Aszimov

Régen olvastam Aszimovot. Asziszem, még a történelem előtti időkben. A 2009 nekem valami borzalmas betegséggel indult, ami miatt ágynyugalomra ítélt az ovos. Vagy inkább én magamat. Okostelefon még sehol (sajnos vagy hála Istennek?), így kénytelen voltam olvasással múlatni az időt. Aszimov Korai Alapítvány Trilógiáját Jan eredetileg magának rendelte meg, végül én olvastam ki elsőnek. Nem mondom, hogy egyszuszra, mert napokig bújtam a nyolcszáz valahány oldalas könyvet. De állítom, hogy minden ébren töltött percemet vele töltöttem. Vele, a megfoghatatlanul félelmetes/különleges hangulatú űrterekben, jövőkben és pillanatokban. Nekem nagyon bejöttek a sztorik, annyira magába szippantott az általa teremtett világ, én is abban léteztem teljesen. Óriási várakozással estem neki az Alapítvány Trilógiának, hiszen az a fő műve mégiscsak. Odáig eljutottam, hogy Hari Seldon, de hogy ő mégis mitől kultikus figura, na, odáig már nem. Egyszerűen olvashatatlan volt számomra, annyira mélyfilozofikus. Talán majd még egyszer megpróbálom és akkor magyarul. Néha fel kell ismernünk a korlátainkat.

Napokon keresztül az ágyban fetrengeni és Aszimovot olvasni? Hogy ilyenre mikor volt utoljára példa? Kiváló kérdés! Szerintem akkor utoljára. Valahogy nem volt ilyenre se módom se időm az utóbbi években. És én ezt egyáltalán nem bánom. De azért néha hiányzik. Főleg betegen! Mert beteg vagyok megint. Megkockáztatom, legalább annyira, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor ágynyugalomban töltöttem az időt. És most? Valami ágynyugalom esetleg? Szó se lehet róla! Úgy alakult, hogy szerdától mindkét gyerek itthon volt velem, ilyen-olyan betegségek miatt nem mehettek oviba. Nem tudom, másnál milyen, ha betegek a gyerekek. Nálunk olyan még nem volt, hogy ágyban maradtak volna egész nap (vagyis nem is voltak olyan igazán nagyon betegek, szóval de jó nekem!). Ugyanúgy felkelnek, játszanak, de valamivel nyűgösebbek, ráadásul a gyógyszert csak beléjük kell diktálni, máskülönben pedig sokkal kevésbé vannak el egyedül, nagyon kell anya, stb.

Az ám, anya! Anyának szerdáról csütörtökre nulla alvás jutott, mert Flórika annyira sírt a fülfájása miatt, ha meg végre álomba zuhant szegény, anyának fájt az arcürege. Rettenetes állapotban álltam neki a csütörtöknek, csak a műszak végére, vagyis este hatra kapunk időpontot a gyerekorvosnál. Addig ki kell bekkelni. Bármibe kezdtem is, bármibe fogtam is, semminek nem jutottam a végére, újra és újra rohanni kellett a fiaimhoz, mert:

- Anya, tüsszentettem!!!
- Kisfiam, ott van melletted a zsepis doboz!
- Tudom!
- Akkor?
- Olyan jó, amikor te fújod ki az orrom!

Mit lehet erre feleni? Zuboghat az a rohadt víz nokedliszaggatás közben, hagyom én a dagadt ruhát másra és rohanok orrot törölni, de sebesen. Meg duplótornyot építeni, vonatozni, társasozni, kártyázni, Négyszögletű Kerekerdőt olvasni (Szörnyeteg Lajos!!!!!), zöldségeset játszani, vagy csak simán összebújni a nagytakaró alatt, mert mindjárt jön a Büdös Vakond. Hát így. Közben majd szétrobban a fejem, az arcüregem, ha nem a fiaim orrát törlöm, akkor a magamét, és csak egy, egyetlen egy dolog lebeg a szemem előtt: ALVÁÁÁS! Délután háromnegyed háromkor lekezelem Tóbi gyulladt testrészét (közben Papi gyerekkori csínytevéseiről kell regélnem, különben sír), és akkor szakad nálam a cérna. MOST! Pontosan most sutba vágok minden gyerekorvosi intést arról, hogy csak 30 percet tölthet a gyerek elektromos eszköz közelében, beállítom nekik a Yakari-t végtelenre állítva a szobájukban a telefonomon, én pedig behanyatlok a kanapé párnái közé. Hoppá, mi nyomja a fejemet, Aszimov, drága barátom, de hiányoztál! Olvasok egy picit...de tényleg, csak egy picit...négy órakor ébredek arra, hogy félig lelógok a kanapéról, a könyv valahol távolabb pihen...én meg de jól vagyok! Kell is az energia!

