Idén vagyunk tíz éve házasok Jannal. Egyházasok, úgy értem. Felejthetetlen nap, tudom. Meg a memóriám is jó. Mégis szédületes, mennyi mindenre emlékszem 2007. július 28-ról, percről-percre, óráról-órára. Még így, egy évtized távlatából is. Emlékezzünk most együtt! (És a végén azt is tudni fogod, melyik volt az a bizonyos legszebb pillanat!)
A délelőtt természetesen buzgó készülődéssel telt, részemről főként szépüléssel, vagyis szép is lettem, meg ültem is rengeteget. Hol a fodrásznál, hol meg a kozmetikusnál raktak fel rám ezt-azt. A két művelet között volt valahogy egy órám, azt otthon töltöttem, megjött eddigre pár rokon, elkvaterkáltunk magunkról meg a nagy napról is elfeledkezve, magunkba vígan pogácsát tömve. Talán ez volt a legszebb pillanat? Nem, még nem.
Volt beöltözés meg fotózás, aztán csak el kellett indulni a templomba, akármennyire mellette laktunk is. Én már javában az udvaron toporzékoltam, hajtottam ki a jónépet, amikor valami különös dörömbölésre lettünk figyelmesek. A nagy ausztráliai kopogó madár netán? (bocs, el kellett sütnöm a '92-es állatkerti poénodat - ezzel magyaráztad Fehér Andrásnak a légkalapács hangját befelé menet) Hamar fény derült a hangzavar okára. Kiderült, hogy Daniel, az egyik germán díszvendég öt perccel a templomi szertartás előtt képes volt beletörni a kulcsot a WC zárjába és őt kellett megmentened néhány jól irányzott kalapácsütéssel (konkrétan szétverted a zárat, de ezt most hagyjuk). Ezt a momentumot azóta is sokan emlegetik...nekem mégsem ez volt a legszebb pillanat.
Szép lassan átszivárogtunk a templomba, mindenki elfoglalta a helyét, csak mi ketten ácsorogtunk még az ajtóban. Jan türelmetlenül nyújtogatta a nyakát az oltár mellől. Persze, mert te vezettél oda hozzá. Az tudtam, hogy ez egy nagyon megható pillanat lesz, csak azt nem tudtam, hogy ennyire. Láttam, tudtam, éreztem, hogy te már legalább annyira a sírás határán vagy mint én. Nem tudom, végül melyikünk diktálta a tempót, csak azt tudom, hogy vonszoltuk egymást rohamtempóban. Meg is kaptam utólag a násznéptől, hogy na, ti meg jól elsiettétek a bevonulást! Fogalmuk sem volt, milyen csigalassúsággal vánszorogtunk az igaziból vágyott sprinthez képest. Szóval nem, nem ez volt a legszebb pillanat. Ez inkább ilyen túlélős, megúszós cucc volt.
Maga a szertartás, a kétnyelvű szertartás, ezt hadd hangsúlyozzam, mert nagyon sok munkánk volt benne, és nagyon jól sikerült, szóval az rendben lezajlott. Anyuci nagyon szépen olvasta fel a Szeretethimnuszt, ebben semmi tudatosság nem volt, hogy épp ezt adtam neki, de azóta sok nehézségen átlendített ez az emlék.
A templomból kilépve természetesen beleakadt a cipőm sarka az esőfogó rácsába, de Jan emlékezett, mit ígért pár perccel korábban, szóval a nehézségek közepette is támaszkodhattam rá! Csók, rizsszórás, csokordobás, pezsgő, narancslé, Detti anyukájának szenzációs pogácsája tonnaszámra...csoda-e, hogy alig akaródzott átsétálni a Kastély Vendéglőbe? De erre is sor került, rezes banda nélkül méghozzá!!! Fel, végig a Kör utcán, Attila nagybátyám, mint tiszteletbeli polgárőr vezetett bennünket. A forgalmat is ő tartotta fel a Maglódi úton, egy ezüsttálcával intette jobb belátásra az autósokat (hogy honnan volt nála a tálca, az a mai napig rejtély...de állítólag minden sofőr meg akarta nézni rajta az etikettet!). Ez lett volna a legszebb pillanat? Nem, ah dehogy!
