Kellenek a nyugis hétvégék. Mi nem megyünk sehová, hozzánk se jön senki. Nagy ritkán akad ilyen. Az elmúlt szombatnak is így indultunk neki. De aztán!
Szombathoz képest nagyon korán, már jóval hét előtt ébredtem. Na, mondom magamnak, hiába maradt még egy kis derékfájás tegnapról, kiugrom az ágyból, megyek futni! El is indultam lábujjhegyen a sportcuccaim felé, de ekkor az egyik majd a másik fiam is szólt, hogy szombaton reggel illendő még egy kicsit összebújva szuszogni. Ment is a durmolás vagy kilencig. Amikoris eszembe jutott, hogy ma van az a nap, amire január óta várunk. Vagyis délutánra végre volt hely (azaz kettő) az úszóiskolában. A fiúk viszont már rég kinőtték a gumipapucsukat (az úszógatyájukat szerencsére nem), úgyhogy én szépen elpályáztam a közeli cipőboltba. Mire hazaértem, eggyel nőtt a létszám, a szomszéd gyerek döntött úgy, hogy végre kipróbálhatom, milyen lenne háromgyerekes anyukának lenni, s ebéd közben három(pluszegy)fele figyelni. Óriási szerencse, hogy Jan főzött, nekem nem volt hozzá idegem. Desszert után rövid úton haza is küldtem a pótgyereket, rá kellett készülnünk a délutáni lubickolásra.
Az evickélés helyszíne a közeli fitnessz-wellnessz-komplexum, igazán gyönyörű hely, belépéskor azonnal úgy éreztem, itt nagyon hamar tag szeretnék lenni. Csak még várnom kell augusztusig, hogy lejárjon a másik tagságim. A fiúk iszonyatosan élvezték a teljes megmerítkezést, alig akartak kijönni, amikor lejárt a tízperces próbaúszás-szintfelmérés. Úgy döntöttek a szakik, hogy egy csoportba kerülnek a gyerekeim (huh, logisztikiai megkönnyebbülés), szerdánként fognak minden békák nyomdokaiba lépni. Gyors zuhanyzás, törölközés, öltözés ÉS szerződéskötés után autóba vágódtunk. Mentünk haza egy jót döglődni a kanapén? Majdnem. De csak majdnem.
Két órás késésben voltunk ekkor már Tóbika legjobb barátnőjének szülinapjáról. Ahol nyilván az én két fiam képviselte kizárólagosan az erősebbik nemet. Fűztünk gyöngyöt, játszottunk boltosat, Flórika volt a legpengébb a Jégvarázs-társasjátékban, a nagyobbik fiam szájából meg egy olyan mondat is elhangzott, hogy: "nyugodtan megpuszilhatsz, de attól még nem foglak feleségül venni!"
Sajnos minden buli végetér egyszer...de nem keseredtünk el, mert még jött a ráadás! Volt két kínai kislány is a vendégek között, őket a közeli étterembe kellett elszállítani, ahol a szüleiknek szombat este is szorgoskodniuk kell. Ekkor következett az est fénypontja.
Három kislányt és két kisfiút zsúfoltunk be egy kicsi kézihúzós kocsiba, s caplattunk velük végig a belvároson. Nem tudom, mikor röhögtünk ennyit utoljára! Mert hol az egyik hagyta el a cipőjét, hol Flórika lógott ki a macskakőre, hol az ünnepelt döntött úgy, hogy anyósnyelvvel hergeli a kóbormacskákat, hol pedig az apuka (akinek igazából húznia kellett volna a kicsi kocsit, teljesen Haragosi nélkül) jutott arra a következtetésre, hogy szappanbuborékokkal ijesztgetni a gyerekeket, na az bizony jó móka! A szituáció csúcsrajáratása az volt, amikor az egész kompánia berobogott a puccos ázsiai étterem kellős közepére, ahol frankón díszpontyok úszkálnak az asztalok körül és az egyszeri német zakóban vacsorázik, legalább. Én nagyon bírom az ilyen kontrasztos helyzeteket, Flórika viszont fel volt háborodva, hogy akkor mi most miért nem vetjük rá magunkat a csokiszökőkútra, mint rendesen (mintha eddigre nem kapott volna gumimacimérgezést...).
Minden jónak végeszakad egyszer, mi is szépen elpályáztunk haza, sűrűn lobogtatva a zsepiket meg az Elzás party-zacskókat (benne matrica, gumicukor, kifestő...).
S, hogy mennyire volt fárasztó ez a sima kis szombat? Csak annyira, hogy mind a szülők, mind a gyerekek elaludtak meseolvasás közben, könyvvel a kézben, Jannak úgy kellett éjfélkor körbejárni és leoltani a villanyokat a házban...
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen