Tóbiás 164

...hónapos, hát persze, már ismeritek a turpisságot! Nincs még szülinap a kanyarban sem, de úgy érzem, itt az ideje, hogy beszámoljak ökelméröl, az idösebbikröl, a trónörökösröl (hadd írjak ilyeneket, ha már az "egyszem fiam" címröl lecsúszott:-). Fogalmam sincs, hány centi. Azt viszont tudom, hogy alig alacsonyabb nálam (166 cm) és az én biciklimet használja, mert az övé szerinte már kicsi (még úgy is, hogy feljebb állítottuk az ülést...sokkal feljebb). 176-os ruhákat hord nagyrészt, de már a felnött osztályon is vásárolok neki böven, legutóbb éppen M-es méretet. A lába már rég nagyobb mint az enyém, most 41-es cipöt hord a lelkem. A barnába hajló szöke haja ugyanúgy burjánzik, mint kiskorában, hat hetente kéne fodrászhoz menni ideális esetben, aztán ez vagy sikerül vagy nem. Tegnap éppen sikerült, alig ismertem meg utána a fiam. Pedig mióta ismerem már! Vagy mégsem? Ki lehet ismerni valaha is egy embert? Ez nem is olyan egyszerü. Föleg, ha még kamaszodik is az illetö. A hangulatingadozások pedig enyhén szólva sem kíméletesek...egyik érintett számára sem. Hol eltaszít a sunyiba, hol meg annyira szorít, hogy alig kapok levegöt. Kellek? Nem kellek? Az igazság valahol a kettö között leledzik. A leszakadás nagy korát éljük kérem szépen. Nagyon, de nagyon hasonló ez az idöszak a dackorszakhoz. Csak már sokkal nagyobb a szókincse, sokkal nagyobb sértéseket tud a fejemhez vágni. Hogy sokat civódunk-e? Szerintem ez a türhetöség határán belül van. No, persze, kinek mi a türhetö, az attól függ. Most például jelezte, hogy menjünk a spárgafödre biciklizni. Most. Azonnal. Tájékoztatásul közlöm, hogy ez az a program, amit egy órával ezelött még kategorikusan elutasított. Kell a rugalmasság, én mondom nektek. Szóval innen folyt. köv. Update: elindultunk együtt biciklizni, de az elsö utcasarkon elváltunk, mert ö inkább egyedül akart menni. Mit is írtam nektek a rugalmasságról? Pontosan. Hát így. Így élünk mi. Együtt, néha egymás mellett, igyekszünk nem egymás ellen. Nem könnyü, de arra azért nem is számítottam. A szép pillanatokat kell értékelni, nagyon intenzíven megélni és felnagyítani, emlegetni, ajnározni. A többit meg el kell fogadni, viselni, mikor hogy. Hozzátartozik ehhez az életszakaszhoz. Vekerdy szerint ilyenkor ki kell írni a gyerekek agyára: átalakítás miatt zárva. Kezdem ezt a feliratot nagyon érezni. Na, de ezeken kívül milyen a fiam? Okos, borzalmasan okos. A vonatok most egy kicsit háttérbe szorultak, a politika és a történelem viszont annál jobban érdekli. Évek óta most már igazából. Bújja a híreket meg a történelmi magazinokat, könyveket, aztán meg csak kombinál, elemez, fejtget. Néha a legalkalmatlanabb szituban helyezi el idöben és térben a nagy történelmi pillanatokat, pl. amikor épp a cipömet veszem és rohanok valahova. Akkor nagyon szeret elmerengeni azon, hogy jogos volt-e atombombát dobni Japánra. És igen, tudom, hogy mindig és midenkor értö figyelemmel kell hallgatnom. Pont mint az öccsét a számítógépes játékokról. De van az a pillanat, amikor sok. Amikor nem bírom. Amikor telítödök az információkkal és nagy tisztelettel megkérem, hogy tartson öt perc szünetet a szóáradatban, mert már képtelen vagyok követni. Pedig komolyan érdekel a történelem meg a politika. De azért mindennek van határa. Az én befogadóképességemnek is. No, de ugorjunk. Mit szeret még? Imád az utcán kószálni. Csak itt a közelben, teszi a köröket, egyiket a másik után. Vagy csak simán a nappaliban. Közben a fantáziájában van. Zavarni, szólni hozzá szigorúan tilos, illetve nem is érdemes. Kivéve, amikor kifejezetten