Flórián 78

Igen, igen, még mindig (és élete végéig) pont harminccal kevesebb, mint a bátyja!

Kezdjük ott, hogy Flórián hozott az életembe egy nagyon fontos tudást (talán a legfontosabbat). Nevezetesen azt, hogy simán lehetek egyszerre két emberbe szerelmes. Nocsak, vénségemre poliamúr hívő lettem netán? Hát, majdnem! Annyi bizonyos, hogy én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak egy, hanem mindjárt kettő fiamon is lóghatok majomszeretettel!

A témában egy korábbi írásomat lásd itt.

Flórián szellemi képességeivel sokáig nem voltam tisztában. Túl sokáig. Ebben többek között Tóbi a hibás. Elhomályosította volna ragyogásával az öcsit? Olyasmi! Mivel bátyus már két éves korában nyomta mindkét anyanyelvét elég jó színvonalon, teljesen kiment a fejemből az ősi intelem: a kétnyelvű gyerekek később kezdenek el beszélni. Tehát én Flórián kezdeti szóbeli lemaradását simán elintéztem annyival, hogy hja kérem, nem lehet mindenki zseni! Ha belegondolok, hogy a három éves státuszvizsgálatán egyetlen egy szót sem szólt (tudott volna, csak éppen nem kérdezték), így csak egy évvel később jutottunk el hallásvizsgálatra...majd a műtőbe és a logopédushoz...no, de spongyát rá, az orvosok mindenhatóságába vetett hitem nem akkor rendült meg (azt a gyerekorvost meg már úgyis rég ott hagytuk a sunyiban).

Lényeg, hogy Flórika úgy kb. öt éves korában kezdte igazán a tudtunkra adni, vagyis ékes szóval kommunikálni, micsoda egészen elképesztő gondolatok forognak az agyában. Amikor pedig hat éves korában rájöttünk, hogy megtanult MAGÁTÓL olvasni...kérem, engedtessék meg nekem, hogy efelett a tény felett soha ne térjek napirendre és életem végéig minden nap elájuljak tőle. Meg a gyerekemtől. Mert micsoda iszonyatos akaraterő kellett neki egy ilyen komplex tudás teljesen önálló elsajátításához??? Amit apósom elintézett annyival, hogy "jó, hát ő egy zseni unokája", és csak a tekintetéből olvastam ki, hogy nem magára gondol.:-) Az már csak Tóbi szülinapi buliján derült ki számomra, hogy némelyik harmadikos gyereket simán lekörözi folyékony olvasás terén...no nem ám a tesót...bár ami késik, ugye:-)

No, de hadd fényezzem még tovább a fiamat! Flórika az a gyerek, aki az iskolában már az első napon sztárrá avanzsált. Míg az osztálytársai színes ceruzákkal bíbelődve lerajzolták, mit kaptak az évnyitón a rokonoktól ajándékba, Flórika simán leírta. Hibátlanul! Nutella, Haribo, ilyenek. A tanár csak lesett. Aztán a második hét végére odáig fajult a dolog, hogy Flórika helyettes tanítóbácsivá lépett elő. Na ez miből állt? Ha a gyerekek nem értették valamelyik feladatot, jelentkezhettek és Flóri ment oda hozzájuk elmagyarázni. Csak ámulok és bámulok még mindig. Soha soha, nem nem soha, nem, nem, soha nem, nem, én nem leszek sohasem az az anyuka, aki megszokja, hogy ilyen bámulatosan jó képességű a gyereke (azaz mindkettő, de ez a poszt most a kisebbikről szól).

Ezek után azt hiszem, érthető, miért nem szoktam vele itthon egyáltalán tanulni. Házi feladatot az első két évben nem kapnak, írni, olvasni, számolni tud, mi a jó francnak abriktoljam (kedvenc szavam a Tüskevárból...amúgy a német abrichten igéből származik, tudtátok?:-)? No, nem mindenki látja így. Az egyik kishaver mamája a lelkemre kötötte, hogy igenis, minden nap üljek le a fiammal iskola után és legalább egy oldal feladatot oldassak meg vele. Kell az otthoni tanulás, anélkül el lesz veszve. Az én fiam? Elveszve? Az én fiam, aki a saját mérhetetlen tudásszomjától és becsvágyától fűtve MAGÁTÓL megtanult olvasni? No, de nehogy azt higgyétek, hogy én ezt itt bárkinek elmondom. Hallgatok, mint sülthal a szatyorban. Majd a Nobel-díj átadást úgyis közvetíti minden csatorna, minek tépjem a számat feleslegesen.