Valamennyi közös játék után szegény Flórikámat összecsomagolom, Tóbit az időközben betoppanó apjára bízom, irány a gyerekorvos! Aki ma túlórázik rendesen. Én azt hittem, mi leszünk az utolsók, erre még tele a váróterem háromnegyed hétkor is, amikor mi végzünk. Aranyos a doki, kisebbik fiamat olyan értőn, olyan szeretettel vizsgálja, mintha a sajátja volna...azt is olyan beleérzőn mondja, hogy középfülgyulladás, majd belesajdul a szívem. Irány az ügyeletes patika, utána gyors vásárlás másnapra a Normában, amikor tudom, hogy nem sok érkezésem lesz főzni, húzom-vonom szegény kicsikémet...otthon szuszpenzió készítés, beadás....mennyire előttem van, amikor három éve ugyanezeket a köröket futottuk tüdőgyulladás okán...szerencsére már nem olyan kicsi, nem olyan elesett, de azért az anyai szív csak összeszorul, amikor félig-meddig öntudatlanul hozzám bújik este az ágyikóban. Édes drágám!

De azért látjátok? Igenis loptam. Loptam egy kis időt a kanapén való döglődésre. És még olvasást is imitáltam közben!!!

Píszí

Most akkor cigány vagy roma? Melyik a helyes? Tudja ezt valaki egyáltalán követni? Mert Országos Cigány Önkormányzat, de Roma Sajtóközpont. Vagy a két dolog tök mást jelent, nem is egymás szinonímái? Kérhetek még cigánypecsenyét az étteremben? Nem, mert az már cigányozás? Igen, de akkor zene nem lesz? Itt legyen okos az ember!

Hát igen, politikai korrektségből már otthon is feladták a leckét, de mióta itt élünk, egészen új dimenziókkal ismerkedhettem meg. Kezdjük az ünnepekkel! Vegyük például november 11-ét, Szent Márton ünnepét. Ezen a napon arra a csodálatosan jólelkű római katonára emlékezünk, aki volt olyan rendes és az úti köpenye felét lahasította a kardjával, majd ráterítette egy szerencsétlen koldusra (hat Kleider nicht, hat Lumpen an...ahogy Flórika énekelte, még ma reggel is). A németek igazán csodálatos látványvilágot kanyarítottak e szentéletű férfiú ünnepköre köré, van lampionkészítés, lampionos felvonulás, óriási tűz, római katonáknak beöltözött lovasok, armer Mann, Glühwein, Brezel meg minden, ami kell. Csupán egyetlen számmal szeretném érzékeltetni, mekkora hepaj ez például az Alsó-Rajna vidékén. Csak Krefeldben, ami lakosainak száma alapján frankón lehetne Magyarország második legnagyobb városa (itt oly mértékben jelentéktelen, hogy a legtöbb német még csak nem is hallott róla), NYOLCVANKETTŐ azaz 82 különálló felvonulást tartottak Szent Márton tiszteletére. Mi idén kettőn vettünk részt, kétszer énekeltük azt, hogy Laterne, Laterne, Sonne, Mond und Sterne és a gyerekek is kétszer kaptak csokit, cukrot meg én nem tudom, még mennyi édességet (pedig fejenként csak egy lampiont barkácsoltak az oviban!). Na! Az Alsó-Rajna vidékén még van a honpolgárban szemernyi tökösség, ott még simán kiírják, hogy Sankt-Martins-Umzug. No, de mit írnak ki minálunk? Lichterfest, kérlek szépen. Ünnepeljük a fényt! Ugyanazokat a dalokat énekeljük, ugyanazt a szentet ünnepeljük, ugyanolyan Martinsbrezelt eszünk, csak máshogy hívjuk! De miért is? Én, mint egyszeri betelepedett magyar, meg mertem kérdezni. Hát ment is a mismásolás rendesen. Izé, mert az egyháznak is van ilyen felvonulása, és mi nem hívhatjuk ugyanúgy. Ez elég sovány vígasz. Aztán valaki, már nem emlékszem, ki, talán egy renitensebb apuka megsúgta, hogy gondolni kell ám a másvallásúakra is, nehogy megsértsük őket! Értem? Nem. Amúgy mondjak valamit? Pannonhalmát egész este meg se említették! Megsértődjek??