kéri, hogy kísérjem el. Ilyen is van, föleg napnyugta után, föleg nyáron, lehetöleg pizsomában, mezítláb. Mindannyiunknak így kel vonulni. Élni kell az alkalommal, a szomszédok már megszokták a látványt. Amúgy meg nem érdekel, ki mit szól. Nekünk ez a szórakozásunk. Kis esti séta, úgy hívjuk. Imádunk a kivilágított ablakokon belesni, csak úgy. A legjobb, amikor Jan meg Flórián is csatlakoznak. Hulló csillagokat is látunk olykor olykor. Megbeszélni a dolgokat, a személyes dolgokat úgy értem, és nem a világ helyzetét, legjobban este lehet. Jóval a normális lefekvési idö után persze. Olyan fél tíz tájban. Ilyenkor jön oda, hogy jaj még ezt el akartam mondani. Jaj ezt még meg akartam veled beszélni. Ilyenkor elküldeni, fáradságra hivatkozni és az órára mutogatni szigorúan tilos. Amíg jön és mondja, addig figyelni rá kutyakötelességem. Mert eljön majd az idö, amikor már nem jön és nem mondja és akkor majd leshetek. Addig minden ilyen alkalmat aranyba kell foglalni. Akkor is, ha nagyon késön kerülünk ágyba. Akkor is, ha senkire és semmire nem marad már idö utána. Az idöm a legdrágább kincsem, neki adom, mese nincs. Azaz dehogy nincs. Valamelyik nap nosztalgiából Tesz-vesz várost olvastunk. Igen, a nem is olyan sokára 14 éves fiamnak. És remekül szórakoztunk rajta. Ritkán, de akad ilyen alkalom. Eljön az idö, amikor ez megszünik. Végleg. Számomra ez egyelöre elképzelhetetlen. Kivel fogok akkor röhögni Bogin, Szimat örmesteren, FérEgonon és a mézszállító autón, ami beletolatott egy betonkeveröbe, ami korábban összeütközött egy szénaszállító autóval??? (Ennél nagyobb szutykot el se lehet képzelni:-) Na, majd csak túlélem valahogy. Ezt is. Innen folyt. köv. mert hulla vagyok. Szeretem a fiam. Majomszeretettel. Erröl már értekeztem korábban itt a blogon. Hogy mennyire felszisszentem régen. Amikor mondták egy anyáról, hogy majomszeretettel csüng a fián. (Mindkét nagymamámról mondták ezt amúgy.) Hogy az milyen hú de nagyon káros. Meg természetellenes. Nem értettem, hogy lehet szeretni ennyire egy gyereket. El se tudtam képzelni. Most meg itt van. Hiába nött meg. Vele nött a rajongásom iránta. Ez van, ezzel együtt kell élni. Neki is meg nekem is. Egyszer olvastam valami nagyon okos tanácsadó könyvben, hogy nem szabad belehalnia egy anyának, ha a gyerekének szerelmi bánata van. Meg kell örizni a hidegvérünket meg az objektivitást, nem omolhatunk össze. Hát hiába az intés. Én bele fogok halni és össze fogok omlani. Simán. De nem tartunk még ott. Ugorjunk. Mondja itt a múltkor egy indiai apuka a szülöin, hogy nem elégedett az oktatással. A gyerekeknek sokkal több idöt kéne tölteniük az iskolában. Mi az, hogy hetente csak egyszer van kilenc órájuk, máskülönben meg csak öt vagy hat? Iskolapadba velük, hadd görnyedjenek! Szerintem böven elég az az idö, csak azt töltsék hatékonyan. Ehhez jön még a leckeírás, a sport, a zene, a hobbik...pedig ebben a korban idöt kell még szakítani a céltalan csámborgásra és álmodozásra is! Kikerül az iskolából, munkába áll, családot alapít...mikor lesz erre ideje? Nyugdíjas korában? Amit lehet, hogy meg sem ér? Nem vagyok híve a diákok agyonterhelésének egyáltalán. Kell az az öt perc...Tóbikának is ezt mondom, amilyen gyakran csak lehet. Nekem az a legszebb gyerekkori emlékem, az az idötlenség. Annak a megélése. Száguldozunk Pécel utcáin biciklivel, máskor meg tollasozunk kifulladásig, se telefon nálunk se óra, a szüleinknek fogalmuk sincs, merre járunk, mit csinálunk és kivel...kb. sötétedésre haza értünk és kész. Ez volt az életünk lényege. Boldog békidök. Ezt kívánom a fiamnak is teljes szívemböl.