(Apró kitérő: nevezett mama azt mondta, hogy ő mindkét fiát azonnal leülteti tanulni ebéd után minden nap, akár van lecke, akár nincs, különben szétszedik a lakást. Erre nyilván nem mertem előhozakodni azzal, hogy jé, az én fiaim meg ebéd után beteszik a Bud Spencer-Terence Hill filmzenei CD-t, táncolnak rá egy fél órát, utána meg leülnek olvasni. Már így is UFO vagyok, mert nincs tévém, pedig "kell a gyerekeknek a kikapcsolódás a nap végén, hát miért, te hogy szoktál kikapcsolódni???" ....én kérlek szépen mostanában speciel Hemingway-vel...de igazán nem akarok geciskedni, pedig én egy icipici sperma voltam, sperma voltam, sperma voltam....trállllálá.)

Vagy említhetném azt az idei, februári estét (Flórika hat éves és óvodás, csak a rend kedvéért mondom), amikor eljöttek Jan topmenedzser kollégái és nekiálltak kirakni vacsora után valami logikai fejtörőt (ilyen cikkcakkos habszivacs kockáról van szó, nem rubik). Rakták, rakták, aztán feladták. Flórika leült közéjük, aztán kirakta. Igazából azt akartam írni, hogy bal kézzel...de azért ennyire nem szedném le a keresztvizet az említett kollégákról, jófejek. A fiam meg zseni.

A fiam, aki az összes létező kiváló szellemi képessége mellett még elképesztően vicces, aranyos és szociális is. Érett, de nem koravén. Pompázatosan el tud játszani Tóbi osztálytársaival, akik gyakran vendégeskednek nálunk. Bámulatos, mennyire nem lóg ki közülük, viszont a kortársai közül sem. Ahogy a másfél évvel kisebbekkel is iszonyatosan jól szót ért. A szociális kompetenciái szinte már félelmetesek. De komolyan, tényleg.

Azért van ám annak hátránya is, ha valaki ekkora zseni. Én például mindig mindent komolyan veszek, akármit is mond. És baromira meglepődök, amikor kiderül, hogy csak viccelt. Ez úgy kb. naponta előfordul (ennyit arról, hogy mennyire nőttem fel a "Nevelj zsenit!" feladathoz). Lássunk egy nagyon tipikus párbeszédet köztünk:

Ülünk az autóban, én vezetek, megyünk valahova.

F: Anya, bepisiltem!
A: Jaj kisfiam, tényleg? Miért nem szóltál? Megálltam volna! Úristen, nincs nálam váltóruha! Várj, majd ott a sarkon megfordulok és haza megyünk átöltözni...
F: Anya! Vicc volt! Jó vicc volt???
A: Pompás....

Ez, hogy pompás, ez a standard válasz arra a kérdésre, hogy jó vicc volt?. Ő találta ki, hogy mindig, minden esetben ezt kell válaszolnom. Ha nem ezt válaszolom, ha merem nem ezt válaszolni, esetleg kijelentem, hogy ez kifejezetten szar vicc volt és én hülye, miért  veszek mindig mindent komolyan...nos, akkor addig sír és toporzékol, amíg be nem ismerem, hogy jó, igen, egyébként pompás volt. Aztán másnap belefutok ugyanebbe a csapdába...a tanulási képességem - a fiamétól eltérően - még erősen csiszolandó.

Igen, tud Flórika rettentően kötekedő és krakéler is lenni, képes a testvérét a robbanásig bosszantani, amikor az csak nyugiban olvasni akar egy kicsit (de Tóbi gyere már labdázni naaaaaaaaaaaaaaaa)...viszont minden negatív tulajdonságát a négy fal között csillogtatja meg. A bejárati ajtó küszöbét átlépve ő az a kisangyal, akiből simán lehet még egyszer a lányos mamák álma...de ne rohanjunk annyira előre.

Egyelőre szépen zongorázik itthon (augusztus közepe óta jár zongoratanárhoz és minden nap gyakorol), tegnap belépett az iskolai énekkarba, elkezdett bejárni a tesó pingpong edzésére (anya, én már igenis felérem az asztalt!), úszásban és merülésben bárkit leköröz és senkivel nem lehet esténként lefekvés előtt annyit röhögni csak nekünk vicces apró marhaságokon mint vele. Csak vele. Pont vele.

Imádlak drága kisfiam!

Tóbiás 108

Egymillió éve nem írtam Tóbiásról, a kilencedik születésnap talán jó alkalom arra, hogy számba vegyem, milyen is ő! Az elsőszülött! Fiú! Tehát egyértelműen a mama kedvence, szívszerelme, miegymás!

Kezdjük ott, hogy anno sokszor hallottam anyukámtól, hogy nagymamám majomszeretettel csüngött apukámon, és hogy ez mennyire nem helyes. Buzgón bólogattam én is minden egyes alkalommal. Hú, bizony, nem helyes. Aztán született egy fiam. Nagyon helyes. Hogy is szerethetném én őt bármi mással, mint majomszeretettel? Az anya-fia kapcsolat nálam a legforróbb szerelemmel egyenértékű, aki bármi mást állít, hazudik.

Borzalmasan nehezen megy nálunk az elengedés, a leválás, és ez természetesen főként az én bűnöm. Legszívesebben állandóan babusgatnám, becézgetném. Pedig ő már nagyon önállósodna. Ha hagynám. És én egy csomó mindenben hagyom is egyébként. Kezdettől fogva egyedül jön-megy a suliba, hol busszal, hol rollerrel, hol meg gyalog. Biciklivel majd csak jövőre, az csak a negyedikesek kiváltsága, megfelelő iskolai tréning és vizsga után. Felőlem már simán mehetne, jól tud bringázni, esze is van hozzá. Viszont az iskolai (azaz az iskolába vezető úton érvényes) biztosítás így írja elő, hát mi is betartjuk. Egyedül készülődik reggel és este, a táskáját csak azért én pakolom (a ceruzáit meg azért én faragom), mert egyrészt nagyon ráérek, másrészt meg ez a heppem. Ja, meg imádom az iskolai dolgokat forgatni, lapozgatni. Tud önállóan vásárolni meg a pénzre ügyelni, az iskolában figyelni, mindig mindent tud, mindent megjegyez, nem volt még gondunk soha. Ahogy a tanulmányi eredményével és a magatartásával sem. 

Amit nagyon utál, az a házi feladat. Az első két évben nem volt, így ez most múlt héttől kezdve egy új móka. Ha már nagyon nagy a kínkeserv, megcsinálom helyette (ezt Vekerdy kifejezetten ajánlja a könyveiben, szóval papírom van róla!). Bal kézzel majdnem pont úgy írok mint ő! A tegnapi német háziját mondjuk Flóri csinálta meg nagy örömmel...annyira könnyű volt vagy Flórika annyira okos? Ezt döntse el mindenki maga!

Tóbi nagyon szeret a természetben játszani, talán, mert a születése óta erre szoktattam. Ha játszótéren vagyunk, hamar és könnyen köt új ismeretségeket, kedvence a vizeskedés, sarazás, gátépítés, bárkivel szívesen együttműködik és kompromisszumra is hajlandó. Hol van már az a két éves kis Tóbika, aki a játszótéren legszívesebben egyedül játszott, és ha valaki közeledett, azonnal lejött a mászókáról és az ölembe ült? Szerencsére ilyesminek ma már nyoma sincs! Nagyon szereti a növényeket és az állatokat, ha az erdőben kirándulunk, sétálunk, az összes létező bogarat, hernyót, százlábút, csigát meg kell mentenünk az ösvényről, nehogy véletlenül összetapossák. Az időtényező ilyenkor nem számít. Békamentésben is nagyon nagy ász, márciusban esténként 20-30 példányt fogott meg, és segített át a veszélyes autóút egyik oldaláról a másikra. No, de nem ám kesztyűs kézzel, hanem csak úgy, csupaszon! Óriási kutya- és macskabarát, hiszem és tudom, hogy meg fogja törni az ellenállásomat ebben a témában (is). Hamarosan!

