A fal adja

Az óvónénik elmentek megtervezni a jövő évet, mi meg otthon maradtunk hármasban. Azaz dehogy maradtunk! Természetesen azonnal vonatra szálltunk és átzötykölődtünk Mannheim-ba, a tőlünk kb. húsz kilométerre eső metropoliszba.

Mert mit tesz a hatékony városmarketing? Ha egy város, amely a Neckar és a Rajna folyók találkozásánál terül el, önmagát Neckarmetropolis-ként definiálja, akkor az ember hajlamos beleátni ezt-azt. Én például egészen tegnapig meg voltam győződve róla, hogy Frankfurthoz hasonlóan legalább hatszázezer lakosa van. Erre - Tóbi kérésére, kis kaliforniai segítséggel -  kiderült, hogy lakosai számát tekintve egy mindössze Debrecen vagy Miskolc nagyságú városról van szó! Mondjuk mindegy is, a főpályudvara messze sokkal menőbb, mint az említett városoké. ICE 1,2,3, TGV, svájci Intercity...ez mind megfordult itt, nem is egymás után, hanem egyszerre, lehet őket bámulni tágra zárt szemmel.

Pedig a városközpot irányába is érdemes elindulni. Szerintem az a Paradeplatz, ahol a létező összes (szerintem tíz körüli) villamosvonal találkozik, és a Sternverkehr (csillagforgalom!) az valami egészen elképesztő élmény. A nap azon ritka pillanatai ezek, amikor minden irányból egyszerre érkeznek a térre a villamosok, megállnak, és át lehet szállni az egyikről a másikra. Közlekedésmániásoknak ez maga a mámor! Főleg pereccel a kézben, hátunk mögött zubog egy gigantikus méretű szökőkút, arcunkat símogatja a koranyári nap...én ezeket a hétköznapi csodákat imádom a legjobban, komolyan, sokkal inkább, mint bármelyik szervezett/előírt ünnepet.

Ráadásul a tegnapi nap szuper jól alakult, a délutáni programunkat váratlanul lemondták, így igazán bőlére ereszthettük a városnézést. Na, ez miből állt? Természetesen fel kellett mennünk a hatemeletes Kaufhof legtetejére, ahol is a játékosztály található. Itt először hódolatunkat fejeztük ki a legóból felépített, életnagyságú birodalmi harcos előtt, elképzeltük, milyen lenne, ha volna 499 eurónk a Lego-Halálcsillagra, nyomkodtuk egy kicsit a villogó-sípoló BB8-ot, kétszer tuti felborítottuk a Darth Vader figurát, meg a Kylo Ren maszkban is rohangáltunk egy cseppet. Mindez persze csak azért okozott igazán örömöt, mert végre elmerülhettünk az időtlenség csodálatos érzésében, anya nem nézegette az órát, nem siettünk sehova igazán.

Tegnap a kötelező programelemek mellett volt még egy külön látványosság is. Ki lehetett próbálni egy hiper-szuper fejen pörgős távirányítású autót! Már maga a játék is hatalmas élmény volt, kinek miért. A gyerekeknek nyilván jól esett a felfedezés öröme, meg az a tény, hogy most mindent lehet, az összes folyosón szabad gátlástalanul ronagálni, átrobog a kicsi kocsi a járókeretek alatt, a nyugdíjasok elnézően mosolyognak és nem szól ránk senki! Nekem pedig az, ahogy őket nézhetem, ahogy felszabadultan, boldogan és egymást nagyon szeretve játszanak. Másnak is szemet szúr ez a felhőtlen harmónia, nem is hagyja szó nélkül: asszonyom, ezek a gyerekek bámulatosak! Mindazonáltal nagyon elevenek! Nagyon fárasztó velük?

Egy pillanatra elgondolkodom. Fárasztó? Fárasztó! Rettenetesen megerőltető. Mert állandóan jövünk-megyünk, szünet nélkül kérdeznek, érdeklődnek, csacsognak, csevegnek és pörögnek. De csak magamra vethetek. Én neveltem őket ilyennek. És én egyáltalán nem bánom. Szóval igen, fárasztó. De csakis jó értelemben. Erről persze eszembe jut a személyi edzőm arca, amikor anno, 2013-ban mondtam neki, hogy nekem azért kell rendszeresen sportolnom, mert rengeteg energiára van szükségem a hétköznapokon. 25 éves szingli hapsiként csak dikházott. Utólag mesélte, hogy én voltam az első nő a praxisában, aki nem a fogyást célozta meg első helyen. És igen, ugyanő hitte azt is, hogy a próbaalkalom után a büdös életben nem lát engem többet. Na, ebből lett aztán egy év kemény közös munka, a többi pedig már történelem!
Azóta Flórikám amúgy járni, mászni, rohanni és akrobatikus mutatványokat is megtanult, szóval az állítás többszörösen is igaz. Rengeteg energiára van szükségem. A heti öt alkalom mozgás nálam alap, és nem önző célból. Csak így tudom ellátni őket a lelkiismeretemnek megfelelően.