Én egész népemet fogom...

...tanítani! Gondolta Flórika! De legalábbis egy osztályt biztosan! Azon töprengtem ma magamban, milyen fantasztikus a fiam. Nem szeretnék ezzel a sztorival a következö szülinapig várni, elmondom hát most. Szóval lesz a fiúk iskolájában egy rendkívüli szünnap jövö héten. A tanárok továbbképzésre mennek, persze mi felnöttek tudjuk, hogy ilyenkor pihenik ki a tavaszi szünet utáni elsö hét fáradalmait. No, mindegy is, lényeg, hogy lehet lazítani. Mi ezen a napon dolgozunk, a fiúknak szabad programjuk van, azt csinálnak, amit akarnak. Alhatnak délig, lebzselhetnek pizsomában, semmiféle kötelességük ilyenkor nincs. Flórika viszont úgy döntött, hogy felkel a szokásos idöben (fél hétkor) és 7:50-kor már a tanterem elött ácsorog. Stréber lenne netán? Áh dehogy! Azt elfelejtettem mondani, hogy a régi, általános iskolai tanterme elött fog ácsorogni! Kitalálta ugyanis, hogy meglátogatja a régi osztályfönökét, aki most újfent elsösöket tanít. S ha már ott van, akár még a tanításba is besegít egy kicsit. Hivatalos gyakorlatra majd csak kilencedikes korában mehet (nyilván már ezt is lezsírozta a tanárbácsival), most csak amolyan botcsinálta segédtanárnak (vagy tanársegédnek?) áll egy nap erejéig. Mindez az ö agyából pattant ki, ö levelezte le az egészet a volt ofövel, ma meg is mutatott nekem egy részletet a csetelésböl (azt, amikor megkérdezte, hogy vigyen-e magának enni- és innivalót a közös tízórai idejére...imádom:-)). Nem tudom, ki hogy van vele, de én ettöl az egész sztoritól rettenetesen el vagyok ájulva. Azaz nem! Nem a sztoritól! Hanem magától a fiamtól...hogy mennyire ügyes, okos, micsoda motiváció van benne...teljesen saját ötlet, megvalósítás, lebonyolítás, minden! Mondjuk azon csodálkozom, hogy miért csodálkozom! Hát már elsös korában is nem hivatalos pedagógiai asszisztensként támogatta azokat a kevésbé szerencsés (németül ezt úgy mondjuk, hogy bildungsschwach) családból származó osztálytársait, akiknek nem olvastak otthon éjjel-nappal...volt, hogy az osztályterem elött egy külön padnál foglalkozott velük. Én anno ezen eléggé felháborodtam, késöbb fizetést követeltem, végül rájöttem, hogy ez egy win-win szituáció. Flórika se unta magát agyon, a gyerekek meg külön jól jártak, hogy egy született tanár magyarázott nekik. És a sikertörténet folytatódik! Hogyan? Be fogok számolni! Jók a kilátások!

