Helikopterszülő vs. laza mami. Hogy melyik vagyok én? Mindkettő és egyik sem. A gyereknevelés elmúlt kilenc azaz 9(!) éve alatt kaptam én már mindenféle címkét. Főleg itt Németben, ahol az oviban-suliban elég komolyan veszik az önállóságra nevelést. Néha már túl komolyan. Nem kell mindig felügyelet! - mondják ők. Bizonyos korig állandó felügyelet szükséges! - állítom én. Az ovis-szökős sztori (amit itt írtam meg) még jobban megerősítette bennem: nem kell azt a marha nagy önállósdit annyira erőltetni.
Hogy ez miről jutott pont most eszembe? Hát csak arról, hogy hétfőn újra megbizonyosodtam: a túl sok szabadság kifejezetten káros is lehet.
Lássuk, mi történt! Nálunk idén augusztus 13-án csengettek be először az elsősöknek. Mivel a mi lakónegyedünk kívül esik az iskola két kilométeres körzetén, a gyerekeket ingyenes iskolabusz viszi be a suliba. Jelenleg ez hat elsőst, két harmadikost és két negyedikest érint. Reggelenként megy is minden mint a karikacsapás, érkezik a szép nagy busz, a nagyok terelgetik a kicsiket, elrobognak még a város másik végébe, ott is felszedik a nebulókat, aztán uzsgyi be a suliba.
A probléma ott kezdődik, hogy délutánonként a busztársaság egy feleakkora buszt küld közel ugyanannyi gyerekért. (A busztársaság hivatalos indoklása szerint azért, mert délután - a reggeli órákkal ellentétben - nem fér el a nagybusz a körforgalomban....nyilván megnő napközben a hő hatására...teljesen világos...rugalmas járdaszigetek, német találmány!) Ilyenkor jön a lökdösődés, a tömegjelenet, a kapaszkodásra való képtelenség, no meg a balesetveszély. A gyerekeim jelentették ezt már a második napon, gyorsan meg is alapítottam a szülői ellenállási egységfrontot (alapító ülés éppen a mi étkező asztalunknál, magyar virtus feat. német civil kurázsi), majd pedig ehét hétfőjén kiálltam a tűző napra az iskola elé megszámolni, mennyi az annyi, azaz hány gyerek is száll fel pontosan az ominózus járműre. Természetesen a saját gyerekeimet nem engedtem felszállni, ha már ott voltam, haza hoztam őket szépen kocsival. Azt azonban láttuk mindannyian, hogy két kis elsős a szomszédunkból felszállt a buszra (a többiek a napköziben maradtak).
Haza jöttünk, kellemesen megebédeltünk, majd jó ötven perc elteltével újra kocsiba pattantunk. Miért is? Mert hétfőként kettőkor nekem az oviban van jelenésem, önkéntes felolvasó tündérkeresztanyu szerepében szoktam ott olyankor tetszelegni (lesz róla poszt, csak győzzétek kivárni). Ahogy fordulok ki a sarkon, látom ám, hogy az egyik kis elsős haver anyja ott áll a buszmegállóban. Áll és zokogva telefonál. Azt egy gyors fejszámolással hamar összeraktam, hogy az ő fiának már jó félórája meg kellett volna érkeznie a busszal, meg azért azok a könnyek se voltak igazán helyénvalóak, így valami azt súgta: most azonnal pattanjak ki a kocsiból és kíméletlenül firtassam a probléma mibenlétét. Mindenféle rosszérzésem azonnal beigazolódik: anyuka fél órája vár az iskolabuszra, és hiába telefonál az iskolának, a busztársaságnak, a rendőrségnek, senki nem tud semmit, neki viszont a lelkére kötötték, hogy ne mozduljon egy tapodtat sem, a busz bizonyára akadályoztatva van, de meg fog érkezni. Hamarosan.
