Der lange Lauf zu mir selbst

Hé, milyen fasza kis cím! Akár könyvcímnek is elmenne! Sajnos már az is. Én is onnan loptam. Joschka Fischer írta meg ezzel a címmel, hogyan lett 140 kilós currywurst-zabáló Bundestag-képviselőből futóbolond külügyminiszter. Most akkor én is leírom. Mit? Azt, hogyan lettem vágyakozó-álmodozóból a szomszédjai általal csodált futóbolond. Kezdem:

Kicsit (nagyon) vissza kell mennem az időben. Végtelenül undorító, csuszmákos, hideg és szürke volt a 2015. január elseje. Az előző este eleve nem sikerült valami jól, legyen elég annyi, hogy én éjfél előtt pár perccel a fejemre húztam a párnát meg a takarót és nem voltam hajlandó kinézni az ablakon. Pedig akkor már tudtuk, hogy az az utolsó szilveszter abban a házban. Csak mi ketten, de már tudtuk. Másnap ennek megfelelő hangulatban terelgettem ki a gyerekeket az utcára. Gyertek, szar az idő, de akkor is ki kell menni, kell a levegőzés! (de ismerős ez valahonnan:-) Nem mentünk messzire, Flórikámnak nem volt ínyére a gyaloglás, inkább csak az utcán tébláboltunk, rakétaszemetet gyűjtögettünk. Én a magam részéről majd megfagytam és be akartam menni, de még nem járt le a kötelező fél óra. Összeszorítottam a fogam.

Ráadásul egyre másra futottak el mellettünk a környék sportosai. A rohadékok! Üdvözült mosollyal az arcukon, szuper futóruhával a tökéletes testükön...egy ilyen förtelmes napon, mi ütött ezekbe? Ez valami vicc? Minek örülnek ezek ennyire?? Akkor, ott a Szent László utca reményvesztett porában elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ezt jövőre én is kipróbálom! Felélesztem magamban a 2008-ban még oly buzgó majd tragikusan fiatalon elhunyt futót. Mert mindig tudtam: én nyomokban egy futót tartalmazok! Aztán az az év végül másról szólt...költözés, országváltás, de még előtte villámlátogatás az újságírómennyországban...ilyenek.

Eljött a 2016. január 1. Lényegesen szebb, naposabb és melegebb volt az idő, a program viszont nem változott: én rakétaszemetet szedegetek a gyerekekkel, mellettünk húznak el a sportosak, még többen, mint anno Kistarcsán. Ez itt Németország, kérem szépen, a futás itt tényleg tömegsport, népmozgalom, mittudomén. Ha lehet, még szarabbul éreztem magam a látványuktól, de végre megmozdult bennem valami. Elkezdett tollászkodni az a bizonyos főnix a hamuban. Márciustól egyre többet randiztam az ellipszistréneremmel (öt éven át használtam ruhafogasnak csupán), kezdetben 30, majd 40, később 50, végül 60 percet töltöttem rajta alkalmanként. Úgy heti háromszor látogattam meg őt, nem kevesebbszer. Négy hónapon át tapostam és tapostam, és vicces volt, mert az ablak mellett edzettem, így végignézhettem, hogyan épül-szépül a szomszédunk háza, te Úristen, hány kőműves-dekoltázsban gyönyörködhettem ennyi idő alatt! Szeretem az ellipszistréner keltette rengéseket a testemben nagyon, a legjobb a huszadik és az ötvenedik perc közötti szakasz. Azt nagyon élvezem. A többit meg ki kell bírni. Tudtam, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök a célomhoz. A futáshoz. Ha pedig óvodába menet szembe jöttek velem a futók (irány a kiserdő!), így nyugtattam magam: majd lesz olyan is!

Lett is, június 29-e volt a napja. És azóta nincs megállás. Végigcsináltam az edzéstervet, felhoztam magam nulláról öt kilométerre. Aztán ráfeküdtem a sebességre, majd megint a távokra összpontosítottam. Így lett meg december 29-re a 9 kilométer, 7,22 perc/km-es idővel ráadásul, ami nekem kb. a megvalósult álom maga. Meg az egész úgy egyáltalán.

Óriási izgalommal készültem a 2017. január 1-re. Jan már előre röhögött, hogy biztos dugó lesz a futóutakon, hiszen mindenki életmódot vált az év első napján. Én minden esetre fél tízkor szépen elmentem aludni. Aztán felvirradt a nagy nap! Hideg, deres nap, szürke ég, mínusz négy fok. Felöltöztem szépen:

Gondoltam, megkérek valakit, kapja már le, ahogy elindulok a történelmi futásra, de végül a bennem lakó szelfikirálynő győzött (az az arckifejezés priceless és tényleg pontosan ugyanígy éreztem magam...itt még el sem hiszem, hogy mindjárt INDULOK):

A legnagyobb csodálkozásomra az első kilométereken senkivel sem találkoztam. Kezdtem kapiskálni, miért. Kegyetlen hideg, de olyan nedves hideg, bekúszik a bőr alá, rémesen és rettenetesen. Kénytelen voltam nagyon szedni a lábamat (ebből a végén tök jó időm lett, szóval mindennek van magasabb értelme!). Három kört futottam itt, ezen a gyönyörű mezei úton (amit hajlamosak összesározni a traktorok, de most megfagyott, úgyhogy mindegy volt):

 A végső sprintet (mert már ilyet is tudok, hogy végső sprint!) pedig ezen a nyílegyenes erdei pályán nyomtam:

Meg sem próbálom leírni, mit éreztem az utolsó métereken. Tudjátok, szerintem a futásban az a legszebb, hogy minden egyes másodpercben repülsz egy kicsit...és én tényleg szárnyakat kaptam ezen a napon.

Közben pedig csak egy gondolat járt a fejemben, s jár azóta is: FUTÓ LETTEM!!!!!!