Ide fogom írni: Na, megvolt a nagy tanárkodás! Flórika kedden boldogan jött haza, de azon melegiben nagyon szükszavúan nyilatkozott. Szép volt, jó volt, de most hagyjál békén. A szokásos esti betakargatás közben aztán sok mindenre fény derült. Hogy milyen kicsik az idei elsösök. Az ofö bácsi pedig még mindig ingben jár. Ja, és a kicsik még nem tudnak rendesen olvasni "minden feladatot nekem kellett felolvasni nekik, képzeld, Anya!". Ha jelentkeztek, hogy valamit nem értenek, Flórián ment oda a gyerekekhez segíteni (idönként versenyt futva a tanárral, hogy ö érjen elöbb oda). A csúcs persze az volt, amikor Flóri használhatta a tanár szent piros tollát és javítgathatta az elsösök feladatait. "Anya, nem hiszed el, de még alá is írhattam a füzetüket!" Ez semmihez sem fogható érzés! Újdonság, hogy a tanteremben kialakítottak egy játszósarkot, oda küldik óra közben azt a gyereket, aki a legkevésbé bír magával meg azzal a ténnyel, hogy csendben rendben kell ülni órán. Flórika szerint jól müködik a dolog, nem volt balhé, béke volt. Szünetben pedig akkora tornyot épített ott a gyerekekkel, hogy még a tanár se érte fel a tetejét (Flórián is csak úgy, hogy székre állt). Boldogan, elégedetten aludt el a fiam. A jövö elkezdödött!

Mielött elfelejteném...

...gyorsan leírom, milyen is volt a hét Jannal kettesben. Igen, jól olvastátok. Nyaralás kettesben. 2009-ben müveltünk ilyesmit utoljára. Meg most. 15 év kihagyás után...nem is volt olyan könnyü belejönni. De menjünk szépen sorjában. Azt már tavaly óta tudtuk, hogy az idei tavaszi szünet úgy alakul, hogy mindkét fiú mehet táborba. Ugyanakkor, ugyanoda. Szombattól szombatig. Micsoda csoda! Micsoda lehetöség ez kettönknek Jannal! Nekem a legvadabb ötletek cikáztak a fejemben. Patagónia! Tahiti! Netán lakásfelújítás? Abban hamar megegyeztünk, hogy csak a fiúk közelében érdemes nyaralnunk, hátha értük kell mennünk, hiányzunk nekik, megsebesülnek, akármi. Erre - tekintve a tábor elhelyezkedését Osnabrück és Bielefeld között - a holland tengerpart tünt a legalkalmasabbnak. Tengerre nézö szállás lefoglalva, biciklisisak bekészítve...mi kell még? Egészség, az kellett volna, de nagyon. Indulás elött egy héttel elövett a szédülös betegségem (erröl majd egy másik bejegyzésben írok részletesebben), szállás lemondva, páros nyaralás ideája elengedve. Vagy mégsem? Hol van az elöírva, hogy csak a tengerparton lehet megfelelöen kikapcsolódni? Na, majd meglátjátok! Április 6-án szombat reggel búcsút vettünk a fiúktól s elkezdtünk nagyban tervezgetni. Azt elöre kikötöttük, hogy a minimálisnál is kevesebb házimunkát fogunk végezni. Nem takarítani meg pakolni maradtunk itthon, ez fix. Ekkorra én már jobban voltam, szédülni már csak éppen, hogy szédültem, viszont a kondim a béka segge alatt vánszorgott valahol. Viszont - szerintem - a kondit csak úgy lehet visszaépíteni, hogy többet vállalunk, mint amennyi ép ésszel vállalható lenne. Így alakult tehát a hetünk: Vasárnap tekertünk. Én száz kilométert akartam, Jan mondta, hogy elég lesz ötven is...és milyen igaza volt! Ladenburgig jutottunk így el, ami egy mesebeli kisváros nem is olyan messze tölünk a Neckar folyó partján. Útközben többmindenre is ráébredtem. Hát micsoda hülyeség lett volna pont ezen a héten elutazni, amikor MINDEN, de tényleg minden virágzik, olyan illatok szállnak, hogy megörülsz, végig napos idöt meg húsz fokokat mondanak és én egyszerüen imádok a környéken biciklizni! Állításomat szeretném néhány képpel alátámasztani:

Tehát kék hegyek, sárga repceföldek és tükörsima bicikliutak, ameddig a szem ellát! Ja, meg a gyümölcsfák is virágoznak, és nem kicsit:

Amikor ezt a képet készítettem Janról, akkor hasított belém igazán: ezt a sok szépséget akartam én itt hagyni holmi szélmalmokért meg hullámokért? Komolyan nem értem magam néha...Ladenburg pedig ilyen szép, nézzétek meg:

Mivel a szálláson elég rendes összeget spóroltunk, nem sajnáltunk a héten étteremben kajálni, na nem ilyen Micehlin csillagos helyekre kell gondolni. Egyszerüen jól esik egy kis tekerés után kiülni a fötérre és kiszolgáltatni magunkat csak úgy. Lazulás felsöfokon kérem szépen!

Hétfön egy hatalmas közös álmunkat valósítottuk meg. Bacharach a városka neve és úgy száz kilométerre van tölünk. S, hogy mi benne a pláne? Hát csak az, hogy a Rajnának azon a szakaszán helyezkedik el, ami a világörökség része. Iszonyatosan szép! Nagyon nagyon régen terveztünk ide eljutni, most végre sikerült! De beszéljenek helyettem a képek:

Mivel az egész város egy hegy oldalában helyezkedik el, rengeteget kellett másznunk. Én helyenként elbizonytalanodtam ugyan, de aztán mentem tovább: THIS IS MY EVEREST!

De megérte, mert a kilátás egészen pazar volt:

Mondom valami elképesztöen csodálatos:

Persze, a csúcson túl is van élet, a lefelé vezetö út is szép:

A folyóparton pedig várt ránk a jól megérdemelt pihi:

Hátam mögött a kilátás:

Nincs többé nagytakarítás, csak virágözön:

Ha a korzón végigmegyek, mindenki köszön:

Igen, jól látjátok, úgy kiszélesedik itt a Rajna, minhta egy tó lenne! Csak ültünk a parton és bámultuk. Még egy mindfulness gyakorlatra is sikerült rábeszélnem Jant, annyira el akartuk raktározni ezt az élményt. Ekkor pillantottuk meg az idei év elsö fecskéjét!!!! Vajon csinál nyarat? Meglátjuk. Keddre modnjuk pont elromlott az idö, de nem estünk kétségbe, hiszen ismertek. Elpályáztunk a darmstadti élményfürdöbe, ahol a csúcspont az volt, amikor a tengeri sós medencében lebegtünk magunkról és úgy általában mindenröl elfeledkezve, fülünkbe pedig víz alatti muzsika zsongott...kell ennél intenzívebb kikapcsolódás? Kell. Szerdán felkerekedtünk és tettünk néhány (tíz) kilométert a túrabakancsainkba. Mindösszesen húsz percnyi autózással elérhetö tölünk ez:

Itt megint elcsodálkoztam magamon meg az eredeti tervemen. Hát ezt a fantasztikus középhegységet (Odenwald) hagytam volna itt a lapos holland tájakért? Jelentem, imádok kirándulni:

Közben Jannal mélyfilozófiai eszmecserét folytatni...nagyon régen volt már ilyenre példa és alkalom. Annyira megihletödtem, hogy otthon összedobtam egy laza kis vacsorát, méghozzá spárgából, a kedvenc elkészítési módom szerint:

Kellett is az energia, mert csütörtökön újra tekertünk, újra ötven kilométert, ezúttal Weinheimba, ami szintén nincs messze tölünk. Mostanra a biciklis pólómat is sikerült elöbányásznom (mintha csak direkt ehhez a jó kis repceföldhöz választottam volna a színét anno):

Weinheim egy csodaszép kisváros, de a legszebb mégis a botanikus kertje, föleg így tavasszal:

Nem és nem, nem bánom, hogy nem jutottam el a holland tulipánföldekre. Hát nézzétek meg ezt a gyönyörüséget:

Boldogság, biciklizés a neved (ráadásul itt a közelben hallottuk az idei év elsö kakukkját!):

Ennek megfelelöen a pénteki programunk sem lehetett más, mint tekerés, csak most északi irányba és közvetlenül a Rajna mentén, egészen Gernsheimig (igen, megint 50 km volt a limit). Ilyen utakon haladtunk az ártéri erdön keresztül:

A kedvenc bicikliutamat is érintettük, mert miért ne? Ez az:

A nap, azaz nem, az egész hét emelkedett hangulatát pedig mi is adhatná vissza jobban, mint ez a kép ott, a kristálytiszta vizü, szinte tengerpartot idézö fövenyen:

Köszönöm az én drága férjemnek, hogy partnerem volt ebben a csodálatos itthoni nyaralásban...most elöször...de biztosan nem utoljára!