Na, de minden távirányítású autót meg lehet unni egyszer, Tóbit hamarosan egy X-Wing-Fighter előtt találom álmodozva. Kérdezem, van-e még valami más úticélunk mára. A válasz egyszerre vág földhöz és repít soha nem látott magasságokba:

- Anya, ha arra apellálsz, hogy még a gyerekkönyvtárba is eljutunk ma, felejtsd el!

Imádom azt az okos kis buksiját, meg a tényt, hogy nem hiába olvasom rongyosra a számat esténként! Édes fiam, elég színes már így is a szókincsed, bambulj csak a vitrin előtt, ameddig jól esik.

De aztán mégis átjutunk a tér másik sarkán álló C&A-ba. A gyerekosztályra, megint, naná! És elkövetkezik a nap fénypontja, az élmény, ami miatt érdemes volt felkelni. Állj, rosszul mondom, ami miatt érdemes volt megszületni! Nekem az az elvem, hogy ilyen nélkül nem múlhat el nap! Eddig is gyanítottam, de most már tudom, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt hét év izzadságos gyötrelme. Mert mi történik?

Elkezdünk a fiúknak tavaszi-nyári ruhatárat válogatni. Előrebocsátom, életemben először csinálok ilyet. Mármint úgy, hogy ők is ott vannak. Eddig mindig nélkülük ejtettem meg a nagybevásárlást, otthon szépen - többnyire borzalmas hisztik közepette - felpróbálták, aztán vihettem visszacserélni a felét. Nem tudom, mi volt velem tegnap, honnan vettem a bátorságot, hogy MINDKÉT gyerekkel elmentem egy in situ(!) gardróbcserére. Ők pedig gyönyörűen tűrték.

Mit tűrték? Tóbi kiváló segítségnek bizonyult, két perc alatt megtanulta, milyen méreteket keresünk, így a vásárlás legpusztítóbb (értsd: méretkeresés) részét azonnal levette a vállamról. Flórika pedig pontosan fejben tartotta, miket akarunk neki venni már hetek óta: napsapka, öv, pénztárca, rövidgatya, póló, tréninggatya, és még kit tudja, mi minden! Ja, zokni, rengeteg! Válogatás, szedegetés, irány a próbafülke. Itt is szépen, fegyelmezetten viselkedtek, vetkőztek, próbáltak, öltöztek rendületlenül. Egyszer sem rohant el egyikük sem! Ez nekem óriási és igen jó élmény volt! Főleg Flórikánál, aki egyenesen imád a ruhák között bújócskázni és engem az idegösszeroppanás szélére hajkurászni. Semmi ilyesmi nem volt most. Konstruktívan, hatékonyan és meglepően jól szervezetten telt a fél óra, amit a hatodikon töltöttünk. Ezt igen erősen meg is éreztem a pénztárnál, amikor a háromejgyű összeget pengettem kifele.

Az ám, kifele! Kifele menet Tóbi száját elhagyta a nap második kedvenc mondata:

- Anya, jól láttam, magadnak nem is vettél semmit?

Látjátok, már a gyereknek is feltűnt a puritán életmódom!! Azt neki nem kell tudnia, hogy a kasszánál kaptam egy 25%-os kupont, amit május első két hetében lehet (mit lehet? kell!) majd levásárolni...

Gyors halebéd a Nordsee-ben, aztán már robogunk is Bürstadt felé szélsebesen. Öt óra bőven elmúlik, mire haza esünk, részemről hullafáradtan (sportos életmód ide vagy oda). Játék, játék, játék, új dolgok mosása, teregetése (Flórika önszántából segít!), futás, meseolvasás (Rumini, utolsó kötet!), elalvás előtt még Tóbi megsúgja az apjának, mennyit is hagytunk ott a csodás Star Wars-felsőkért meg zoknikért. Egyem meg azt a páratlan memóriáját!!!

Álomba zuhanás közben még bevillan, amikor a kilencvenes évek elején mentünk haza anyukámmal a Sugárból, ahol előzőleg megvettük hármunk teljes tavaszi-nyári ruhatárát, és a tesóm így ugrott otthon nagymamánk nyakába: képzeld, otthagytunk vagy tizenötezer forintot!!! Hát igen, rongyot rázni tudni kell!