Szerdán szemezünk

Szemeztem ma elég rendesen a gyerekorvossal, amikor közölte velem, hogy Florcsikámnak tüdőgyulladása van. De ez csak este hat körül történt. S, hogy mit csináltunk addig? Ezt:

A reggel kiválóan indult. Bár az éjszaka nem volt teljesen zavartalan, nekem magától kipattant a szemem hétkor, s azonnal a tettek mezejére léptem. A már tegnap is említett küldetésem az volt, hogy egy nagyon kedves barátnőmnek édesítsem meg a harmadik szülése előtti utolsó napokat. Szerintem erre a célra igen megfelelő egy nagyon házias ízű rakott krumpli, néhány gyorsan pirított csirkemell és egy döbbenetesen egzotikus fűszerezésű vöröslencsekrémleves (kókusztejjel és gyömbérrel!). Ezeket kilencig szépen el is készítettem. Mindeközben a fiúk csak úgy durmoltak! Annyira rendesek, hogy hagyják anyát főzni, ugye?

Flórika egészen fél tízig húzta a lóbőrt, így nagyjából 13 órát sikerült aludnia egyhuzamban. Ennek megfelelően kómás is volt rendesen, reggelire csak egy kis tejet fogyasztott, mást semmit. Mivel érzésre teljesen láztalan volt, nyugodt szívvel hagytam a fiúkat anyukámra, aki időközben újfent megérkezett hozzánk. A finom ebédkével alaposan megpakolva gyorsan átdöngettem az én drága barátnőmhöz, aki óriási pocakkal és az én kis keresztlányommal fogadott engem. Utóbbival gyorsan el is tűntünk a játszószobában, hogy életünkben először úgy igazán egymásra figyelve játsszunk legalább egy órát. Édesanyja mindeközben a jól megérdemelt pihenését töltötte. Én pedig végre ragasztgathattam hercegnős(!) matricákat, babázhattam(!!) kedvemre, illetve olvasgathattam csajos irodalmat. Édes kis keresztlányom igazi kis nőci, hatalmas szemekkel és nagyon nagyon aranyos dumával. Máris elhatároztam, hogy a jövőben rendszeressé tesszük a csajos programokat!

Ezt az idilli játszódást az ebédhez hívó szózat szakította félbe, de nem bántam, mert már igen éhes voltam. A főztöm nagy sikert aratott, ilyen lelkes közönségnek máskor is főzök szívesen. Némi kis pletyózás a mamával, egy pincuri segítség a konyhában, s máris útban voltam az Auchan felé. Itt viszont történt velem valami egészen elképesztő dolog. Hogy mi, annak egy teljesen különálló posztot fogok szentelni. Na nem most, hanem majd egy kis idő múlva. Az lesz a címe, hogy Retrospektív. Legyetek résen!

 Iszonyú sok élelmiszerrel (s az autóban egy titkos helyen a húsvéti ajándékokkal!) megrakodva értem haza úgy négy körül. Ekkor Florimori már határozottan az agonizálás jeleit mutatta. Gyorsan félresöpörtem minden fenntartásomat a kétszintű magyar egészségügyi rendszerrel szemben, és kihívtam a gyerekorvost, hogy kényelmesen, itthoni körülmények között vizsgálja meg a szemem fényét. Ezt követően, a szokásosnál jóval hosszabbra nyúló vizsgálat közben hangzott el a rettegett mondat: "hm, fordulj csak meg még egyszer, hadd hallgassam meg a tüdődet, hogy jól hallottam-e, amit hallottam!" Ezt követően felpörögtek az események. Kaptam egy kórházi beutalót, szerencsére a helyi kórház gyermekosztályára, őrülten becsomagoltam MINDENT, ami egy 13 hónapos gyereknek (és az édesanyjának) kellhet egy komfortos kórházi tartózkodáshoz (amennyiben bent tartanak bennünket) és irány a sürgősségi betegfelvétel!

Flórikám mindeközben apatikusan bámult maga elé. Egyedül az vígasztalt ebben a vigasztalan helyzetben, hogy indulás előtt végre elfogadta az ebédjét, és ivott is utána elég rendesen. Ráadásul ekkor már lázas sem volt, csak végtelenül bágyadt és egykedvű. Gyakorlatilag mozdulatlanul ült a babakocsiban, míg én átverekedtem magunkat a kórházi adminisztráción. Az állami ellátásban szokatlanul gyorsan, egyetlen órácska elteltével kerültünk az ügyeletes gyermekorvos szeme elé. Egy igazán kedves dokinő fogadott bennünket, aki először Flórika csillagszemeire csodálkozott rá, majd pedig az én nagyszerűen egyszerű telefonszámomra. A vizsgálat során hamar megerősítést nyert a háziorvosunk diagnózisa, így szerencsére röntgenre és vérvételre már nem volt szükség. Óriási megkönnyebbülésemre az is kiderült, hogy a kórházi tartózkodás nem indokolt, lévén, hogy csupán néhány percnyire lakunk a kórháztól.

A különböző receptekkel felfegyverkezve autóba pattantunk s meg sem álltunk a nagyiccei (HÉV-megálló az Örs előtt kettővel) ügyeletes gyógyszertárig. Mikor ki- és megváltottuk, amit kell, hazafelé vettük az irányt. Fél tíz is volt már, mikor egy végtelenül elgyötört Florimorival a karomban átléptük a küszöböt. És itt megint csak ki kell térnem az én drága kisfiaim nagyszerűségére. Mert milyen látvány fogad bennünket a vendégszobában? Nagyobbik fiam a nagymamájához bújva hallgatja Micimackó kalandjait, amit anyukám Domján Editet megszégyenítő hangon olvas fel neki. (Erről  eszembe jutott egy réges-régi kép, amikor kiskockás hálóingemben addig húztam az időt, addig sertepertéltem nagymamám körül, hogy végül csak megkérdezte: Terike, nem akarsz itt aludni? Ezután következett egy esti mese CSAK nekem, egy kis közös imádkozás és egy nagyon boldogságos elalvás. Innen üzenem: Nagyszülők, Ti borzasztóan fontosak vagytok!)

És ezután jött az, amire egyáltalán nem számítottam: Flórika, dacolva a rémes betegséggel és a zsibbasztó fáradsággal, az utolsó szemig bekanalazta a vacsoráját, utána türelmesen végigasszisztálta, ahogy édesanyja világbajnoki bénázások közepette elkészítette az antibiotikumos szuszpenziót, majd a legkisebb ellenállás nélül be is vette az előírt mennyiséget. Miközben vittem fel az emeletre, elmondtam neki, hogy már csupán egy orrszívás, egy pelenkacsere, egy lázkúp és egy teljes átöltözés választja el a pihe-puha ágyikójától. Sajnos ettől nagyon nekikeseredhetett, mert az egész procedúrát végigbömbölte. De azt hiszem, ez igazán elnézhető egy súlyos beteg pici fiúnak. Becsületére legyen mondva, hogy utána viszont egyetlen perc alatt mély álomba zuhant.

Megyek én is, ki tudja meddig tart ez a csend, s ki tudja, mit hoz a holnap. Az már biztos, hogy férjecském csütörtöki, későesti gépe is áldozatul esett a Lufthansa-pilóták sztrájkjának, úgyhogy megpróbál vonattal haza jutni. Péntek reggelre várjuk a Keletibe, ha sikerül jegyet kapnia. De addig még ki kell bekkelnünk egy csütörtököt. Holnap este mesélek róla nektek! Most mentem, ráfejelek!