P.S.: A gyerekek szombaton, azaz tegnap délután rendben és egészben megérkeztek...a fizikai állapotukról csak annyit, hogy még mindig (10:46) alszanak:-))) P.S.2: Szombat reggelre hozzánk is megérkeztek a fecskék!

3650

Napja müködik ez a blog (plusz minusz szökönapok). Tíz év. Ennyi ideje tartom már életben. Most is este van, mint amikor az elsö bejegyzést írtam. Jan viszont itthon van, nem üzleti úton. A fiúk valami teljesen eszelös cápás filmet néznek, nem az ágyukban szundiznak. Körmök-szörök rendben. Hajat nagyon ideje lenne mosnom. Csokinyuszik szépen eldugva a ruháim közé. Nem eszegetem öket idö elött úgy, mint tíz éve. Élünk. Megélünk. Túlélünk. Mikor hogy.

A következö tíz évért elöre!

Flórián 132

Hónapos, hát persze, jól gondoljátok, ez az a bizonyos szokásos februári poszt lesz! Az én drága születésnapos fiam...hát hol is kezdjem? Kezdeném talán ott, hogy ezt a bejegyzést éppen Flórián gamer billentyüzetén írom. Színváltós világítás, dinamikus kattogás, minden, ami egy tizenegy éves gyereknek kell. Vagy nem kell? Erröl megoszlanak a vélemények. Ö minden esetre ezt a billentyüzetet kérte, no meg egy gamer egeret...eltaláltátok, az is világít, meg külön gombok vannak rajta a játék menetét megkönnyítendö. Egy éve még azt írtam, hogy próbálok gátat szabni a számítógépes jatékok térnyerésének, most meg gamer hardware-t veszek? Hol van ebben a logika? Hát ott, hogy nem én vettem! Hanem a nagyszülök! Ja, hogy tölem mit kapott? Hát virtuális valutát a számítógépes jatékhoz, mi mást? Jó, bevallom, minden tervem dugába dölt, itt kérem olyan gaming mánia van, hogy az is nagy csoda, hogy most - szombat éjjel 11-kor - én ülök a gépnél és nem Flóri. Flórika. Floresz. Florcsika. Fló, ahogy a barátai nevezeik. Flo the Pro, ahogy internetes körökben emlegetik. Üdvözöljük a kamaszkor küszöbén kedves anyuka, öveket becsatolni, a második gyerek hamarabb érik. És kész. Nincs apelláta. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy mostanra szinte teljesen eltünt a két és fél év korkülönbség a fiaim között. Ha átjönnek Tóbi barátai (legutóbb éppen filmet forgatni videokamerával!), akkor Flórián teljes értékü partnerként vesz részt a buliban, nincs kiközösítés vagy a korkülönbségre való utalgatás (te még kicsi vagy, neked ezt még nem szabad, te még ezt nem érted, stb.). Ez szerintem föleg annak köszönhetö, hogy ugyanaz érdekli öket. Ugyanabban a virtuális világban mozognak. Ugyanazokkal a számítógépes játékokkal játsazank, föleg egymással, ugyanazokat a youtubereket követik. Nekem még mindig nagyon nehezen veszi be a gyomrom ezt az új világot. Ami azért nem is annyira új. Számítógépes játékok már a kilencvenes években (az én kamaszkoromban) is voltak. Csak engem már akkor sem érdekeltek. Akkor sem, azóta sem. Nem kötnek le egyszerüen. Amikor Flórika valamelyik virtuális élményéröl magyaráz, az olyan reakciót vált ki belölem, mint amikor matek korrepetáláson ültem...lezár az agyam és szédítö álmosság jön rám (igen, egyszer sikerült elaludnom az egyik magántanáromnál az asztalra könyökölve, Papczunnál, ha