Tóbiás 164

...hónapos, hát persze, már ismeritek a turpisságot! Nincs még szülinap a kanyarban sem, de úgy érzem, itt az ideje, hogy beszámoljak ökelméröl, az idösebbikröl, a trónörökösröl (hadd írjak ilyeneket, ha már az "egyszem fiam" címröl lecsúszott:-). Fogalmam sincs, hány centi. Azt viszont tudom, hogy alig alacsonyabb nálam (166 cm) és az én biciklimet használja, mert az övé szerinte már kicsi (még úgy is, hogy feljebb állítottuk az ülést...sokkal feljebb). 176-os ruhákat hord nagyrészt, de már a felnött osztályon is vásárolok neki böven, legutóbb éppen M-es méretet. A lába már rég nagyobb mint az enyém, most 41-es cipöt hord a lelkem. A barnába hajló szöke haja ugyanúgy burjánzik, mint kiskorában, hat hetente kéne fodrászhoz menni ideális esetben, aztán ez vagy sikerül vagy nem. Tegnap éppen sikerült, alig ismertem meg utána a fiam. Pedig mióta ismerem már! Vagy mégsem? Ki lehet ismerni valaha is egy embert? Ez nem is olyan egyszerü. Föleg, ha még kamaszodik is az illetö. A hangulatingadozások pedig enyhén szólva sem kíméletesek...egyik érintett számára sem. Hol eltaszít a sunyiba, hol meg annyira szorít, hogy alig kapok levegöt. Kellek? Nem kellek? Az igazság valahol a kettö között leledzik. A leszakadás nagy korát éljük kérem szépen. Nagyon, de nagyon hasonló ez az idöszak a dackorszakhoz. Csak már sokkal nagyobb a szókincse, sokkal nagyobb sértéseket tud a fejemhez vágni. Hogy sokat civódunk-e? Szerintem ez a türhetöség határán belül van. No, persze, kinek mi a türhetö, az attól függ. Most például jelezte, hogy menjünk a spárgafödre biciklizni. Most. Azonnal. Tájékoztatásul közlöm, hogy ez az a program, amit egy órával ezelött még kategorikusan elutasított. Kell a rugalmasság, én mondom nektek. Szóval innen folyt. köv. Update: elindultunk együtt biciklizni, de az elsö utcasarkon elváltunk, mert ö inkább egyedül akart menni. Mit is írtam nektek a rugalmasságról? Pontosan. Hát így. Így élünk mi. Együtt, néha egymás mellett, igyekszünk nem egymás ellen. Nem könnyü, de arra azért nem is számítottam. A szép pillanatokat kell értékelni, nagyon intenzíven megélni és felnagyítani, emlegetni, ajnározni. A többit meg el kell fogadni, viselni, mikor hogy. Hozzátartozik ehhez az életszakaszhoz. Vekerdy szerint ilyenkor ki kell írni a gyerekek agyára: átalakítás miatt zárva. Kezdem ezt a feliratot nagyon érezni. Na, de ezeken kívül milyen a fiam? Okos, borzalmasan okos. A vonatok most egy kicsit háttérbe szorultak, a politika és a történelem viszont annál jobban érdekli. Évek óta most már igazából. Bújja a híreket meg a történelmi magazinokat, könyveket, aztán meg csak kombinál, elemez, fejtget. Néha a legalkalmatlanabb szituban helyezi el idöben és térben a nagy történelmi pillanatokat, pl. amikor épp a cipömet veszem és rohanok valahova. Akkor nagyon szeret elmerengeni azon, hogy jogos volt-e atombombát dobni Japánra. És igen, tudom, hogy mindig és midenkor értö figyelemmel kell hallgatnom. Pont mint az öccsét a számítógépes játékokról. De van az a pillanat, amikor sok. Amikor nem bírom. Amikor telítödök az információkkal és nagy tisztelettel megkérem, hogy tartson öt perc szünetet a szóáradatban, mert már képtelen vagyok követni. Pedig komolyan érdekel a történelem meg a politika. De azért mindennek van határa. Az én befogadóképességemnek is. No, de ugorjunk. Mit szeret még? Imád az utcán kószálni. Csak itt a közelben, teszi a köröket, egyiket a másik után. Vagy csak simán a nappaliban. Közben a fantáziájában van. Zavarni, szólni hozzá szigorúan tilos, illetve nem is érdemes. Kivéve, amikor kifejezetten