Epece ír?

Siránkozhatnék azon, amim nincs. De inkább hálát adok azért, amim van. Nem, nem én vagyok a nagy filozófus, ez a szemléletmód Nick Vujicic-től származik. Tudjátok, az embertől, aki végtagok nélkül született. Az orvosok néhány napot jósoltak neki, de a szülei elképesztő hittel felnevelték. Ma már családos ember. Motivációs tréner, naná.

Szóval nem siránkozok azon, hogy nincs időm írni. Inkább hálát adok azért, hogy mindig van rengeteg témám.

Édesapámat sohasem értettem. Hogy lehet úgy belebuzulni a kompjúterbe? Amikor már háromszor hívtuk, de ő még mindig nem jött le ebédelni. Vagy ha le is jött, gondolatban egész máshol járt.

Édesapámat kezdem megérteni. Pedig még csak ismerkedek ezzel a szakmával. De ha elkezdek írni egy cikket, nem számít, hol vagyok. Állandóan írok. Ha máshol nem, hát fejben. Mesemondás közben pl. nagyszerűen tudom függetleníteni a gondolataimat Brumimaci kalandjaitól. Ez az olvasógép üzemmód lehet, úgy hiszem. Répapucolás közben meg sowieso. Alvás? Arról ne is álmodozzak. Ma is fél kettőkor keltem. De úgy néz ki, befejeztem. A nagycikket! Bár még szerkesztenem kell egy cseppet. És akkor már törhetem is a fejem a következő feladatokon (jegyzet, 800 karakter terjedelemben február húszra, fiktív interjú szombatra, PR-cikk a téli arcápolásról mielőbb!).

Szóval hálát adok azért, amim van. Tehetségem például. Nem én mondom, az ítészeim.
"Zseniális!" - írták szombaton az egyik riportom alá. "Nagyon jól írsz, de tényleg" - hangzott egy másik bírálat. Hamarosan létre kell hoznom egy dicsőségfalat, attól tartok. Addig is hálát adok....de ezt már úgyis tudjátok.

Libegőzés epecével, ez de kurva jó volt!

Jóllakott madár

Mozgásomban korlátozott vagyok. Nem mozoghatok azt, amit akarok. Mit akarok? Futni. Dehát azt mindenki utál. Én nem. Én pont nem. Én már jó ideje azért mozgok, hogy futhassak. Nyáron legkésőbb!

Tudtátok egyébként, hogy hős vagyok? A konditeremben biztosan. Amikor már az 50. percet nyomom az ellipszistréneren, többen körbeállnak. Az öltözőben egészen biztosan megszólítanak. És csodálkoznak. Az edzőm pedig példaként említ a többi vendégének. Mert én olyan jól bírom. Az biztos. Majd legközeleb leírom, mit érzek közben.

Amikor még simán lenyomtam a Sziget-kört!

Kell egy kis áramszünet

időnként. mindenkinek. csak én hajtok látástól vakulásig. ide is mióta nem írtam már? Máshova meg egy csomót. Nem, nincs másik blogom. Viszont a Médiaakadémián állandó írásra vagyok kárhoztatva. Annyira, hogy az már nekem is sok. Majdnem. Nekem, a grafomániásnak! Na! Most megosztok veletek valamit. Egy titkot. Meg egy írást. Ami egy házi feladat volt. Kaptunk két idézetet. Írni kellett egy olyan jegyzetet, amiben a kettőt összakapcsoljuk. Pontosan 2400 karakter terjedelemben. Az én megoldásom, íme:

"Van, akinek némely újság a tévé folytatása más eszközökkel."

Bodor Pál közíró (Nógrád Megyei Hírlap, 1996. május 6.)

"Az internet a társadalom tudatalattija."

Ungvári Tamás irodalomtörténész (168 Óra, 2011. október 13.)

Olvasom a tévét

Nem állok nagy tévéző hírében. Valójában tévém sincs. Nem tehetek róla, így szocializálódtam. Gyerekkoromban fekete-fehérben néztük a Dallas első részét. 1990-ben, amikor már a legszegényebb osztálytársaim is színesben aggódtak a Szomszédok sorsán. Az én szüleim nem költöttek ilyesmire, mindenáron a betűk irányába tereltek bennünket.