Talán az volt a legszebb pillanat, amikor nekiláttunk a vacsorának, de a légkondi felmondta a szolgálatot, elkezdett ömleni a nyakunkba a víz és a pincérnő gyorsan átvedlett takarítónővé? Nem, nem ez volt a legszebb pillanat.
Akkor talán az, amikor te tartottál egy nagyon szép (historikus elemektől sem mentes!) beszédet a legendás német-magyar barátságról? Amitől minden jelenlévő teljesen el volt ájulva? Kicsit meg voltam sértődve, hogy nem engem, hanem Alízt kérted fel tolmácsnak, úgyhogy végül nem, nem ez volt a legszebb pillanat (pedig jól fordított amúgy!).
Esetleg az, amikor apósom nem bírt magával, kénytelen volt revansot venni és rögtönzött beszédében megtette a nagy vallomást, vagyis, hogy mi az a három dolog, ami miatt olthatatlan szerelmet érez a magyarok iránt? Nem, nem ez volt, pedig ezt már én fordítottam, és amikor arra lyukadtunk ki, hogy a magyar nők a legszebbek, akkor táncra perdültünk és nem úszott meg egy smárt a kisöreg.
Lehet ezt még fokozni? Mi volt a legszebb pillanat?
Talán az, amikor a második fogás közben felálltam és spontán módon elkezdtem ölelgetni meg puszilgatni a vendégeket, és akkor odajött apósom és megkopogtatta a vállamat, hogy most már legyek szíves visszamenni a helyemre és rendesen viselkedni (értsd: enni) én viszont azt válaszoltam neki, hogy pusziból soha nem elég!!!
Nem, nem ez volt a legszebb pillanat (bár kétségkívül nagyon emlékezetes).
Akkor talán az volt a legszebb pillanat, amikor bemutattuk Jannal a nyitótáncunkat, igen, Jannal, akinek hozzám képest van némi ritmusérzéke, lévén muzikális, de igazából pont annyira falába van, mint nekem, úgyhogy azért a nyamvadt bécsi keringőért külön tánciskolába jártunk, csak ezt a faék egyszerűségű koreográfia láttán senki sem hitte el...pedig még előző éjszaka is gyakoroltunk, pizsomában ÉS ünneplő cipőben!!! Ez inkább kötelező elem volt, semmint legszebb pillanat.
Akkor talán az volt a legszebb pillanat, amikor a tesómék mondták, hogy most ne menjen senki sehova, mert követekzik a PRODUKCIÓ! És mi vártunk. Ki lélegzetvisszafojtva, ki gyöngyöző homlokkal. Én a magam részéről eléggé türelmetlenül. Aztán még türelmetlenebbül. Már pont intettem a DJ-nek, hogy induljon a Kaiserwalzer, amikor megjelentek. Jópár Hovanyecz, plusz egy fő. Sajátmaguk barkácsolta Spongyabob-pólóban mindannyian! Én is kaptam egyet, de csak az előadás után. Amit nyilván csak és kizárólag én tudtam értékelni a jelenlévők közül (esetleg még Ilus). Jó, dehát az én esküvőm volt, nem? Öt perce legyen már mindenkinek a Spongyabob főcímdalára ugyan!!! A póló a mai napig megvan...de nem ez volt a legszebb pillanat.
Esetleg az, amikor Boriska és Ilus elénekelték gyerekkorom legnagyobb slágerét a Filmslágerek Magyarul II-es számú kazettáról, szóval ezt, hogy
Nem, nem ez volt a legszebb pillanat, pedig még Bíró Balázs is gitározott hozzá, és nem is rosszul!!
