Kezdjük ott, hogy Flórián hozott az életembe egy nagyon fontos tudást (talán a legfontosabbat). Nevezetesen azt, hogy simán lehetek egyszerre két emberbe szerelmes. Nocsak, vénségemre poliamúr hívő lettem netán? Hát, majdnem! Annyi bizonyos, hogy én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak egy, hanem mindjárt kettő fiamon is lóghatok majomszeretettel!
A témában egy korábbi írásomat lásd itt.
Flórián szellemi képességeivel sokáig nem voltam tisztában. Túl sokáig. Ebben többek között Tóbi a hibás. Elhomályosította volna ragyogásával az öcsit? Olyasmi! Mivel bátyus már két éves korában nyomta mindkét anyanyelvét elég jó színvonalon, teljesen kiment a fejemből az ősi intelem: a kétnyelvű gyerekek később kezdenek el beszélni. Tehát én Flórián kezdeti szóbeli lemaradását simán elintéztem annyival, hogy hja kérem, nem lehet mindenki zseni! Ha belegondolok, hogy a három éves státuszvizsgálatán egyetlen egy szót sem szólt (tudott volna, csak éppen nem kérdezték), így csak egy évvel később jutottunk el hallásvizsgálatra...majd a műtőbe és a logopédushoz...no, de spongyát rá, az orvosok mindenhatóságába vetett hitem nem akkor rendült meg (azt a gyerekorvost meg már úgyis rég ott hagytuk a sunyiban).
Lényeg, hogy Flórika úgy kb. öt éves korában kezdte igazán a tudtunkra adni, vagyis ékes szóval kommunikálni, micsoda egészen elképesztő gondolatok forognak az agyában. Amikor pedig hat éves korában rájöttünk, hogy megtanult MAGÁTÓL olvasni...kérem, engedtessék meg nekem, hogy efelett a tény felett soha ne térjek napirendre és életem végéig minden nap elájuljak tőle. Meg a gyerekemtől. Mert micsoda iszonyatos akaraterő kellett neki egy ilyen komplex tudás teljesen önálló elsajátításához??? Amit apósom elintézett annyival, hogy "jó, hát ő egy zseni unokája", és csak a tekintetéből olvastam ki, hogy nem magára gondol.:-) Az már csak Tóbi szülinapi buliján derült ki számomra, hogy némelyik harmadikos gyereket simán lekörözi folyékony olvasás terén...no nem ám a tesót...bár ami késik, ugye:-)
No, de hadd fényezzem még tovább a fiamat! Flórika az a gyerek, aki az iskolában már az első napon sztárrá avanzsált. Míg az osztálytársai színes ceruzákkal bíbelődve lerajzolták, mit kaptak az évnyitón a rokonoktól ajándékba, Flórika simán leírta. Hibátlanul! Nutella, Haribo, ilyenek. A tanár csak lesett. Aztán a második hét végére odáig fajult a dolog, hogy Flórika helyettes tanítóbácsivá lépett elő. Na ez miből állt? Ha a gyerekek nem értették valamelyik feladatot, jelentkezhettek és Flóri ment oda hozzájuk elmagyarázni. Csak ámulok és bámulok még mindig. Soha soha, nem nem soha, nem, nem, soha nem, nem, én nem leszek sohasem az az anyuka, aki megszokja, hogy ilyen bámulatosan jó képességű a gyereke (azaz mindkettő, de ez a poszt most a kisebbikről szól).
Ezek után azt hiszem, érthető, miért nem szoktam vele itthon egyáltalán tanulni. Házi feladatot az első két évben nem kapnak, írni, olvasni, számolni tud, mi a jó francnak abriktoljam (kedvenc szavam a Tüskevárból...amúgy a német abrichten igéből származik, tudtátok?:-)? No, nem mindenki látja így. Az egyik kishaver mamája a lelkemre kötötte, hogy igenis, minden nap üljek le a fiammal iskola után és legalább egy oldal feladatot oldassak meg vele. Kell az otthoni tanulás, anélkül el lesz veszve. Az én fiam? Elveszve? Az én fiam, aki a saját mérhetetlen tudásszomjától és becsvágyától fűtve MAGÁTÓL megtanult olvasni? No, de nehogy azt higgyétek, hogy én ezt itt bárkinek elmondom. Hallgatok, mint sülthal a szatyorban. Majd a Nobel-díj átadást úgyis közvetíti minden csatorna, minek tépjem a számat feleslegesen.
(Apró kitérő: nevezett mama azt mondta, hogy ő mindkét fiát azonnal leülteti tanulni ebéd után minden nap, akár van lecke, akár nincs, különben szétszedik a lakást. Erre nyilván nem mertem előhozakodni azzal, hogy jé, az én fiaim meg ebéd után beteszik a Bud Spencer-Terence Hill filmzenei CD-t, táncolnak rá egy fél órát, utána meg leülnek olvasni. Már így is UFO vagyok, mert nincs tévém, pedig "kell a gyerekeknek a kikapcsolódás a nap végén, hát miért, te hogy szoktál kikapcsolódni???" ....én kérlek szépen mostanában speciel Hemingway-vel...de igazán nem akarok geciskedni, pedig én egy icipici sperma voltam, sperma voltam, sperma voltam....trállllálá.)
Vagy említhetném azt az idei, februári estét (Flórika hat éves és óvodás, csak a rend kedvéért mondom), amikor eljöttek Jan topmenedzser kollégái és nekiálltak kirakni vacsora után valami logikai fejtörőt (ilyen cikkcakkos habszivacs kockáról van szó, nem rubik). Rakták, rakták, aztán feladták. Flórika leült közéjük, aztán kirakta. Igazából azt akartam írni, hogy bal kézzel...de azért ennyire nem szedném le a keresztvizet az említett kollégákról, jófejek. A fiam meg zseni.
A fiam, aki az összes létező kiváló szellemi képessége mellett még elképesztően vicces, aranyos és szociális is. Érett, de nem koravén. Pompázatosan el tud játszani Tóbi osztálytársaival, akik gyakran vendégeskednek nálunk. Bámulatos, mennyire nem lóg ki közülük, viszont a kortársai közül sem. Ahogy a másfél évvel kisebbekkel is iszonyatosan jól szót ért. A szociális kompetenciái szinte már félelmetesek. De komolyan, tényleg.
Azért van ám annak hátránya is, ha valaki ekkora zseni. Én például mindig mindent komolyan veszek, akármit is mond. És baromira meglepődök, amikor kiderül, hogy csak viccelt. Ez úgy kb. naponta előfordul (ennyit arról, hogy mennyire nőttem fel a "Nevelj zsenit!" feladathoz). Lássunk egy nagyon tipikus párbeszédet köztünk:
Ülünk az autóban, én vezetek, megyünk valahova.
F: Anya, bepisiltem!
A: Jaj kisfiam, tényleg? Miért nem szóltál? Megálltam volna! Úristen, nincs nálam váltóruha! Várj, majd ott a sarkon megfordulok és haza megyünk átöltözni...
F: Anya! Vicc volt! Jó vicc volt???
A: Pompás....
Ez, hogy pompás, ez a standard válasz arra a kérdésre, hogy jó vicc volt?. Ő találta ki, hogy mindig, minden esetben ezt kell válaszolnom. Ha nem ezt válaszolom, ha merem nem ezt válaszolni, esetleg kijelentem, hogy ez kifejezetten szar vicc volt és én hülye, miért veszek mindig mindent komolyan...nos, akkor addig sír és toporzékol, amíg be nem ismerem, hogy jó, igen, egyébként pompás volt. Aztán másnap belefutok ugyanebbe a csapdába...a tanulási képességem - a fiamétól eltérően - még erősen csiszolandó.
Igen, tud Flórika rettentően kötekedő és krakéler is lenni, képes a testvérét a robbanásig bosszantani, amikor az csak nyugiban olvasni akar egy kicsit (de Tóbi gyere már labdázni naaaaaaaaaaaaaaaa)...viszont minden negatív tulajdonságát a négy fal között csillogtatja meg. A bejárati ajtó küszöbét átlépve ő az a kisangyal, akiből simán lehet még egyszer a lányos mamák álma...de ne rohanjunk annyira előre.
Egyelőre szépen zongorázik itthon (augusztus közepe óta jár zongoratanárhoz és minden nap gyakorol), tegnap belépett az iskolai énekkarba, elkezdett bejárni a tesó pingpong edzésére (anya, én már igenis felérem az asztalt!), úszásban és merülésben bárkit leköröz és senkivel nem lehet esténként lefekvés előtt annyit röhögni csak nekünk vicces apró marhaságokon mint vele. Csak vele. Pont vele.
Imádlak drága kisfiam!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen