2013. március 14., este. Iszonyú hóförgeteg tombolt az M1-es autópályán. Csupán perceken múlott, hogy Jan nem keveredett bele és nem rekedt a végtelen kocsisorban éjszakára, úton Prágából hazafelé. Megúszta egy kis kicsúszással és korlátnak ütközéssel. De végül megérkezett, vacsorára, ha jól emlékszem. Már nagyon vártam a nem egészen egyhónapos Flórikával a karomban. Meg a két és fél éves Tóbikával is, nyilván. Zajlott szépen az esti rutin, amikoris én észrevettem, hogy nem feltétlenül rendeltetésszerűen működik a szervezetem. Valami azt súgta, még az éjjel fel kell keresnem az ügyeletet. Ekkor valahogy ösztönszerűen a telefonomért nyúltam és tárcsáztam valakit. Valakit, aki jártas az egészségügyben, és akiről kb. tudtam, hogy este tízkor is felveszi nekem (utólag tudtam meg, hogy csak nekem vette fel, mert amúgy már az ágyikójában feküdt).
Kriszta barátnőm gondolkozás nélkül kocsiba vágta magát, törődött is ő a szakadó hóval meg a sötétséggel! Tudta, érezte, hogy most mellettem a helye! Azt az élet nagyon nagy ajándékának tartom, hogy a két gyerekemet a legkisebb aggodalom nélkül tudtam az apjukra bízni, biztos voltam benne, hogy tökéletes ellátásban fognak részesülni. Flóri ekkor kapott életében először tápszert, anyatej-nyerésre már nem maradt idő. Ugrottunk be a kocsiba, indultunk az ügyeletre Krisztával.
Aki most azt hiszi, hogy kétségbeesve száguldottunk, az tényleg nem ismer minket. Talán kínunkban, de azért jókat röhögtünk, főleg azon, hogy milyen kreatívan megoldottuk a közös barátnős időt! No lám, alig egy hónapja szültem, s mi újra kettesben zúzunk az éjszakában! Közben a rádióban ByAlex énekelte a Kedvesemet, és mi tudtuk, hogy erre örökre emlékezni fogunk! Ahogy arra is, ahogy szinte gatyaféken csúszkálva jutottunk át a hóviharon a kórház bejáratáig, egymást támogatva, a szibériai viszonyokon hüledezve.
Valahogy a sürgősségin sem a pánik kerülgetett, Kriszta barátnőm (a kollégáival) gondoskodott róla, hogy jókedvben, bőségben teljen az idő. Persze, az elkerülhetetlen is bekövetkezett, de szerencsére kiderült, hogy nem olyan nagy a baj, ambulánsan is megoldható, a következő szoptatásra haza is érhetek akár (feltéve, ha van nálunk hólánc). Fájdalom, félelem, még egy kis fájdalom, de már túl is voltam rajta!
Sokkal kevésbé délceg léptekkel kacsáztam kifele az autóhoz, hazafelé Republic-ot hallgattunk és egyszerűen nem hittem el, hogy ennyivel megúsztam. Emlékszem, még arra is volt idegem, hogy az online társkeresés szépségeiről értekezzem. Hajnali kettőkor már otthon is voltunk, igaz, a HÉV-átjárót csak úgy kb. második nekifutásra sikerült abszolválni. Könnyek között búcsúztunk el, nagyon reméltem, hogy épségben-egészségben hazaér a kis családjához (másfél éves kisfia várta otthon Krisztát).
Háromra sikerült elaludnom, fél négykor ébredt a fiam egy kis összebújós szopizásra. Nem állítom, hogy jólesett az ülés, de azért teljesítettem, amit megkövetelt a haza. Aztán minden ment a szokásos kerékvágásban.
Sokszor gondolok arra az éjszakára. Mi lett volna, ha nem veszi fel a telefont. Ha nem rohan azonnal a segítségemre. Megoldottuk volna, nyilván. De sokkal, sokkal több macerával. És ki tudja, milyen végkimenettel.
Nem gondolkozom rajta, ki a legjobb barátom. Tudom. Hogy kinek köszönhetem a legtöbbet.
Ez nagyon szép történet! <3
AntwortenLöschen