Kell egy kis áramszünet

időnként. mindenkinek. csak én hajtok látástól vakulásig. ide is mióta nem írtam már? Máshova meg egy csomót. Nem, nincs másik blogom. Viszont a Médiaakadémián állandó írásra vagyok kárhoztatva. Annyira, hogy az már nekem is sok. Majdnem. Nekem, a grafomániásnak! Na! Most megosztok veletek valamit. Egy titkot. Meg egy írást. Ami egy házi feladat volt. Kaptunk két idézetet. Írni kellett egy olyan jegyzetet, amiben a kettőt összakapcsoljuk. Pontosan 2400 karakter terjedelemben. Az én megoldásom, íme:

"Van, akinek némely újság a tévé folytatása más eszközökkel."

Bodor Pál közíró (Nógrád Megyei Hírlap, 1996. május 6.)

"Az internet a társadalom tudatalattija."

Ungvári Tamás irodalomtörténész (168 Óra, 2011. október 13.)

Olvasom a tévét

Nem állok nagy tévéző hírében. Valójában tévém sincs. Nem tehetek róla, így szocializálódtam. Gyerekkoromban fekete-fehérben néztük a Dallas első részét. 1990-ben, amikor már a legszegényebb osztálytársaim is színesben aggódtak a Szomszédok sorsán. Az én szüleim nem költöttek ilyesmire, mindenáron a betűk irányába tereltek bennünket.

Az első munkahelyem azonban éppen egy médiaügynökség volt, ahol médiavásárlóként helyezkedtem el. Az én ügyfelem főként a tévében hirdetett, ettől kezdve tehát munkaköri kötelességem lett volna a gyakori tévénézés. Hamar rájöttem azonban, hogy elegendő olvasnom az egyes műsorokról és a nézettségükről. Az is feltűnt, hogy ha átfutom a bulvárlapokat, máris képben vagyok az aktuális valóság show-hősök és szappanoperasztárok magánéletét illetően. Félelmetes volt számomra, ahogy kibontakozott előttem a televízió és a sajtó összefonódása. Eljött az idő, amikor a témába vágó hírekért, sztárpletykákért már pénzt sem kellett kiadnom, online is beszerezhettem az információt. Az egyre hatékonyabb keresőfunkciónak hála teljes életművekre tudtam rákeresni, egész múltakat tudtam lenyomozni. Televíziózás nélkül is hamarosan én lettem a legtájékozottabb.

Az örömbe azonban némi üröm is vegyült. Hiszen ezek szerint én hiába diplomáztam. Egyetemi tanulmányaim során ugyanis sokszor hallottuk tanárainktól, hogy a konkrét tudás mellett azt is megtanuljuk, minek hol nézzünk utána. A kedves professzoraink ekkor főként a könyvtárat ajánlgatták. Ma pedig elég egy G betűs szót ismerni az üdvözüléshez. Az okostelefonok megejelenése óta pedig az emberiség teljes (digitalizált) tudása a zsebünkben lapul. Hiába tanultam volna? Próbálom elhitetni magammal, hogy nem. Az viszont biztos, hogy ma már senki sem mondhat vagy tehet semmit felelőtlenül. Nagy az esélye ugyanis, hogy szavai bekerülnek egy archívumba, amit bármikor le lehet kérdezni.

Szoktam azzal szórakoztatni magamat, hogy beírom a nevemet a keresőbe. Kíváncsi vagyok, rólam mit őriz a kollektív tudatalatti. Egyszer így akadtam rá egy torontói napilap online kiadására. Az újság egyik riportjában három magyar turistát faggattak a CN-Tower (egykor a világ legmagasabb épülete) előtti sorban arról, hogy nem félnek-e felmenni a torony tetején lévő kilátóba. „Nem félünk!”- vágta rá Hovanyecz Teréz energikusan.

Utólag bevallom, azért volt bennem némi félsz. 2001. szeptember 12-ét írtunk akkor.

Eddig tart a művem. És akkor most  a titok. Ami az értékelés. Így szólt: 

"Ami az első jegyzetet illeti, okos gondolatmenet, a szerző jól ír, még poénja is van, és szinte hibátlan a jegyzet. Akár közölhető is volna. Jeles."

Már önmagában ennek is nagyon örültem. Büszkeségemet fokozza, hogy az ítész nem volt más, mint a Népszabadság és az ÉS egykori főszkerkesztő-helyettese. Nem mellesleg 30 éve tanít. Újságírókat. Engem is. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

Ja! 1:23 van. Épp az imént fejeztem be az egyik vizsgamunkámat. Holnap azaz ma hatkor kell kelnem, fogorvoshoz megyek. Illene rápihenni. De most olyan szellemi/alkotói izgalom van rajtam, hogy képtelen vagyok aludni. Kezdem megérteni apukám folytonos insomniáját...bár ő már az óvodában sem tudott aludni. Én meg nem is jártam óvodába...szóval....

Basszus holnap ugyanilyen gyűrött leszek!