Útonállók
Úton-útfélen találkozhatsz velük. Falusi utcák elengedhetetlen tartozékai ők. Állnak az út szélén, jellemzően hátrakulcsolt kézzel, esetleg valamely szerszám nyelére támaszkodva. Figyelik, ki merre jár, mit csinál, kivel s miért. Munkásruhában leginkább. Hiszen a ház előtt mindig van valami dolog. Fűnyírás, gazolás, metszés, festés, ilyesmi. Nem sürgős, persze. Ráér és ők is ráérnek. Közben bárkivel szívesen szóba elegyednek. Ha valamilyen oknál fogva nincsenek jelen, hiányoznak. Ők, az útonállók.
A szaki
Azt hiszem, ő volt az, aki először emberszámba vett bennünket itt az utcánkban. Mivel vezetni nem tudtam, mindent gyalog és hát persze Tóbikámat magam előtt tolva intéztem akkoriban. Ez a tény hamarosan feltűnt az utca elején lakó bácsinak is, heteken belül régi ismerősként üdvözölte az akkor 10 hónapos fiamat. Soha, egyetlenegyszer sem mulasztotta el köszönteni őt. Én meg nagyon örültem, hogy megvan az első kontaktus az új lakóhelyünkön. Megtudtuk, hogy Pista bácsit tisztelhetjük a rigorózusan kék melós ruhában és félrecsapott svájci sapkában járó öreget, aki amolyan önjelölt Szalacsiként csinosítgatja az objektumot. SZTK-keretes szemüvegében jóval idősebbnek néz ki a valószínűsíthető koránál, olyan zsémbes öregember imidzse van, hogy a vén Csoszogi sírva könyörög a receptért. Pedig apukámnál vagy egy jó tízessel fiatalabb lehet, talán valami szörnyű fizikai munkában mehetett így tönkre. Imádom, amikor télen, sűrű hóesésben heroikusan küzd a járda járhatóságáért, söprés közben pedig így motiválja magát: most essen, ne júliusban, igaz-e? A lehulló almákat-körtéket akkurátusan felaggatott hálókban fogja fel a kertjében, a gyümölcsfáit viszont puszta kézzel fordítja ki a földből, ha nem fordulnak idején termőre. Gyökerestül!
Pista bácsi az évek során egyre befeléfordulóbb lett, a második fiam születésének tényét elintézte egyetlen elismerő köhintéssel. Már jó ideje nem láttam a háza előtt munkálkodni. Amíg nincs kint a kerítésen az ELADÓ tábla, nincs baj...
Az időjós
Van itt az utcánkban, úgy középtájon egy ház. Alaposan le van pukkanva, a tetőre például valahogy nem jutott cserép, a fekete szigetelő fóliába időnként vidáman belekap a szél...Sokáig tartott, mire megfejtettem, kik laknak ott. Eleinte csak azt láttam, hogy csupa öreg, nők, férfiak vegyesen. Valószínűtlenül sokan az aprócska vityillióban. Köztük a kapcsolat teljes ködbe vész. A központi figura egyértelműen az a nagyobb darab, de roppant együgyű nézésű vénember, aki, ha csak teheti, a kapu előtt ácsorog. Nézi Tóbit ő is mindig merően, de szólni nem szól. Ha ráköszönök tisztelettudóan, hogy jó napot kívánok, azonnal érkezik a szépen hangosan artikulált SZIA! De ennyi, semmi több. Hatalmas szemekkel les a világba, szerintem ilyen lehetett az Addams Family-ben McBain bácsi. Így is nevezem őt magamban amúgy. Valójában Zolinak hívják, egyszer hallottam, amint a lakótársai kitárgyalják a buszmegállóban a viselt dolgait. Én csak azt tudom, hogy mikor mit visel. Tavasszal-nyáron fehér vagy zöld pólót, ősszel-télen egy szép csíkos kötött pulóvert. Onnan lehet tudni, hogy már rendesen cidirizünk, ha egy kockás flanellinget is kanyarít fölé. Csíkos szatyorját a háta mögött lóbálva néha a közeli boltba is letotyog. Egyre ritkábban mondjuk. Valójában hetek óta nem láttam. Talán cserép után néz éppen.
A festő
Az Anthony Quinn-be oltott Omar Sharif. Aprócska klottgyatyában láttam meg először. Éppen a kerítésüket csiszolta a tűző napon, ehhez pedig az egyetlen adekvát viselet a klottgatya. Láthatóan nagy tervei voltak a számtalan faléccel a házuk előtt. Nem siette el a dolgot, megadta a módját. Az utolsó réteg aranybarna festék csak hetekkel később került fel. Utána pedig büszkén strázsált a kapuban és élvezte az elismerő pillantásokat. Nem is tűrtőztettem magam. Egy könnyed séta során odakormányoztam a babakocsit és tekintetem belefúrva a mélybarna szempárba így kommentáltam az eseményeket: nagyon szép lett a kerítés!
Nem állítom, hogy ez a pillanat egy gyönyörű barátság kedzete volt, de legalábbis köszönőviszonyba kerültünk. Én jöttem a magam visszafogott jó napotjával, ő különösebb gátlások nélkül viszonozta egy jóízű SZIA-val. És ez így ment, éveken át. Tanúja voltam, ahogy esténként a kerítésnek dőlve kvaterkált a picit Danny De Vito-ra hajazó szembeszomszédjával, ahogy Camping biciklijén naponta többször is keresztülszelte a kistarcsai hátságot, ahogy önkénteskedett az újonnan nyílt biciklibolt falfestésénél, ahogy tologatta az utcán az újszülött unokáját. Mediterrán szeme mindig mosolygott, mindig derült. Azon a fényképen is, amit a kapujukra tűzött ki a felesége. Arról a papirosról tudtam meg, hogy Bélának hívták. Az a kór győzte le, amit apukám csak hárombetűs betegségként emlegetett az 55. érettségi találkozóján. Pont az ő születésnapján temették. Élt 59 évet.
Hiányozni fogtok, ti, mind.
:(
AntwortenLöschen