Engem borzasztóan megindít a helyzet, a könnyek meg a pánik, de mivel a saját gyerekeim biztonságban kuporognak a hátsó ülésen, képes vagyok - viszonylag - tiszta fejjel gondolkozni. Azonnal eldöngetek a város másik oldálán lévő buszmegállóba, mert az igazság odaát van! És tényleg! Hamarosan rátalálok az elveszettnek hitt báránykára, azaz kettőre, mert a szomszéd kislány is ott téblábol a buszmegállóban. Gyors telefon az anyukának, minden oké, viszem őket haza, válaszul nem kapok mást, csak vért, verítéket és könnyeket. Tíz perccel később már túl is vagyunk a nagy összeboruláson anya és fia, valamint anya és Schutzengel Theresa (Terike őrangyal, ahogy itt mostanában hívnak) között. A szomszéd kislány, akit szintén haza hoztam, mindeközben csak áll és bámul. Az hamar kiderül, hogy neki nincsenek otthon a szülei, és kulcsa sincs. Igazából neki a napköziben kellene lennie, ahova az ikertestvére is jár. Csak valamiért - Isten tudja, hogy miért - ő is inkább buszra szállt a kis barátjával. Végül az immáron nyugodt szomszédasszony veszi a szárnyai alá a kislányt, nála megvárhatja, amíg megérkeznek a szülei a munkából. A szülei, akiket természetesen már értesítettek a napközi dolgozói, hogy a gyerekük nem érkezett meg.
És akkor itt álljunk meg egy szóra. 39 évesen azt hiszem, már jogosult vagyok pufogtatni azt a frázist, hogy "régen minden jobb volt!". Mert hogy is volt ez 33 évvel ezelőtt, amikor én voltam elsős ÉS napközis? Amikor kicsengettek az utolsó tanóráról, a hazajárós gyerekek szépen felálltak és haza mentek. A napközisek viszont a helyükön maradtak és megvárták, míg megérkezik napközis tanítónéni. Ezután párosával sorba álltunk, meglehetősen rendezetten és katonásan lementünk az ebédlőbe, megebédeltünk, következett fél óra játék az udvaron, majd eképpen felfrissülve újult erővel láttunk neki a házi feladatnak. Amikor mindenki végzett, újra lementünk az udvarra játszani. Mindent együtt csináltunk, mindent felügyelettel. Egy napközis csoportban voltak az elsősök és a másodikosok, megint egy másikban a harmadikosok és a negyedikesek. A felsősöknek is külön csoportjuk volt, de abban a mókában (ahol a nyugdíjkorhatárt bőven átlépő tanítóbácsi a sétabotjával csépelte az arra érdemeseket, a példásan viselkedőknek ellenben piros pontot rajzolt a homlokukra filctollal) nekem szerencsére sosem volt részem.
És hogyan zajlik itt nálunk a napközisek élete? Kicsöngetés után a napközisek szépen, önállóan átsétálnak az iskolaudvaron az iskolaépületből a napközi épületébe, lehajítják a táskájukat egy baromi nagy dombra az aulába, újra kimennek az udvarra, besétálnak a menza (egyébként újonnan épített és idén átadott valamint rendkívül korszerű) épületébe, megebédelnek, majd visszamennek a napközibe, megkeresik a táskájukat meg a termüket és akkor ott aztán tetszés szerint van tanuás, játék, miegymás. A teremben már felügyelet is van, a legkülönbözőbb végzettségű emberek látják el, talán tanár is van köztük, de nem biztos.
Szerintem a fentiekből krisztálytisztán kitűnik, hogy bőven akad olyan pont, ahol a szomszéd kislány letérhetett az eredeti útvonaláról és teljesen észrevétlenül felszállhatott az iskolabuszra. Azt viszont már nem tudta, melyik megállónál kell leszállni.
Jaj Istenem! Hosszú és bonyolult sztori ez, de szerintem egy a lényeg: az elsősöket legalább az első néhány hétben kísérgetni kellene a napközibe, hogy kialakuljon a rutin.
Szolgálataimat végül egy virágcsokorral és egy doboz bonbonnal jutalmazták a végtelenül hálás szülők. Szerintük ugyanis az én azonnali segítségnyújtásom egyáltalán nem megszokott, pláne nem hétköznapi. Szerintem meg ez úgy van, hogy ha egy gyerek nem érkezik meg időben az iskolából, akkor ott nincs kecmec: mindenkinek - mondom mindenkinek! - azonnal el kell dobnia mindent a kezéből és a gyerek keresésére kell indulna. Nem kell ehhez helikopterszülőnek lenni, ah, dehogy! Simán elég, ha őrangyal vagy!
P.S.: Végül amúgy hétfőn minden a helyére került, fél óra késéssel én is beértem az oviba, szépen felolvastam négy képeskönyvet a rajongóimnak, közben többen elmondták, mennyire hiányzott nekik egy jó kis olvasás a nyári szünetben. Pótolhatatlan vagyok, asszem.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen