"Van, akinek némely
újság a tévé folytatása más eszközökkel."
Bodor
Pál közíró (Nógrád Megyei Hírlap, 1996. május 6.)
"Az internet a társadalom
tudatalattija."
Ungvári Tamás irodalomtörténész (168 Óra, 2011.
október 13.)
Olvasom a
tévét
Nem állok nagy tévéző
hírében. Valójában tévém sincs. Nem tehetek róla, így
szocializálódtam. Gyerekkoromban fekete-fehérben néztük a Dallas
első részét. 1990-ben, amikor már a legszegényebb osztálytársaim
is színesben aggódtak a Szomszédok sorsán. Az én szüleim nem
költöttek ilyesmire, mindenáron a betűk irányába tereltek
bennünket.
Az első munkahelyem azonban éppen egy médiaügynökség volt, ahol
médiavásárlóként helyezkedtem el. Az én ügyfelem főként a
tévében hirdetett, ettől kezdve tehát munkaköri kötelességem
lett volna a gyakori tévénézés. Hamar rájöttem azonban, hogy
elegendő olvasnom az egyes műsorokról és a nézettségükről. Az
is feltűnt, hogy ha átfutom a bulvárlapokat, máris képben vagyok
az aktuális valóság show-hősök és szappanoperasztárok
magánéletét illetően. Félelmetes volt számomra, ahogy
kibontakozott előttem a televízió és a sajtó összefonódása.
Eljött az idő, amikor a témába vágó hírekért,
sztárpletykákért már pénzt sem kellett kiadnom, online is
beszerezhettem az információt. Az egyre hatékonyabb
keresőfunkciónak hála teljes életművekre tudtam rákeresni,
egész múltakat tudtam lenyomozni. Televíziózás nélkül is
hamarosan én lettem a legtájékozottabb.
Az örömbe azonban némi üröm is vegyült. Hiszen ezek szerint én
hiába diplomáztam. Egyetemi tanulmányaim során ugyanis sokszor
hallottuk tanárainktól, hogy a konkrét tudás mellett azt is
megtanuljuk, minek hol nézzünk utána. A kedves professzoraink
ekkor főként a könyvtárat ajánlgatták. Ma pedig elég egy G
betűs szót ismerni az üdvözüléshez. Az okostelefonok
megejelenése óta pedig az emberiség teljes (digitalizált) tudása
a zsebünkben lapul. Hiába tanultam volna? Próbálom elhitetni
magammal, hogy nem. Az viszont biztos, hogy ma már senki sem mondhat
vagy tehet semmit felelőtlenül. Nagy az esélye ugyanis, hogy
szavai bekerülnek egy archívumba, amit bármikor le lehet kérdezni.
Szoktam azzal szórakoztatni magamat, hogy beírom a nevemet a
keresőbe. Kíváncsi vagyok, rólam mit őriz a kollektív
tudatalatti. Egyszer így akadtam rá egy torontói napilap online
kiadására. Az újság egyik riportjában három magyar turistát
faggattak a CN-Tower (egykor a világ legmagasabb épülete) előtti
sorban arról, hogy nem félnek-e felmenni a torony tetején lévő
kilátóba. „Nem félünk!”- vágta rá Hovanyecz Teréz
energikusan.
Utólag bevallom, azért volt bennem némi félsz. 2001. szeptember
12-ét írtunk akkor.
Eddig tart a művem. És akkor most a titok. Ami az értékelés. Így szólt:
"Ami az első jegyzetet illeti, okos gondolatmenet, a szerző jól ír, még
poénja is van, és szinte hibátlan a jegyzet. Akár közölhető is volna.
Jeles."
Már önmagában ennek is nagyon örültem. Büszkeségemet fokozza, hogy az ítész nem volt más, mint a Népszabadság és az ÉS egykori főszkerkesztő-helyettese. Nem mellesleg 30 éve tanít. Újságírókat. Engem is. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
Ja! 1:23 van. Épp az imént fejeztem be az egyik vizsgamunkámat. Holnap azaz ma hatkor kell kelnem, fogorvoshoz megyek. Illene rápihenni. De most olyan szellemi/alkotói izgalom van rajtam, hogy képtelen vagyok aludni. Kezdem megérteni apukám folytonos insomniáját...bár ő már az óvodában sem tudott aludni. Én meg nem is jártam óvodába...szóval....
Terikém, gratulálok!! nagyon ügyes vagy! na nem mintha számomra ez újdonság lenne :) és ez a kép is mennyire aranyos már! csak így tovább, hajrá!
AntwortenLöschenköszi szépen!!!
Löschen