De nincs sok időm elmorfondírozni ezen, mert közeledik az advent és a szokásos ovis barkácsolós-sütögetős szombat délután. Ez az az embertpróbáló alkalom, amikor a sokatlátott óvodapedagógusok kiraknak az asztalra egy halom Raffello-t (kókuszgolyót, nem festményt), gumicukrot, Dominostein-t, Leibniz-kekszet és zacskóba töltött cukros tojáshabot. Tessék mondani, ezt meg szabad most enni minekünk? Hogy jutott ez eszedbe? Barkácsolni fogunk belőle, kérlek szépen! Hóembert, bosziházikót, miegymást! Nem, megkóstolni majd csak otthon szabad. Pompás móka ez nem egészen négyéves gyerekekkel egy asztalnál, én mondom nektek! Közben az egyik agilis apuka gitárt ragad és hópehelyfakasztó dalokat kántál, válaszul szuperanyu könnyed lépésekkel hópehely-táncot lejt...na, ki nem találnátok, ezt a szeánszot hogy hívják! Nem, az adventi barkácsolás az nem jó megoldás, az még tavaly jó lett volna, idén már nem úgy hívják! Gemütliches Beisammensein, kérlek szépen. Itt már nem is kellett megkérdeznem, tudtam magamtól is. Úgy jó, úgy szépen kellemesen együtt vagyunk, senkit nem sértünk meg, pláne a törököket nem. A törököket, akiket a csoportból kizárólag mi ismerünk tisztességesen. Csak nektek elárulom, hogy az egyikük félig-meddig görög igazából, a másik családot meg olyannyira nem sérti a karácsonyi ünnepkör, hogy már novemberben fát állítottak a nappalijukban, a saját szememmel láttam! Ezt a nagy kellemetességet meg oly kevéssé hiányolták az életükből, hogy el se jöttek! Szóval akár ki is írhattuk volna: ADVENT!

Jó, gondoltam én. Végetért az ünnep, már a fánkat is elvitte a ház elől az önkéntes tűzoltóság (nálunk már csak így megy ez!), reméltem, talán húsvétig (nyúlünnep? tojásfesztivál??) lesz egy kis nyugi. Tegnap el kellett vinnem a fiamat az iskolába, a beiskolázás része nálunk az iskolaorvosi vizsgálat. Kaptunk is erről szép hosszú hivatalosan megfogalmazott levelet, ember legyen a talpán, aki minden sorát érti, szótáraztam én is egy kicsit, pedig. Na, de csak odaérünk tegnap időre, állunk a titkárság előtt, és igazán fogalmunk sincs, hová kell menni, kit kell keresni. Nézgelődök körbe, egyszer csak megpillantom ezt:

