Blogolok, tehát vagyok

Bloggernek születni kell. Azzá válni keserű sors. Borzalmas megpróbáltatás. Iszonyatos szenvedés.

Mert hogy is van ez?

Megírom, élesítem, reménykedek. Ha nem pörög a számláló, az rossz. De még rosszabb, ha pörög. Mert elkezdem nézegetni. Hányan olvasták már? Hú, ennyien? Gyanús! Tuti kikerült valahova. Címlapon nézem, nincs. Akkor hova??

Egy szót se értetek az egészből? Várjatok, elmagyarázom! Én, a vérbeli blogger. Talán nevezhetem magam így. Van blogom elég. Elég az hozzá, nem?

Volt még régen a lefogyunk.freeblog.hu. 2004-ben indult. Már akkor is melyik téma foglalkoztatott a legjobban, na melyik? Na, ott például soha nem találtam meg a számlálót, talán nem is volt neki. Szerintem nem is kerestem. Az életben nem derült ki, hányan olvasták. Azért az őszintén meglepett, amikor Kriszta barátnőm esküvőjén a főasztalnál ez volt a téma. Kiderült, a családjából többen is követték. Huh! Sajnos a blog - többek között az én gondatlanságom miatt - nyomtalanul eltűnt a virtuális térből. De a kollektív tudatalattiból nem. Lementettem pár bejegyzést anno.

Csak egyetlen mondat most a régi szép időkből, anno 2005. augusztus 17.:

"Jól van Terikém, akkor most, hogy végre befejezted a hűtő és a számítógép közötti céltalan ténfergést, talán nekifoghatnál a mesélésnek!"

Istenem, de szép is a folytonosság az életemben! No, de spongyát rá!  

A következő blogom éppen az, amit most megnyitottál. Három éve működik, hol jól, hol meg jobban, én bírom, meg írom is. Ha kell, ha nem.

De ez írói kiteljesedéshez ez még kevés. Jött a Médiaakadémia, az online tanulmányok, s vele együtt a vizsgamunkánk, a Pamlag. Talán nem véletlen, hogy a hét főből álló csapatban én voltam a legtermékenyebb. Az írásaim zömét a mai napig büszkén vállalom.

De azért csak létre kellett hoznom a Gyerekkönyvest. Tudjátok, azzal jött a pályázat, a nyeremény, a hírnév, miegymás. Én pedig vérszemet kaptam. Pár napra rá nyitottam a Kimentemnémetbe-t, amit azzal a lendülettel hagytam is az enyészetnek. Mert! Imádom a csapongó szórakoztató tartalmat. Annak pedig semmi keresnivalója ilyen tematikus blogokban. Megalkottam tehát a szertelen játszóteremet, a Médiamunkás-t. Itt olvashatók az igazi agymenéseim, a műveim, ahol végtelen számban kapcsolódhatnak az asszociációs pályáim, nem szabok gátat, de nem ám! Olvasni csak saját felelősségre!

Nem lesz még elég? Nem. Mert van nekem a haverom, a Tamás, még az újságíró suliból, aki imád engem nyüstölni. Hogy hagyjunk valami maradandót az utókorra. Én engedtem a csábításnak, így lettünk mi az NLC megmondó nagyöregjei, a Tutifrankó-n osztjuk az észt. Eddig elég nagy sikerrel, azt kell, hogy mondjam. 

No, de pont itt kezdődik a baj. Írjak én bármit, bárhova, bármilyen álnéven, valakik állandóan felfedeznek. És akkor valahogyan mindig nagyobb publicitást kapok, mint amilyet igazából megérdemelnék.

Álljon most itt a toplista, lássátok feleim szümtükkel:

1. A legolvasottabb bejegyzésem, 30.000+ olvasóval és 50 ezer forinttal lettem gazdagabb általa

2. A leggyorsabban felfutó bejegyzésem, nyolc óra alatt gyűjtött össze 20.000 kattintást

 3. A legnagyobb technikai kihívást jelentő bejegyzésem, de sikerült összeraknom tök egyedül és végül 16.333-an voltak rá kíváncsiak

Ja, és még hadd ajánljam nektek a szívemnek oly kedves írásomat, amire éppenséggel a kutya sem volt kíváncsi, pedig több éjszakám is ráment. Ha már csak egyetlen mosolyt is csalt az arcotokra, boldog vagyok!

 

Hát itt tartunk. Igazából az egész életemet az Origo, az NLC, az Index és a Startlap szerkesztőinek a kezébe ajánlottam. Én pedig önkívületben alkotok, lesem a számlálót és fogalmam sincs, hova vezet mindez. Kérlek, ne irigyeljetek. Valójában egy kínszenvedés ez, állandó egyensúlyozás a család és a dolgozó szoba, a siker és a pusztulás, az én és a nemén között. Mobillal a kézben. Éjszaka a fürdőszobában dideregve pötyögni és pötyögni. Hol csupán néhány kósza gondolatot, hol egy egész bejegyzést. És hiába fekszem vissza az ágyba, hiába végzem a légzőgyakorlatokat. Ha egyszer beindult az agyam kreatív üzemmódja, olyan iszonyatos ütemben - és teljesen kontrollálatlanul - termelődnek a mondatok, fordulatok, komplett bevezetők, címek, hogy tízujjas vakírással sem tudom követni. De szabadulni ettől már nem tudok. Blogger lettem, vagy mi a szösz. Az pedig sanyarú kenyér, nagyon sanyarú.