kéri, hogy kísérjem el. Ilyen is van, föleg napnyugta után, föleg nyáron, lehetöleg pizsomában, mezítláb. Mindannyiunknak így kel vonulni. Élni kell az alkalommal, a szomszédok már megszokták a látványt. Amúgy meg nem érdekel, ki mit szól. Nekünk ez a szórakozásunk. Kis esti séta, úgy hívjuk. Imádunk a kivilágított ablakokon belesni, csak úgy. A legjobb, amikor Jan meg Flórián is csatlakoznak. Hulló csillagokat is látunk olykor olykor. Megbeszélni a dolgokat, a személyes dolgokat úgy értem, és nem a világ helyzetét, legjobban este lehet. Jóval a normális lefekvési idö után persze. Olyan fél tíz tájban. Ilyenkor jön oda, hogy jaj még ezt el akartam mondani. Jaj ezt még meg akartam veled beszélni. Ilyenkor elküldeni, fáradságra hivatkozni és az órára mutogatni szigorúan tilos. Amíg jön és mondja, addig figyelni rá kutyakötelességem. Mert eljön majd az idö, amikor már nem jön és nem mondja és akkor majd leshetek. Addig minden ilyen alkalmat aranyba kell foglalni. Akkor is, ha nagyon késön kerülünk ágyba. Akkor is, ha senkire és semmire nem marad már idö utána. Az idöm a legdrágább kincsem, neki adom, mese nincs. Azaz dehogy nincs. Valamelyik nap nosztalgiából Tesz-vesz várost olvastunk. Igen, a nem is olyan sokára 14 éves fiamnak. És remekül szórakoztunk rajta. Ritkán, de akad ilyen alkalom. Eljön az idö, amikor ez megszünik. Végleg. Számomra ez egyelöre elképzelhetetlen. Kivel fogok akkor röhögni Bogin, Szimat örmesteren, FérEgonon és a mézszállító autón, ami beletolatott egy betonkeveröbe, ami korábban összeütközött egy szénaszállító autóval??? (Ennél nagyobb szutykot el se lehet képzelni:-) Na, majd csak túlélem valahogy. Ezt is. Innen folyt. köv. mert hulla vagyok. Szeretem a fiam. Majomszeretettel. Erröl már értekeztem korábban itt a blogon. Hogy mennyire felszisszentem régen. Amikor mondták egy anyáról, hogy majomszeretettel csüng a fián. (Mindkét nagymamámról mondták ezt amúgy.) Hogy az milyen hú de nagyon káros. Meg természetellenes. Nem értettem, hogy lehet szeretni ennyire egy gyereket. El se tudtam képzelni. Most meg itt van. Hiába nött meg. Vele nött a rajongásom iránta. Ez van, ezzel együtt kell élni. Neki is meg nekem is. Egyszer olvastam valami nagyon okos tanácsadó könyvben, hogy nem szabad belehalnia egy anyának, ha a gyerekének szerelmi bánata van. Meg kell örizni a hidegvérünket meg az objektivitást, nem omolhatunk össze. Hát hiába az intés. Én bele fogok halni és össze fogok omlani. Simán. De nem tartunk még ott. Ugorjunk. Mondja itt a múltkor egy indiai apuka a szülöin, hogy nem elégedett az oktatással. A gyerekeknek sokkal több idöt kéne tölteniük az iskolában. Mi az, hogy hetente csak egyszer van kilenc órájuk, máskülönben meg csak öt vagy hat? Iskolapadba velük, hadd görnyedjenek! Szerintem böven elég az az idö, csak azt töltsék hatékonyan. Ehhez jön még a leckeírás, a sport, a zene, a hobbik...pedig ebben a korban idöt kell még szakítani a céltalan csámborgásra és álmodozásra is! Kikerül az iskolából, munkába áll, családot alapít...mikor lesz erre ideje? Nyugdíjas korában? Amit lehet, hogy meg sem ér? Nem vagyok híve a diákok agyonterhelésének egyáltalán. Kell az az öt perc...Tóbikának is ezt mondom, amilyen gyakran csak lehet. Nekem az a legszebb gyerekkori emlékem, az az idötlenség. Annak a megélése. Száguldozunk Pécel utcáin biciklivel, máskor meg tollasozunk kifulladásig, se telefon nálunk se óra, a szüleinknek fogalmuk sincs, merre járunk, mit csinálunk és kivel...kb. sötétedésre haza értünk és kész. Ez volt az életünk lényege. Boldog békidök. Ezt kívánom a fiamnak is teljes szívemböl.