Akkor talán az, amikor a titkos intésemre előhoztak a rejtekéből 30 szál vörös rózsát és felköszöntöttünk benneteket anyucival a harmincadik házassági évfordulótok alkalmából? A mai napig nagyon büszke vagyok rá, hogy ezt az utolsó pillanatig sikerült titokban tartani!! Mint ahogy arra is, hogy a DJ kiváló stílusérzékkel lejátszotta Máté Pétertől azt, hogy
Jó, mondjuk ez várható volt, hogy ezen a pontján az emlékezésnek el fogom sírni magam, kicsit abba is hagyom most (könnyes szemmel baromi nehéz írni, a vakon gépelést meg elblicceltem a szakközépben Gréti néninél...leselkedéssel is hoztam a kötelező leütésszámot).
Látod, most meginogtam. Majdnem azt írtam, hogy ez volt igazából a legszebb pillanat. Ahogy ott állsz középen, Dr. H és a nők...előttünk az a rengeteg virág...szép volt, tényleg nagyon szép. De nem a legszebb!
De akkor melyik? Tényleg melyik volt a legszebb pillanat? Talán az, amikor Jan lepett meg engem, és lejátszott egy részletet sok-sok évvel korábbról az SW3 nevű német rádióadó vasárnap esti kívánságműsorából, amikor engem frankón felhívott a műsorvezető Németből, ADÁSBAN voltam, és aztán Jan kívánsága szerint le is játszotta nekem ezt a számot:
És akkor, csodák csodájára erre valahogy sokkal jobban ment a lassúzás, pedig nem is gyakoroltuk a tánciskolában...szép volt, persze, gyönyörű, megható, meg minden...de nem a legszebb! Arra még várni kell!
De meddig? A torta felvágásáig netán? Amit külön a Daubnerből, vagyis nagyon, de nagyon messziről hoztak nekünk Krisztáék, és nagyon, de nagyon finom volt, sok emelet, joghurt, túró meg egy csomó málna és barack, de én igazából csak másnap reggel tudtam megkóstolni, mert az esküvő napján, de főleg este olyan euforikus delíriumszerű állapotban voltam, hogy vizet is csak akkor ittam, ha külön belémdiktálták (pl. Katja, miközben öltöztem át menyasszonyból menyecskének). Ez is egy nagyon megindító élmény volt, a DJ itt is beletrafált, ezt a bakelitet nyomta fel, azóta is mindig szívesen hallgatom:
Na jó. Mindjárt éjfél. Én szépen, kis segítséggel átöltöztem a menyecskeruhámba (amihez kiválóan passzolt a piros sportszandálom és végre úgy és annyit táncolhattam, amennyit akartam és nem kellett félnem, hogy kitörik a sarka, és a nagybátyám egyáltalán nem alaptalanul gyanúsított meg, hogy Duracell-elem volt beleépítve), a DJ meg be volt idomítva, hogy jelentőségteljesen ordítsa bele a mikrofonba, hogy a pöttyös az igazi, és játssza le ezt a számot:
A számot, aminek a Why don't you like me? kezdetű sorával igazából apósomnak akartam üzenni...honnan is tudhattam volna, hogy eddigre már rég túl leszünk az összeboruláson...Jannak nagyon tetszettem, mint menyecske, a ruhát eddig a pillanatig sikerült titokban tartani...és mégsem ez volt a legszebb pillanat!
Akkor mégis mi? Amikor az unokatestvéreim, évtizedes versenytáncosi múlttal a hátuk mögött egymás után megtáncoltattak és én úgy repültem a parketten, ahogy még soha életemben, azóta se sose (remélem, idén nyáron legalább a fiatalabbik megforgat..ha már direkt haza megyünk az esküvőjére!)...vagy amikor az idősebbik és a barátnője (azóta felesége!) gyorstalpaló salsa tanfolyamot tartottak a násznépnek? Mindegyik pillanat szerves része volt az estének, de egyik sem érdemli ki a legszebb címet!
Vagy! De álljunk meg! Mi is ennek a bejegyzés címe? Love is in the air! És nem véletlenül! A lakodalmunkban három azaz három pár talált egymásra! Egyikből se lett életreszóló kapcsolat, de! LOVE volt a levegőben, tagadhatatlanul! Ehhez kapcsolódik A LEGELEMIBB kérdés(ed): van ennek a fiúnak külön szobája?? (És akkor tudnod kell, hogy a barátnőim direkt nekem kérték a Valami Amerika zenéjét, hogy egy jót tomboljunk, de én a kellős közepén faképnél hagytam őket, kirohantam és néhány keresetlen mondatot intéztem Veronka kérőjéhez a biztonságról!!!...ezért a mai napig nagyon büszke vagyok magamra!!!) De nem ez volt a legszebb pillanat!
Esetleg az, amikor megjött egy teljesen váratlan és hívatlan vendég, de te valami miatt tökre megörültél neki és el is beszélgettetek vagy fél órát egy üveg bor mellett?
Vagy amikor a keresztanyám hapsija felkért táncolni arra a mai napi feldolgozhatatlan mélységű és magasságú számra, hogy
Esetleg amikor anyósom, aki egy nagyon is bulizós alkat, de az esküvőnkön kicsit visszafogta magát, viszont ennél a számnál végre mindenféle önkontrollt elveszített:
Talán ez volt a legszebb pillanat? Nem, még nem, még mindig nem! Úristen, mindjárt hajnali négy óra, és még mindig nem volt a legszebb pillanat? Mi jöhet még? Jöhet még valami egyáltalán? Jöhet. Azaz nem jöhet. Nem jöhetett el valaki az esküvőre, pedig szívesen meghívtam volna. Hogy miért, az most maradjon köztünk, fedje jótékony homály. Nem érdemes az ilyesmit bolygatni. Nincs ma már jelentősége úgysem. De ő rendes volt, nem sértődött meg. Még előző nap a kezembe a nyomott egy CD-t és kérte, hogy ezt, de legalábbis a négyes számot játsszuk le ugyan...ha már nincsenek sokan...de te még ott vagy.
Jó. Azzal a mozdulattal becsúsztattam a táskámba. A táskámba, ami egész nap ide-oda vándorolt, néha már azt sem tudtam, éppen kire bíztam. Hajnali négykor végre eszembe jutott. A CD! A legtöbben eddigre haza mentek, csupán néhányan őgyelegtek a tánctéren, a DJ időnként gondterhelten rám pillantatott, hogy akkor ugye, mindjárt vége. Jó, mindjárt. Csak még erről a CD-ről játszd le a négyes számot legyél szíves! Te ekkor már a tánctér szélén ülve meredtél magad elé elgyötörten, tényleg csak becsületből maradtál velünk olyan sokáig.
Na! De! Amikor viszont felcsendült az a bizonyos négyes szám (amiről nekem az utolsó pillanatig sejtelmem sem volt, hogy mi lesz), valami olyan energiával ugrottál fel, amilyet se előtte, se utána nem láttam rajtad soha. Még azt is odakiáltottad, hogy AZTAKURVA! utána pedig (f)elkaptál és még vagy fél órát csörögtünk, mindenről elfeledkezve. Egyszerűen nem hitted el, hogy ez itt és most igaz! Bevallom, én sem! A mai napig sem!
Szóval. Nekem ez volt a legszebb pillanat. Köszönöm! Neked! Meg neki:-)
Ja! Az egyik videója alá ezt írta Aguilar valamely rajongója:
INMORTAL PARA SIEMPRE.
Ezt én sem tudom szebben mondani!
PS: Holtversenyben, na jó, majdnem holtversenyben végzett az élen az a pillanat, amikor hajnali ötkor ülünk az ágyon Jannal, ő a maga részéről angyali türelemmel szedegeti ki az atombiztos kontyomból a hullámcsatokat, de tényleg, végtelen türelemmel, a hetvenhetediknél is csak annyit jegyez meg lakonikusan:
azt szeretem benned, hogy ilyen szép nagy hajad van!
De én ezt már nem hallom, már rég elájultam, csak a fejemben zakatol az a szám, amire az elképzelhető legvadabb körtáncot nyomtuk pár órával korábban Zsuzsi barátnőmmel:
LOVE MEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!!!!!!!
