Rugi, bugi, subi dubi dúúú

Mindig is sokat adtam az öltözködésre. Na, nem a sajátomra. Annál inkább a gyerekeimére. Öltöztetni persze egy kínszenvedés. De a vásárlás! Valahogy mindig drága és minőségi ruhákat vettem. Pláne újakat! Már a kezdet kezdetén is. Hallgattam is érte eleget. Mert milyen jó turik vannak manapság! Brendon? Dehát az rettenetesen drága! Minimanó? Az egy horror! Scamp? Meg vagy bolondulva!

Valahogy én mindig úgy voltam vele, valahol legbelül mindig úgy éreztem, hogy ez egy befektetés, ami megtérül. Egyszer. Majd. Magyarul azt a gyönyörű, pihe-puha bársony, fészekmeleg és még divatosan is szabott kis rugdalózót (meg a többit) nem csak az én gyerekem fogja hordani. És lőn!

Csodálatos melegséggel tölt el, amikor a mi édes aranyos kis uncsitesónkat (Lócit!) azokban a rugikban látom tespedni (vagy éppen tornázni!), amiket annak idején oly nagy izgalommal, oly féltő gonddal választottam ki ott, az Árkád-béli Brendon leghátsóbb traktusában. Ahol rengeteg időt töltöttem el anyagsimogatással, álmodozással és számolgatással (hanyadik rugit is veszem éppen?). De mint mondtam, ez egy befektetés volt. Ami éppen most kezd el megtérülni. Köszönök minden egyes fotót! Cserében én is mutatok egyet!

Mackótestvér!