Arra most nem pazarolnék leütést, hogy mennyire elhatalmasodott rajta az olvasásmánia, volt már erről több bejegyzés is. Csak így tovább, merem remélni, hogy ez nem csak valami múló hóbort (bár ahhoz már túl régóta tombol a betűláz). Múltkor az Az öreg halász és a tengeren rágta át magát önszorgalomból, a Pál utcai fiúkat viszont félbehagyta, mert "Anya én nem bírtam tovább olvasni annál a résznél, ahol tudtam, hogy Nemecsek meg fog halni". Amúgy olvasás terén nem egy kiváltképp türelmes gyerek, szeret előrelapozni, leskelődni, kifürkészni. Ebben egyáltalán nem hasonlítunk. Aztán újra és újra előveszi a már kiolvasott könyvet, a kedvenc részeit akár ötvenszer is újraolvassa. Ebben mondjuk nagyon hasonlítunk. Óriási mánia most a Lustiges Taschenbuch, ami igazából a Kacsamesék képregény változata, puhafedeles könyv formában. Van már itthon vagy húsz-harminc kötet, illetve lesz még több is, a nagyapjától ugyanis éves előfizetést kért a szülinapjára...ami kapóra is jött, hiszen a nagypapa nem hajlandó több legót venni...szerinte a legómániának egyszer véget kell vetni...hát izé, szerintem erről sógoromnak más a véleménye:-)

Ja, és ha már mánia, akkor pokémon. Soha semmi nem érdekelte és kötötte le ennyire. Talán még a Harry Potter meg a Ninjago sem. Számomra egészen elképesztő, ahogy pillanatok alatt és örökre magába szippantja ezt a (valós életben vajmi kevés gyakorlati hasznot jelentő) tudást. Vagyis: melyik pokémon hány centi, hány kiló, mire képes, mi az első, a második és a harmadik fejlettségi szintje, milyen harcmodort képvisel, ki a fő ellensége és hogyan lehet legyőzni. Kapcsolódik ehhez a mániához egy nagyon komoly kártyagyűjtő szenvedély, jelenleg a teljes zsebpénzét erre költi. Venni nem veszek neki, mert szerintem abnormálisan drága az a pár nyomorúságos papírlap. Ami neki az élet értelme. Jelenleg legalábbis. Ma például pokémon témájú lesz a születésnapi bulija, ahová öt olyan gyereket hívott meg, akik osztoznak a szenvedélyében...lesz kincsvadászat is az erdőben, a dobozt már elástam...s hogy mi van benne? Százezer pikacsu!!!!!! Bármekkora elmebetegségnek is tartom a pokémonmániát, egyet azért el kell ismernem: engem soha életemben semmi nem érdekelt ennyire. Soha, semmi. Szóval ezt azért becsülöm a fiamban. A kitartást és a lelkesedést. Ami egyébként ugyanúgy igaz még a vonatokra is, 16 hónapos kora óta...108-16...na ki lehet számolni, mennyire kitartó!

Na, és akkor hibája nincs is??? Szerintem egyébként nincs. Inkább csak olyan jellemvonásai vannak, amelyek kissé megnehezítik vele a békés együttélést. Dehát azért vagyok az anyja, hogy kezeljem. Például borzasztó gyorsan felhúzza magát. Bármin. Akármin. És akkor kő kövön nem marad. Sírás, ordítás, törés-zúzás, minden van. Legyen az a legapróbb baromság, egy számomra érthetetlen marhaság. Még tanuljuk az indulatkezelést. Ő is, én is.

Órákig tudnék még írni Tóbiról, és főként szuperlatívuszokban. Fogok is majd! Hamarosan! Most legyen elég annyi, hogy én immár kilenc éve boldog és büszke anyuka vagyok!

Nagyon szeretlek drága kisfiam!

Őrangyal akcióban

Helikopterszülő vs. laza mami. Hogy melyik vagyok én? Mindkettő és egyik sem. A gyereknevelés elmúlt kilenc azaz 9(!) éve alatt kaptam én már mindenféle címkét. Főleg itt Németben, ahol az oviban-suliban elég komolyan veszik az önállóságra nevelést. Néha már túl komolyan. Nem kell mindig felügyelet! - mondják ők. Bizonyos korig állandó felügyelet szükséges! - állítom én. Az ovis-szökős sztori (amit itt írtam meg) még jobban megerősítette bennem: nem kell azt a marha nagy önállósdit annyira erőltetni.

