztó. De csakis jó értelemben. Erről persze eszembe jut a személyi edzőm arca, amikor anno, 2013-ban mondtam neki, hogy nekem azért kell rendszeresen sportolnom, mert rengeteg energiára van szükségem a hétköznapokon. 25 éves szingli hapsiként csak dikházott. Utólag mesélte, hogy én voltam az első nő a praxisában, aki nem a fogyást célozta meg első helyen. És igen, ugyanő hitte azt is, hogy a próbaalkalom után a büdös életben nem lát engem többet. Na, ebből lett aztán egy év kemény közös munka, a többi pedig már történelem!
Azóta Flórikám amúgy járni, mászni, rohanni és akrobatikus mutatványokat is megtanult, szóval az állítás többszörösen is igaz. Rengeteg energiára van szükségem. A heti öt alkalom mozgás nálam alap, és nem önző célból. Csak így tudom ellátni őket a lelkiismeretemnek megfelelően.

Na, de minden távirányítású autót meg lehet unni egyszer, Tóbit hamarosan egy X-Wing-Fighter előtt találom álmodozva. Kérdezem, van-e még valami más úticélunk mára. A válasz egyszerre vág földhöz és repít soha nem látott magasságokba:

- Anya, ha arra apellálsz, hogy még a gyerekkönyvtárba is eljutunk ma, felejtsd el!

Imádom azt az okos kis buksiját, meg a tényt, hogy nem hiába olvasom rongyosra a számat esténként! Édes fiam, elég színes már így is a szókincsed, bambulj csak a vitrin előtt, ameddig jól esik.

De aztán mégis átjutunk a tér másik sarkán álló C&A-ba. A gyerekosztályra, megint, naná! És elkövetkezik a nap fénypontja, az élmény, ami miatt érdemes volt felkelni. Állj, rosszul mondom, ami miatt érdemes volt megszületni! Nekem az az elvem, hogy ilyen nélkül nem múlhat el nap! Eddig is gyanítottam, de most már tudom, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt hét év izzadságos gyötrelme. Mert mi történik?

Elkezdünk a fiúknak tavaszi-nyári ruhatárat válogatni. Előrebocsátom, életemben először csinálok ilyet. Mármint úgy, hogy ők is ott vannak. Eddig mindig nélkülük ejtettem meg a nagybevásárlást, otthon szépen - többnyire borzalmas hisztik közepette - felpróbálták, aztán vihettem visszacserélni a felét. Nem tudom, mi volt velem tegnap, honnan vettem a bátorságot, hogy MINDKÉT gyerekkel elmentem egy in situ(!) gardróbcserére. Ők pedig gyönyörűen tűrték.

Mit tűrték? Tóbi kiváló segítségnek bizonyult, két perc alatt megtanulta, milyen méreteket keresünk, így a vásárlás legpusztítóbb (értsd: méretkeresés) részét azonnal levette a vállamról. Flórika pedig pontosan fejben tartotta, miket akarunk neki venni már hetek óta: napsapka, öv, pénztárca, rövidgatya, póló, tréninggatya, és még kit tudja, mi minden! Ja, zokni, rengeteg! Válogatás, szedegetés, irány a próbafülke. Itt is szépen, fegyelmezetten viselkedtek, vetkőztek, próbáltak, öltöztek rendületlenül. Egyszer sem rohant el egyikük sem! Ez nekem óriási és igen jó élmény volt! Főleg Flórikánál, aki egyenesen imád a ruhák között bújócskázni és engem az idegösszeroppanás szélére hajkurászni. Semmi ilyesmi nem volt most. Konstruktívan, hatékonyan és meglepően jól szervezetten telt a fél óra, amit a hatodikon töltöttünk. Ezt igen erősen meg is éreztem a pénztárnál, amikor a háromejgyű összeget pengettem kifele.

Az ám, kifele! Kifele menet Tóbi száját elhagyta a nap második kedvenc mondata:

- Anya, jól láttam, magadnak nem is vettél semmit?

Látjátok, már a gyereknek is feltűnt a puritán életmódom!! Azt neki nem kell tudnia, hogy a kasszánál kaptam egy 25%-os kupont, amit május első két hetében lehet (mit lehet? kell!) majd levásárolni...

Gyors halebéd a Nordsee-ben, aztán már robogunk is Bürstadt felé szélsebesen. Öt óra bőven elmúlik, mire haza esünk, részemről hullafáradtan (sportos életmód ide vagy oda). Játék, játék, játék, új dolgok mosása, teregetése (Flórika önszántából segít!), futás, meseolvasás (Rumini, utolsó kötet!), elalvás előtt még Tóbi megsúgja az apjának, mennyit is hagytunk ott a csodás Star Wars-felsőkért meg zoknikért. Egyem meg azt a páratlan memóriáját!!!

Álomba zuhanás közben még bevillan, amikor a kilencvenes évek elején mentünk haza anyukámmal a Sugárból, ahol előzőleg megvettük hármunk teljes tavaszi-nyári ruhatárát, és a tesóm így ugrott otthon nagymamánk nyakába: képzeld, otthagytunk vagy tizenötezer forintot!!! Hát igen, rongyot rázni tudni kell!

Létezhetetlen

Flórika beszédfejlődéséről volt már itt szó, meg bizonyára lesz is. Meg van is. Éppen most.

Tegnap este eléggé el nem ítélhető módon az egyik Anna-Peti könyvből olvastunk. Ez a kötet abban az időben keletkezett, amikor Gergő még nem élt, nem is szerepel egyik történetben sem. Feltűnik ez Flórinak is, kezdi a faggatózást:

- És Gergő? Hol van Gergő? Még az anyukája pocakjában van?
- Hát igen, talán igen - mondom én és olvasnék tovább, mert igazából baromi álmos vagyok.
  De ő nem hagyja annyiban a dolgot:
- De az is lehet, hogy még nem létezett.
- öööööööö (Anya padlót fog a gyerek által használt szótól, egy értelmes választ nem tud kinyögni)
- Vagy talán már meghalt - fűzi tovább a gondolatot a kisebbikem.
- Jaj, nem, azt biztosan nem!!! - próbálom menteni a menthetőt...

Aztán hamar pont kerül a sztori végére, kicsi fiam gyorsan elpilled, sokat kertészkedett a lelkem az apjával.

Flórikám! Köszönöm, hogy Te LÉTEZEL!!!!!