Rutinos gyerek vagyok, nem az a nyeretlen kétéves típus, de azért vacillálok. Tényleg? Tényleg képesek így jelölni, hogy iskolaorvosi vizsgálat arra? Kérdezem a fiamat, szerinted mi ez? Szerintem anya ez az elsősegélynyújtó hely a kicsiknek, akik még nem tudnak olvasni! És tényleg! Annyiban igaza volt, hogy ez a kép főként azoknak szól, akik nem tudnak olvasni. Németül, úgy értem. És valami azt súgja, hogy ők lehetnek többségben, mert a (németül) olvasni tudó kisebbségnek egy deka információ nem volt kirakva. Érted, nem érted. Intelligenciateszt! Kicsit hitetlenkedve, kicsit pironkodva elkezdtük követni a macit. A MACIT! Én csodálkoztam a legjobban, amikor elértünk egy ajtóhoz, amire frankón ki volt írva (kizárólag németül), hogy Gratulálunk, Ön nyert, tényleg ide kellett jönnie az iskolaorvosi vizsgálatra, kérjük, a rendelést kopogással ne zavarja, szólítani fogjuk!

Megfelelt egyébként

Hát, valahogy így. Így élünk mi a nagy píszí földjén!

Tóbi szerint a világ

Este, fogmosás közben minálunk:

- Anya, Orbán Viktor jó Präsident?
- Hát izét, tudod, kisfiam...
- Ah, tudom! Ne is folytasd! Ő nem engedte, hogy járda épüljön Kistarcsán a Szent László utcában!

Te velem ne kukoricázz!

Imádom azt az okos kis fejét, meg kiváltképpen azt, ahogyan összeállnak benne a gondolatok!!!

Az este pedig így folytatódik:

- Anya, tudom, hogy ma este te lennél a soros, és én nagyon várom, hogy mi fog történni Ruminivel, de most apával egy nagyon izgalmas résznél tartunk az Egri csillagokban, és tudni akarom, hogy folytatódik, ezért ma megint apával olvasok, nem baj?
- Nem baj. Csak nem valami csatajelenetnél tartotok?
- Nem. De végre benne van Dobó István. És én csak azt szeretem, amikor benne van Dobó István.

Végül mégis velem olvasott, mert Szkander Bob még Dobó Istvánnál is menőbb

 Másnap, reggeli közben pedig:

- Apa, az Aranyembert miért hívták úgy, hogy Aranyember?
- Mert nagyon aranyos volt...

Német eredetiben:
- Papa, warum heisst der Goldmensch Goldmensch?
- Weil er sehr goldig ist..

Anno 2010 D-day-6

Jan, amikor humoránál van:-)))

Der lange Lauf zu mir selbst

Hé, milyen fasza kis cím! Akár könyvcímnek is elmenne! Sajnos már az is. Én is onnan loptam. Joschka Fischer írta meg ezzel a címmel, hogyan lett 140 kilós currywurst-zabáló Bundestag-képviselőből futóbolond külügyminiszter. Most akkor én is leírom. Mit? Azt, hogyan lettem vágyakozó-álmodozóból a szomszédjai általal csodált futóbolond. Kezdem:

Kicsit (nagyon) vissza kell mennem az időben. Végtelenül undorító, csuszmákos, hideg és szürke volt a 2015. január elseje. Az előző este eleve nem sikerült valami jól, legyen elég annyi, hogy én éjfél előtt pár perccel a fejemre húztam a párnát meg a takarót és nem voltam hajlandó kinézni az ablakon. Pedig akkor már tudtuk, hogy az az utolsó szilveszter abban a házban. Csak mi ketten, de már tudtuk. Másnap ennek megfelelő hangulatban terelgettem ki a gyerekeket az utcára. Gyertek, szar az idő, de akkor is ki kell menni, kell a levegőzés! (de ismerős ez valahonnan:-) Nem mentünk messzire, Flórikámnak nem volt ínyére a gyaloglás, inkább csak az utcán tébláboltunk, rakétaszemetet gyűjtögettünk. Én a magam részéről majd megfagytam és be akartam menni, de még nem járt le a kötelező fél óra. Összeszorítottam a fogam.

