Kezdjük ott, hogy anno sokszor hallottam anyukámtól, hogy nagymamám majomszeretettel csüngött apukámon, és hogy ez mennyire nem helyes. Buzgón bólogattam én is minden egyes alkalommal. Hú, bizony, nem helyes. Aztán született egy fiam. Nagyon helyes. Hogy is szerethetném én őt bármi mással, mint majomszeretettel? Az anya-fia kapcsolat nálam a legforróbb szerelemmel egyenértékű, aki bármi mást állít, hazudik.
Borzalmasan nehezen megy nálunk az elengedés, a leválás, és ez természetesen főként az én bűnöm. Legszívesebben állandóan babusgatnám, becézgetném. Pedig ő már nagyon önállósodna. Ha hagynám. És én egy csomó mindenben hagyom is egyébként. Kezdettől fogva egyedül jön-megy a suliba, hol busszal, hol rollerrel, hol meg gyalog. Biciklivel majd csak jövőre, az csak a negyedikesek kiváltsága, megfelelő iskolai tréning és vizsga után. Felőlem már simán mehetne, jól tud bringázni, esze is van hozzá. Viszont az iskolai (azaz az iskolába vezető úton érvényes) biztosítás így írja elő, hát mi is betartjuk. Egyedül készülődik reggel és este, a táskáját csak azért én pakolom (a ceruzáit meg azért én faragom), mert egyrészt nagyon ráérek, másrészt meg ez a heppem. Ja, meg imádom az iskolai dolgokat forgatni, lapozgatni. Tud önállóan vásárolni meg a pénzre ügyelni, az iskolában figyelni, mindig mindent tud, mindent megjegyez, nem volt még gondunk soha. Ahogy a tanulmányi eredményével és a magatartásával sem.
Amit nagyon utál, az a házi feladat. Az első két évben nem volt, így ez most múlt héttől kezdve egy új móka. Ha már nagyon nagy a kínkeserv, megcsinálom helyette (ezt Vekerdy kifejezetten ajánlja a könyveiben, szóval papírom van róla!). Bal kézzel majdnem pont úgy írok mint ő! A tegnapi német háziját mondjuk Flóri csinálta meg nagy örömmel...annyira könnyű volt vagy Flórika annyira okos? Ezt döntse el mindenki maga!
Tóbi nagyon szeret a természetben játszani, talán, mert a születése óta erre szoktattam. Ha játszótéren vagyunk, hamar és könnyen köt új ismeretségeket, kedvence a vizeskedés, sarazás, gátépítés, bárkivel szívesen együttműködik és kompromisszumra is hajlandó. Hol van már az a két éves kis Tóbika, aki a játszótéren legszívesebben egyedül játszott, és ha valaki közeledett, azonnal lejött a mászókáról és az ölembe ült? Szerencsére ilyesminek ma már nyoma sincs! Nagyon szereti a növényeket és az állatokat, ha az erdőben kirándulunk, sétálunk, az összes létező bogarat, hernyót, százlábút, csigát meg kell mentenünk az ösvényről, nehogy véletlenül összetapossák. Az időtényező ilyenkor nem számít. Békamentésben is nagyon nagy ász, márciusban esténként 20-30 példányt fogott meg, és segített át a veszélyes autóút egyik oldaláról a másikra. No, de nem ám kesztyűs kézzel, hanem csak úgy, csupaszon! Óriási kutya- és macskabarát, hiszem és tudom, hogy meg fogja törni az ellenállásomat ebben a témában (is). Hamarosan!
Arra most nem pazarolnék leütést, hogy mennyire elhatalmasodott rajta az olvasásmánia, volt már erről több bejegyzés is. Csak így tovább, merem remélni, hogy ez nem csak valami múló hóbort (bár ahhoz már túl régóta tombol a betűláz). Múltkor az Az öreg halász és a tengeren rágta át magát önszorgalomból, a Pál utcai fiúkat viszont félbehagyta, mert "Anya én nem bírtam tovább olvasni annál a résznél, ahol tudtam, hogy Nemecsek meg fog halni". Amúgy olvasás terén nem egy kiváltképp türelmes gyerek, szeret előrelapozni, leskelődni, kifürkészni. Ebben egyáltalán nem hasonlítunk. Aztán újra és újra előveszi a már kiolvasott könyvet, a kedvenc részeit akár ötvenszer is újraolvassa. Ebben mondjuk nagyon hasonlítunk. Óriási mánia most a Lustiges Taschenbuch, ami igazából a Kacsamesék képregény változata, puhafedeles könyv formában. Van már itthon vagy húsz-harminc kötet, illetve lesz még több is, a nagyapjától ugyanis éves előfizetést kért a szülinapjára...ami kapóra is jött, hiszen a nagypapa nem hajlandó több legót venni...szerinte a legómániának egyszer véget kell vetni...hát izé, szerintem erről sógoromnak más a véleménye:-)
Ja, és ha már mánia, akkor pokémon. Soha semmi nem érdekelte és kötötte le ennyire. Talán még a Harry Potter meg a Ninjago sem. Számomra egészen elképesztő, ahogy pillanatok alatt és örökre magába szippantja ezt a (valós életben vajmi kevés gyakorlati hasznot jelentő) tudást. Vagyis: melyik pokémon hány centi, hány kiló, mire képes, mi az első, a második és a harmadik fejlettségi szintje, milyen harcmodort képvisel, ki a fő ellensége és hogyan lehet legyőzni. Kapcsolódik ehhez a mániához egy nagyon komoly kártyagyűjtő szenvedély, jelenleg a teljes zsebpénzét erre költi. Venni nem veszek neki, mert szerintem abnormálisan drága az a pár nyomorúságos papírlap. Ami neki az élet értelme. Jelenleg legalábbis. Ma például pokémon témájú lesz a születésnapi bulija, ahová öt olyan gyereket hívott meg, akik osztoznak a szenvedélyében...lesz kincsvadászat is az erdőben, a dobozt már elástam...s hogy mi van benne? Százezer pikacsu!!!!!! Bármekkora elmebetegségnek is tartom a pokémonmániát, egyet azért el kell ismernem: engem soha életemben semmi nem érdekelt ennyire. Soha, semmi. Szóval ezt azért becsülöm a fiamban. A kitartást és a lelkesedést. Ami egyébként ugyanúgy igaz még a vonatokra is, 16 hónapos kora óta...108-16...na ki lehet számolni, mennyire kitartó!
Na, és akkor hibája nincs is??? Szerintem egyébként nincs. Inkább csak olyan jellemvonásai vannak, amelyek kissé megnehezítik vele a békés együttélést. Dehát azért vagyok az anyja, hogy kezeljem. Például borzasztó gyorsan felhúzza magát. Bármin. Akármin. És akkor kő kövön nem marad. Sírás, ordítás, törés-zúzás, minden van. Legyen az a legapróbb baromság, egy számomra érthetetlen marhaság. Még tanuljuk az indulatkezelést. Ő is, én is.
Órákig tudnék még írni Tóbiról, és főként szuperlatívuszokban. Fogok is majd! Hamarosan! Most legyen elég annyi, hogy én immár kilenc éve boldog és büszke anyuka vagyok!
Nagyon szeretlek drága kisfiam!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen