Végig a Szent Lászlón
Gyűlöltem ezt az utcát, amikor először végigmentem rajta. Április eleje volt, kegyetlenül meleg tavaszi nap és sehol egy árnyék. A szerződéskötés előtt voltunk két héttel, be akartuk járni a környéket, vajon tetszik-e nekünk itt. Az rögtön feltűnt, hogy járda csak nagyon szórványosan van, vagyis inkább nincs. Igaz, hogy harmincas zóna elvileg, csak ezt sajnos senki nem tartja be. Ráadásul lejtős egy utca, már előre rettegetem, hogy fog itt lefelé száguldani Tóbi. Majd, egyszer. Akkor még csak babakocsiban toltuk a 8 hónapos csöppséget.
Imádtam ezt az utcát, amikor először végigmentem rajta. Az rögtön feltűnt, hogy gazdálkodó emberek lakják, frissen művelt föld illata szállt mindenfelé. Nyíltak a tulipánok, a nárciszok, sárgállott az aranyeső is tündöklően, de nagyon. Hamarosan felfedeztük a közeli játszóteret is, itt etettem meg Tóbit egy kis barackpürével. Rácsodálkoztunk a Csalló köz nevű utcára, ami önmaga egy nagy lejtő, gyerekek száguldoztak lefelé rajta éppen, mindenféle gurulós eszközzel. Elképzeltem, hogy majd egyszer Tóbi is...
Akkor még persze fogalmam sem volt, hogy a fiaim éppen ezeken a lejtős utcákon fognak megtanulni egyensúlyozni a futóbiciklivel, hogy Tóbinak milyen nagy teljesítmény lesz, amikor már egyedül fel tud tekerni a játszótérre, és már nem kell megtolni, egy kicsit sem, a végén sem. Nem sejtettem, hogy mennyit fogunk álldogálni az egyik lebetonozott vízelvezető árokban, ahol mindenféle botokkal hegesztünk és időnként még Tűzoltó Sam-eset is játszunk.
Nem ismertük még Liza cicát, aki mindig kijön üdvözölni bennünket, ha elhaladunk a szép barnára festett fakerítés előtt. Nem tudtam, hogy lesz ebben az utcában egy lefolyó, ahová minden egyes alkalommal bele kell tennünk a lábunkat és le kell mérnünk, hogy már mennyit nőtt a talpunk (pláne az enyém).
Nagyon, nagyon sokszor végigmentünk a Szent László utcán. Vagy úton, ez már csak ízlés dolga. Kezdetben babakocsival, aztán kismotorral, később futóbiciklivel, még később babakocsival és futóbiciklivel, egy ideje pedig már biciklivel és futóbiciklivel. Életveszélyes műszak ez, mi felnőttek nem győzünk rohanni. Hol van már idő és lehetőség rácsodálkozni a házakra és a kertekre? Arra a házra például, aminek egyszer lefújta a cserepeit a vihar és azóta se javították meg? Vagy amelyiket rózsaszínre festettek és nyári délutánokon csak a latin-amerikai szappanoperák kiszűrődő hangfoszlányai törik meg a forróságot? Vagy arra a házra, amely előtt rendszerint kigyúrt-kitetovált macsó szokta nyírni a füvet, egyetlen apró fürdőnaciban?
Imádunk sétálni. Elindulni, csak úgy. Cukiba, játszótérre, valahova. Ha van rá mód, felpillantok az égre. Szinte biztos, hogy néhány galamb röpköd finom íveket leírva, a közeli dúcból szabadulva.
Hiányozni fogtok.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen