Helyreigazítás!

Nem! Nem ötemeletes volt az a torta, csak négy! Emlékeztek? Jó pár hónappal ezelőtt megemlékeztem édesapám egyik igazán emlékeztes névnapi ünnepléséről? Ma pedig fotót is találtam hozzá, tök véletlenül! Íme:

Hát akkor nézzük, mit is szépített meg a gyermeki emlékezet! Talán a legfontosabb: az az ominózus torta valójában csak négyemeletes volt. És úgy általánosságban nézve nem is volt olyan nagy. Akkor viszont hatalmasnak tűnt! Persze, mert én meg kicsi voltam, alig látszom ki apukám mögül, látjátok? Igen, az vagyok én, az a szöszke-pöszkeség, valahol 5 és 9 év között, fogalmam sincs, valójában mennyi is lehetek! Sajnos a hard copy hátán nincs felirat, se évszám, se semmi. Dehát nem is kell! Hiszen ez a fotó annyira magáért beszél, hogy már fáj.

Kezdjük velem: azt tuti, hogy van a számban valami! Úgy saccolom, anyukám reszelt túrósát kaptam be sebtiben, amikor megneszeltem, hogy kamera van a közelben. Az a tény, hogy az asztalon egy azaz egy darab üdítős üveg sem fellelhető, az pedig tökéletesen igazolja édesapám arcvonásait.

Zsuzsi testvérem arca már-már szoborszerűen szép, de valahogy átjön, hogy nincs oda ezért a féktelen dajdajozásért. Nagymamám pedig...annyira imádom! Ahogy kiöltözött erre a neves alkalomra, mert ő mindig megadta a módját, és emlékszem jól, ez volt az ünneplője, ebben ment a nyugdíjas klubba a batyubálba és a tesóm ovis ballagására is. De ahogy a paraszti logika megkövetelte, még ezen a nyári, erősen kánikulagyanús napon is otthonkát kanyarított fölé...talán, hogy lássák, ki az úr a házban, ki tudja már azt! A gondterhelt pillantása se lehetett véletlen, pontosan tudta ő, mibe fog torkollni ez a délután, volt már némi tapasztalata etéren.

Direkt a végére hagytam azt a - a nyolcvanas évek nyári divatját tökéletesen követő - hölgyet, akinek egyszerűen muszáj voltam letakarnom a fejét. A családtagok úgyis tudják, ki ő. Valahol a persona non grata és az antikrisztus között félúton, szóval semmi esetre sem szerepelhet a blogomban. Dehát ő is ott volt, hogyne, ezt nem tagadhatom le. 

Máskülönben pedig: szép nyári nap! Foltos farmerek az út szélén!!!

Sziget

Egyszer apukámnak alkotnia kellett egy Sziget című antológiába. Ő az egyik gyerekkori élményét elevenítette fel. Leírta, hogyan vendégeskedett pár hónapig a háború után is idilli Leányfalun a rokonainál, akik szeretettel gondoskodtak róla, amíg az édesanyja nagybetegen feküdt a kórházban. Az volt az ő szigete.

Arra a nagyon valószínűtlen esetre, ha engem is felkérnének, hogy egy Sziget című antológiába alkossak valamit, a következővel készültem. Szóval:

Szigetelünk

Futunk át a városon. Én és a gyerekek. Körülöttünk idegenek. Vicces, mert mi értjük őket, ők bennünket viszont egyáltalán nem. Egy kicsit sem. Egyetlen ismerős szót sem tudnak elkapni abból a szóáradatból, amit a gyerekeimhez intézek. - Ne szaladj előre, ne lépj bele a pocsolyába, jó, lépj bele, de csak lassan menj át rajta, ne fröccsenjen fel a víz a nadrágodra, nincs nálam pótnadrág, mondom lassan menj! Vigyázz, egy biciklis, engedd el a bácsit, nagyon siet, jaj, de aranyos kutya, csak a hátát simogasd, ne a fejét, ne félj, nem harap, nézz a lábad elé, nem, nem állunk meg a csúszdánál, jó, de csak egyet, vizes? Várj, letörlöm zsepivel! Vegyél kosarat, tedd vissza azt a csokit, nem veszünk mini joghurtot, van hozzá tetoválás? Jó, akkor veszünk, nem hatot, csak egyet, gyere ide szépen, nem kell új legó, akciós? Akkor megnézem, nem jó, ez már megvan, nem, Lőrinckének sem vesszük meg, állj be a sorba, pakolj fel a szalagra, nem veszünk tic-tac-ot, nem érdekel, hogy pókember van rajta, ne rugdosd a nénit, köszönj szépen, irány az autó, nem te ülsz előre! 

Mindez az egyszeri német járókelő fülének úgy hangozhat, mint egy rettenetes, soha meg nem álló, a magasból a mélybe zúduló vízesés. Locsogás-fecsegés, mint Gedeon bácsi üzletében. Olyan jó így lenni, annyira élvezem. Mi egy kis sziget vagyunk. Egy enklávé a nagy német masszában. Majdnem mint Kalinyingrád. Senki nem férkőzhet a közelünkbe. Csak engedéllyel! Külön engedéllyel! Csak azt engedjük be, akit akarunk. Ha elég szimpatikus az illető. Máskülönben hatalmas, vad hullámok, vérszomjas cápák és sodró áramlatok tartják távol a betolakodókat. Teljesen el vagyunk szigetelve.

Persze, nem szabad visszaélni a helyzettel, nem mondhatok akármilyen tiszteletlenséget a gyerekeimnek az embertársainkról, feltételezve, hogy úgysem értik. Mert nagyon is értik! Már amelyik! Az utcánkat burkoló munkásokból például csak három volt szerb, a negyedik már jó napot!-tal köszönt ránk egy pár nap után. A szomszéd költöztető kamionjának fogatlan sofőrje magyarul kért útbaigazítást, miután meglátta a rendszámomat. A postásunk eleve jó reggelt!-tel köszön, hiszen Zoli a becsületes neve. A szemközti ház tetejét fedő mester pedig magyarul kérte, hogy ugyan hozzak már neki pár zsemlét a boltból, mert ő tegnap óta nem evett és délutánig nem is engedik el sehova. A játszótéren sem véletlenül mosolygott rám olyan szépen az a fiatal anyuka, amikor épp Flórikát próbáltam rábeszélni, hogy vegye már vissza a cipőjét, mert tényleg nagy a homokozó, de azért ez nem a tengerpart igazából. Magyar volt ő is, a férje is, azóta néha összejárunk. Időnként picit kibővítjük azt a szigetet.

Ha viszont németekkel csinálunk programot, mert azért az is előfordul, most már egyre gyakrabban, hajlamos vagyok németül kommandírozni a gyerekeket. Nem szeretném, ha német barátaink, ismerőseink, rokonaink akár csak egy pillanatra is azt hinnék, hogy róluk beszélünk magyarul. Éppen róluk! Ezt viszont a fiaim elég nehezen tolerálják. Egészen pontosan mérhetetlenül bepöccennek tőle. Pár hete Tóbi kezdte el a lázongást, ma már Flórika is szépen, artikulálva tudja mondani, kérni, követelni: Anya! Magyarul beszélj! 

A kis nyelvvédők! Hiába, igazi szigetlakók! És még a palacsintát is szeretik!