Hogy ez miről jutott pont most eszembe? Hát csak arról, hogy hétfőn újra megbizonyosodtam: a túl sok szabadság kifejezetten káros is lehet.
Lássuk, mi történt! Nálunk idén augusztus 13-án csengettek be először az elsősöknek. Mivel a mi lakónegyedünk kívül esik az iskola két kilométeres körzetén, a gyerekeket ingyenes iskolabusz viszi be a suliba. Jelenleg ez hat elsőst, két harmadikost és két negyedikest érint. Reggelenként megy is minden mint a karikacsapás, érkezik a szép nagy busz, a nagyok terelgetik a kicsiket, elrobognak még a város másik végébe, ott is felszedik a nebulókat, aztán uzsgyi be a suliba.

A probléma ott kezdődik, hogy délutánonként a busztársaság egy feleakkora buszt küld közel ugyanannyi gyerekért. (A busztársaság hivatalos indoklása szerint azért, mert délután - a reggeli órákkal ellentétben - nem fér el a nagybusz a körforgalomban....nyilván megnő napközben a hő hatására...teljesen világos...rugalmas járdaszigetek, német találmány!) Ilyenkor jön a lökdösődés, a tömegjelenet, a kapaszkodásra való képtelenség, no meg a balesetveszély. A gyerekeim jelentették ezt már a második napon, gyorsan meg is alapítottam a szülői ellenállási egységfrontot (alapító ülés éppen a mi étkező asztalunknál, magyar virtus feat. német civil kurázsi), majd pedig ehét hétfőjén kiálltam a tűző napra az iskola elé megszámolni, mennyi az annyi, azaz hány gyerek is száll fel pontosan az ominózus járműre. Természetesen a saját gyerekeimet nem engedtem felszállni, ha már ott voltam, haza hoztam őket szépen kocsival. Azt azonban láttuk mindannyian, hogy két kis elsős a szomszédunkból felszállt a buszra (a többiek a napköziben maradtak).

Haza jöttünk, kellemesen megebédeltünk, majd jó ötven perc elteltével újra kocsiba pattantunk. Miért is? Mert hétfőként kettőkor nekem az oviban van jelenésem, önkéntes felolvasó tündérkeresztanyu szerepében szoktam ott olyankor tetszelegni (lesz róla poszt, csak győzzétek kivárni). Ahogy fordulok ki a sarkon, látom ám, hogy az egyik kis elsős haver anyja ott áll a buszmegállóban. Áll és zokogva telefonál. Azt egy gyors fejszámolással hamar összeraktam, hogy az ő fiának már jó félórája meg kellett volna érkeznie a busszal, meg azért azok a könnyek se voltak igazán helyénvalóak, így valami azt súgta: most azonnal pattanjak ki a kocsiból és kíméletlenül firtassam a probléma mibenlétét. Mindenféle rosszérzésem azonnal beigazolódik: anyuka fél órája vár az iskolabuszra, és hiába telefonál az iskolának, a busztársaságnak, a rendőrségnek, senki nem tud semmit, neki viszont a lelkére kötötték, hogy ne mozduljon egy tapodtat sem, a busz bizonyára akadályoztatva van, de meg fog érkezni. Hamarosan.

Engem borzasztóan megindít a helyzet, a könnyek meg a pánik, de mivel a saját gyerekeim biztonságban kuporognak a hátsó ülésen, képes vagyok - viszonylag - tiszta fejjel gondolkozni. Azonnal eldöngetek a város másik oldálán lévő buszmegállóba, mert az igazság odaát van! És tényleg! Hamarosan rátalálok az elveszettnek hitt báránykára, azaz kettőre, mert a szomszéd kislány is ott téblábol a buszmegállóban. Gyors telefon az anyukának, minden oké, viszem őket haza, válaszul nem kapok mást, csak vért, verítéket és könnyeket. Tíz perccel később már túl is vagyunk a nagy összeboruláson anya és fia, valamint anya és Schutzengel Theresa (Terike őrangyal, ahogy itt mostanában hívnak) között. A szomszéd kislány, akit szintén haza hoztam, mindeközben csak áll és bámul. Az hamar kiderül, hogy neki nincsenek otthon a szülei, és kulcsa sincs. Igazából neki a napköziben kellene lennie, ahova az ikertestvére is jár. Csak valamiért - Isten tudja, hogy miért - ő is inkább buszra szállt a kis barátjával. Végül az immáron nyugodt szomszédasszony veszi a szárnyai alá a kislányt, nála megvárhatja, amíg megérkeznek a szülei a munkából. A szülei, akiket természetesen már értesítettek a napközi dolgozói, hogy a gyerekük nem érkezett meg.