Ráadásul egyre másra futottak el mellettünk a környék sportosai. A rohadékok! Üdvözült mosollyal az arcukon, szuper futóruhával a tökéletes testükön...egy ilyen förtelmes napon, mi ütött ezekbe? Ez valami vicc? Minek örülnek ezek ennyire?? Akkor, ott a Szent László utca reményvesztett porában elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ezt jövőre én is kipróbálom! Felélesztem magamban a 2008-ban még oly buzgó majd tragikusan fiatalon elhunyt futót. Mert mindig tudtam: én nyomokban egy futót tartalmazok! Aztán az az év végül másról szólt...költözés, országváltás, de még előtte villámlátogatás az újságírómennyországban...ilyenek.

Eljött a 2016. január 1. Lényegesen szebb, naposabb és melegebb volt az idő, a program viszont nem változott: én rakétaszemetet szedegetek a gyerekekkel, mellettünk húznak el a sportosak, még többen, mint anno Kistarcsán. Ez itt Németország, kérem szépen, a futás itt tényleg tömegsport, népmozgalom, mittudomén. Ha lehet, még szarabbul éreztem magam a látványuktól, de végre megmozdult bennem valami. Elkezdett tollászkodni az a bizonyos főnix a hamuban. Márciustól egyre többet randiztam az ellipszistréneremmel (öt éven át használtam ruhafogasnak csupán), kezdetben 30, majd 40, később 50, végül 60 percet töltöttem rajta alkalmanként. Úgy heti háromszor látogattam meg őt, nem kevesebbszer. Négy hónapon át tapostam és tapostam, és vicces volt, mert az ablak mellett edzettem, így végignézhettem, hogyan épül-szépül a szomszédunk háza, te Úristen, hány kőműves-dekoltázsban gyönyörködhettem ennyi idő alatt! Szeretem az ellipszistréner keltette rengéseket a testemben nagyon, a legjobb a huszadik és az ötvenedik perc közötti szakasz. Azt nagyon élvezem. A többit meg ki kell bírni. Tudtam, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök a célomhoz. A futáshoz. Ha pedig óvodába menet szembe jöttek velem a futók (irány a kiserdő!), így nyugtattam magam: majd lesz olyan is!

Lett is, június 29-e volt a napja. És azóta nincs megállás. Végigcsináltam az edzéstervet, felhoztam magam nulláról öt kilométerre. Aztán ráfeküdtem a sebességre, majd megint a távokra összpontosítottam. Így lett meg december 29-re a 9 kilométer, 7,22 perc/km-es idővel ráadásul, ami nekem kb. a megvalósult álom maga. Meg az egész úgy egyáltalán.

Óriási izgalommal készültem a 2017. január 1-re. Jan már előre röhögött, hogy biztos dugó lesz a futóutakon, hiszen mindenki életmódot vált az év első napján. Én minden esetre fél tízkor szépen elmentem aludni. Aztán felvirradt a nagy nap! Hideg, deres nap, szürke ég, mínusz négy fok. Felöltöztem szépen:

Gondoltam, megkérek valakit, kapja már le, ahogy elindulok a történelmi futásra, de végül a bennem lakó szelfikirálynő győzött (az az arckifejezés priceless és tényleg pontosan ugyanígy éreztem magam...itt még el sem hiszem, hogy mindjárt INDULOK):

A legnagyobb csodálkozásomra az első kilométereken senkivel sem találkoztam. Kezdtem kapiskálni, miért. Kegyetlen hideg, de olyan nedves hideg, bekúszik a bőr alá, rémesen és rettenetesen. Kénytelen voltam nagyon szedni a lábamat (ebből a végén tök jó időm lett, szóval mindennek van magasabb értelme!). Három kört futottam itt, ezen a gyönyörű mezei úton (amit hajlamosak összesározni a traktorok, de most megfagyott, úgyhogy mindegy volt):

 A végső sprintet (mert már ilyet is tudok, hogy végső sprint!) pedig ezen a nyílegyenes erdei pályán nyomtam:

Meg sem próbálom leírni, mit éreztem az utolsó métereken. Tudjátok, szerintem a futásban az a legszebb, hogy minden egyes másodpercben repülsz egy kicsit...és én tényleg szárnyakat kaptam ezen a napon.

Közben pedig csak egy gondolat járt a fejemben, s jár azóta is: FUTÓ LETTEM!!!!!!