Az első munkahelyem azonban éppen egy médiaügynökség volt, ahol médiavásárlóként helyezkedtem el. Az én ügyfelem főként a tévében hirdetett, ettől kezdve tehát munkaköri kötelességem lett volna a gyakori tévénézés. Hamar rájöttem azonban, hogy elegendő olvasnom az egyes műsorokról és a nézettségükről. Az is feltűnt, hogy ha átfutom a bulvárlapokat, máris képben vagyok az aktuális valóság show-hősök és szappanoperasztárok magánéletét illetően. Félelmetes volt számomra, ahogy kibontakozott előttem a televízió és a sajtó összefonódása. Eljött az idő, amikor a témába vágó hírekért, sztárpletykákért már pénzt sem kellett kiadnom, online is beszerezhettem az információt. Az egyre hatékonyabb keresőfunkciónak hála teljes életművekre tudtam rákeresni, egész múltakat tudtam lenyomozni. Televíziózás nélkül is hamarosan én lettem a legtájékozottabb.

Az örömbe azonban némi üröm is vegyült. Hiszen ezek szerint én hiába diplomáztam. Egyetemi tanulmányaim során ugyanis sokszor hallottuk tanárainktól, hogy a konkrét tudás mellett azt is megtanuljuk, minek hol nézzünk utána. A kedves professzoraink ekkor főként a könyvtárat ajánlgatták. Ma pedig elég egy G betűs szót ismerni az üdvözüléshez. Az okostelefonok megejelenése óta pedig az emberiség teljes (digitalizált) tudása a zsebünkben lapul. Hiába tanultam volna? Próbálom elhitetni magammal, hogy nem. Az viszont biztos, hogy ma már senki sem mondhat vagy tehet semmit felelőtlenül. Nagy az esélye ugyanis, hogy szavai bekerülnek egy archívumba, amit bármikor le lehet kérdezni.

Szoktam azzal szórakoztatni magamat, hogy beírom a nevemet a keresőbe. Kíváncsi vagyok, rólam mit őriz a kollektív tudatalatti. Egyszer így akadtam rá egy torontói napilap online kiadására. Az újság egyik riportjában három magyar turistát faggattak a CN-Tower (egykor a világ legmagasabb épülete) előtti sorban arról, hogy nem félnek-e felmenni a torony tetején lévő kilátóba. „Nem félünk!”- vágta rá Hovanyecz Teréz energikusan.

Utólag bevallom, azért volt bennem némi félsz. 2001. szeptember 12-ét írtunk akkor.

Eddig tart a művem. És akkor most  a titok. Ami az értékelés. Így szólt: 

"Ami az első jegyzetet illeti, okos gondolatmenet, a szerző jól ír, még poénja is van, és szinte hibátlan a jegyzet. Akár közölhető is volna. Jeles."

Már önmagában ennek is nagyon örültem. Büszkeségemet fokozza, hogy az ítész nem volt más, mint a Népszabadság és az ÉS egykori főszkerkesztő-helyettese. Nem mellesleg 30 éve tanít. Újságírókat. Engem is. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Ja! 1:23 van. Épp az imént fejeztem be az egyik vizsgamunkámat. Holnap azaz ma hatkor kell kelnem, fogorvoshoz megyek. Illene rápihenni. De most olyan szellemi/alkotói izgalom van rajtam, hogy képtelen vagyok aludni. Kezdem megérteni apukám folytonos insomniáját...bár ő már az óvodában sem tudott aludni. Én meg nem is jártam óvodába...szóval....

Basszus holnap ugyanilyen gyűrött leszek!

Rugi, bugi, subi dubi dúúú

Mindig is sokat adtam az öltözködésre. Na, nem a sajátomra. Annál inkább a gyerekeimére. Öltöztetni persze egy kínszenvedés. De a vásárlás! Valahogy mindig drága és minőségi ruhákat vettem. Pláne újakat! Már a kezdet kezdetén is. Hallgattam is érte eleget. Mert milyen jó turik vannak manapság! Brendon? Dehát az rettenetesen drága! Minimanó? Az egy horror! Scamp? Meg vagy bolondulva!

Valahogy én mindig úgy voltam vele, valahol legbelül mindig úgy éreztem, hogy ez egy befektetés, ami megtérül. Egyszer. Majd. Magyarul azt a gyönyörű, pihe-puha bársony, fészekmeleg és még divatosan is szabott kis rugdalózót (meg a többit) nem csak az én gyerekem fogja hordani. És lőn!

Csodálatos melegséggel tölt el, amikor a mi édes aranyos kis uncsitesónkat (Lócit!) azokban a rugikban látom tespedni (vagy éppen tornázni!), amiket annak idején oly nagy izgalommal, oly féltő gonddal választottam ki ott, az Árkád-béli Brendon leghátsóbb traktusában. Ahol rengeteg időt töltöttem el anyagsimogatással, álmodozással és számolgatással (hanyadik rugit is veszem éppen?). De mint mondtam, ez egy befektetés volt. Ami éppen most kezd el megtérülni. Köszönök minden egyes fotót! Cserében én is mutatok egyet!

Mackótestvér!