És akkor itt álljunk meg egy szóra. 39 évesen azt hiszem, már jogosult vagyok pufogtatni azt a frázist, hogy "régen minden jobb volt!". Mert hogy is volt ez 33 évvel ezelőtt, amikor én voltam elsős ÉS napközis? Amikor kicsengettek az utolsó tanóráról, a hazajárós gyerekek szépen felálltak és haza mentek. A napközisek viszont a helyükön maradtak és megvárták, míg megérkezik napközis tanítónéni. Ezután párosával sorba álltunk, meglehetősen rendezetten és katonásan lementünk az ebédlőbe, megebédeltünk, következett fél óra játék az udvaron, majd eképpen felfrissülve újult erővel láttunk neki a házi feladatnak. Amikor mindenki végzett, újra lementünk az udvarra játszani. Mindent együtt csináltunk, mindent felügyelettel. Egy napközis csoportban voltak az elsősök és a másodikosok, megint egy másikban a harmadikosok és a negyedikesek. A felsősöknek is külön csoportjuk volt, de abban a mókában (ahol a nyugdíjkorhatárt bőven átlépő tanítóbácsi a sétabotjával csépelte az arra érdemeseket, a példásan viselkedőknek ellenben piros pontot rajzolt a homlokukra filctollal) nekem szerencsére sosem volt részem.

És hogyan zajlik itt nálunk a napközisek élete? Kicsöngetés után a napközisek szépen, önállóan átsétálnak az iskolaudvaron az iskolaépületből a napközi épületébe, lehajítják a táskájukat egy baromi nagy dombra az aulába, újra kimennek az udvarra, besétálnak a menza (egyébként újonnan épített és idén átadott valamint rendkívül korszerű) épületébe, megebédelnek, majd visszamennek a napközibe, megkeresik a táskájukat meg a termüket és akkor ott aztán tetszés szerint van tanuás, játék, miegymás. A teremben már felügyelet is van, a legkülönbözőbb végzettségű emberek látják el, talán tanár is van köztük, de nem biztos.

Szerintem a fentiekből krisztálytisztán kitűnik, hogy bőven akad olyan pont, ahol a szomszéd kislány letérhetett az eredeti útvonaláról és teljesen észrevétlenül felszállhatott az iskolabuszra. Azt viszont már nem tudta, melyik megállónál kell leszállni.

Jaj Istenem! Hosszú és bonyolult sztori ez, de szerintem egy a lényeg: az elsősöket legalább az első néhány hétben kísérgetni kellene a napközibe, hogy kialakuljon a rutin.

Szolgálataimat végül egy virágcsokorral és egy doboz bonbonnal jutalmazták a végtelenül hálás szülők. Szerintük ugyanis az én azonnali segítségnyújtásom egyáltalán nem megszokott, pláne nem hétköznapi. Szerintem meg ez úgy van, hogy ha egy gyerek nem érkezik meg időben az iskolából, akkor ott nincs kecmec: mindenkinek - mondom mindenkinek! - azonnal el kell dobnia mindent a kezéből és a gyerek keresésére kell indulna. Nem kell ehhez helikopterszülőnek lenni, ah, dehogy! Simán elég, ha őrangyal vagy!

P.S.: Végül amúgy hétfőn minden a helyére került, fél óra késéssel én is beértem az oviba, szépen felolvastam négy képeskönyvet a rajongóimnak, közben többen elmondták, mennyire hiányzott nekik egy jó kis olvasás a nyári szünetben. Pótolhatatlan vagyok, asszem.