emlékszik még rá valamelyik olvasóm). Ez van. Ezt dobta a gép. Pedig milyen rettenetesen fontos lenne öszinte(!) érdeklödést mutatni gyermekünk szenvedélye iránt. És hát ismeritek Flórikát, ö aztán nem adja fel. Ezt sem. Megszeretteti az anyjával a hobbiját, ha a fene fenét eszik is. Múltkor például nem csak azt kérte, hgoy nézzem, ahogy játszik (igen, ez rendszeres, és a szakértök szerint ilyenkor KÖTELEZÖ értö figyelemmel nézni!), hanem egyenesen a fejébe vette, hogy megtanít engem játszani, söt mi több, profit farag belölem. Bevallom, ezt élveztem. Mert Flóriánnak fantasztikus pedagógiai érzéke van ám. Folyamatosan jegyzetelte az elömenetelemet és a végén jegyet is kaptam! Kettest, német kettest, az nem is olyan rossz egy kezdötöl. Szóval nekünk most ez a minöségi idönk. Tanulunk. Tanulok. Elfogadni, megérteni, hogy öt ez érdekli, ö ebben jó, neki ez a szenvedélye. Nem baszogatni miatta, nem mondogatni, hogy bezzeg én a te korodban már miket olvastam (véletlenül tudom, ennek mennyire pusztító hatása van), hanem ennek örülni, ami van. Mert mi van? Van egy fantasztikusan okos, értelmes, kiemelkedöen szociális gyerekem, aki továbbra is roppant önálló. Ötödikes, ez az elsö éve a gimnáziumban, ami föleg ötödikben (ill. hatodikban) arról szól, hogy kiszórják a nem odavaló gyerekeket (lévén, hogy ez a legerösebb iskolaforma). Simán veszi az akadályokat. Nagy ritkán kér az apjától segítséget a tanulásban, de hamar kisül a turpisság: csak társaságra vágyott, nem segítségre. Ami nagyon jó, hogy a nagy kamaszodás meg gaming közepette azért megmaradt néhány anya-fia rituálénk, amiket rendszeresen megtartunk. Nem írnám most le egyiket sem, túl személyes ahhoz. Lényeg, hogy - bár nagy lépésekkel halad a leválás - idönként a tudtomra adja, hogy mégiscsak ö a kisebbik fiam. Két példával hadd érzékeltessem, milyen is ö:

a héten úgy adódott, hogy szerda este Jannak is meg nekem is az iskolában volt jelenésünk este tízig. Kértük a gyerekeket, hogy kerüljenek ágyba, mire haza érünk (nagy illúzióink azért nem voltak). Jövünk be jó késön az ajtón Jannal, nagy a csend, villanyok leoltva. Látjuk ám, hogy Flórián átvonszolta a matracát Tóbi szobájába, ott szuszognak egymás melett a legnagyobb egyetértésben. Nem akartunk hinni a szemünknek! Önállóságból, testvéri szeretetböl jeles! A másik. Tegnapra gaming night-ot hirdetett meg a helyi könyvtár, 18 és 22 óra között várták a viruális világba vágyó gyerekeket. Flórika elhívta az egyik kis barátját, de az lemondta. Oda se neki, elmegy ö egyedül is. Nem baj, hogy senkit nem ismersz? Majd most megismerem öket! - hangzott a minden kétségemet elsöprö válasz. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy bemenjek-e vele. Áh dehogy, áh dehogy, áh dehogy! Végül parkolóhely híján épp csak kihajítottam a könyvtár elött, mondom, majd két óra múlva jövök érted. Hát persze, hogy a végéig maradt és imádta! Kapcsolatteremtésböl, új helyzetek kezeléséböl jeles! Néha nehéz vele. Velem. Összekülönbözünk. Talán, mert alig különbözünk. Isten éltessen drága Kisfiam!