Kezdjük azzal, hogy utálok búcsúzkodni. Az augusztus-szeptember mégsem szólt másról, persze, nem is szólhatott. Na, most találkozunk utoljára, na, itt is most voltunk utoljára, na, ezt is most láttam utoljára...ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak állandóan a fejemben. Hogy utáltam ezt! Egy idő után már annyira viszolyogtam, hogy komolyan azt kívántam: csak lennénk már ott, odaát! Ne húzzuk az időt! Jannal már szándékosan NEM mentünk el egy-két kedvenc helyünkre UTOLJÁRA, egyszerűen nem akartuk fájdítani a szívünket.
Július végén ünnepeltük a házassági évfordulónkat egy Budapest All Stars túrával, aminek a csúcspontján a Gellért-hegy tetején őrjöngtem: mennyire szép itt! Na, akkor elhatároztam, hogy ebből elég volt, nem kesergek, nem busongok, úgyis jövünk majd még ide!
Egyébként egészen elképesztő volt, mennyien vettek tőlünk könnyes búcsút. Az utcánkból nagyon sokan, kaptunk egy csomó ajándékot, ölelést és kedves szavakat! A barátaink pedig...tényleg, eddig fel sem tűnt igazán, milyen sok embernek vagyunk fontosak! És akkor még hadd említsem meg azt a rengeteg ismerőst, dadusnénit, fodrászt, boltost, óvónénit, akik a négy év kistarcsai tartózkodás alatt a szívükbe zártak bennünket...és persze mi is őket! Ami persze cseppet sem könnyítette meg az utolsó napokat, sőt! Komolyan elgondolkoztam: hát ezt a kánaánt akarom én itt hagyni???
Aztán a finisben már nem volt idő se tér a szentimentális énemnek a tombolásra. Annyi elintéznivalónk akadt, hogy az három embernek is sok lett volna. Nem, hogy nekem egyedül, két gyerekkel (Jan szegény üzleti úton volt meg dolgozott). Rengeteg szolgáltatónál jártunk például, hogy átírassuk az órákat.
Az a vicces, hogy épp az egyik ilyen totálisan szétzilált napot sikerült annyi vicces élménnyel tarkítani, hogy mostanában komolyan jóleső nosztalgiával szoktam visszagondolni rá. Egyetlen napon belül voltunk a vízműveknél, ahol Flóri talált magának egy pótnagypapát a váróteremben, aki varázstrükkökre tanította, az elektromos műveknél, ahol egy komoly kosztümös ügyvédasszony nyuszit rajzolt a gyerekeimnek, és a gázműveknél, ahol szerencsére a szomszédban volt az Aldi, így átugrottunk kajáért meg volt pont Pöttyös Panni is, akciósan!
Amikor pedig mindennel végeztünk, találtunk egy szökőkutat, ami annyira lenyűgözte a gyerekeket, hogy egy órát is eltöltöttünk a földből kiugró vízsugarak bámulásával. Aztán metróztunk, amivel a fiúk egyszerűen nem tudtak betelni, főleg Flórika nem. S mivel a kocsit épp egy hiper-szuper játszótér mellett hagytuk, természetesen búcsúzóul még hintáztunk-mászókásztunk-csúszdáztunk egy kicsit...részemről félholtan, gondolhatjátok. És mégis szép volt!
Ja, meg persze közben folyamatosan pakoltunk is, elvégre költözni készültünk, vagy mi a szösz. Aztán csak eljött a szeptember 16, szerda. A netet délben kapcsoltuk le, ekkor átkocsikáztunk a fiúkkal Gödöllőre, hogy leadjuk a rooter-t a szolgáltatónknál. Persze, ha már ott voltunk, még egyet szökőkutaztunk, meg egy csomó magyar(!) mesekönyvet is beraktároztunk. Még terveztünk egy utolsó jó kis játszóterezést is, de aztán csak győzött a józan ész: gyerünk haza! Elég nyomasztó volt az egész...valahogy...utoljára vagyunk itt...ah, nem szabad túlzásokba esni!
Komolyan, egészen délután négyig fel sem fogtam, hogy mire készülünk. Amikor viszont megjelent hat darab jófelépítésű fiatalember és elkezdték könyörtelenül kicipelni a cuccainkat az utcára...nos, akkor elkezdett derengeni valami. Ja, költözünk! A teherautó kisebb-nagyobb problémák miatt csak este hét környékén érkezett, addigra már mindent kipakoltak a fiúk, még pihentek is egy keveset. Nem gondoltam volna, hogy innentől kezdve még további négy óra a bepakolás. Persze, tudom, művészet...de két kisgyerekkel nagyon idegölő volt a várakozás, a semmittevés, meg a tudat: akármilyen későn is végeznek, nekünk útra kell kelni! Az utolsó egy óra tömény kínszenvedés volt, a trambulinon töltöttük, tablettel a kézben...még szerencse, hogy se nem esett, se nem fújt, kifejezetten kellemes meleg este...majd éjszaka volt.
23 óra után pár perccel búcsúztunk el a költöztető kocsitól, abban a biztos tudatban, hogy két nap múlva reggel újra találkozunk! Ugye? Tettünk még egy bizonytalan járású körutat a kongó falak között, megöleltem Jant és belerobogtunk az éjszkába. Az utolsó pillanatban foglaltunk egy apartmant Mosonmagyaróváron, addig terveztünk eljutni. Nagyon fura volt kiszállni hajnali egykor egy tök idegen helyen, bőröndökkel, egy alvó és egy, a végtelenségig elcsigázott gyerekkel a karjainkban. Utóbbi persze még kért vagy három mesét elalvás előtt, hiszen az jár. Az mindig jár. Pláne egy ilyen nap végén!
Másnap reggel kiderült, hogy egy gyönyörű helyen aludtunk, a Lajta folyó partján. Reggeli után sétáltunk is egy picit. Aztán persze indultunk, Szlovákián és Csehországon át az új otthonunk felé. Szerencsére sehol nem tartottak fel bennünket a határon és dugóban is alig volt részünk. A cseh-német határig masszívan 34-35 fokban utaztunk, járattuk is a légkondit rendesen. A német határon belül viszont olyan tempóban kezdett esni a hőmérséklet, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Fekete viharfelhők mindenütt. Az első pihenőnél rendesen fel kellett venni a kabátot, nehogy megfázzunk a kb. 18 fokban. Volt itt egy aranyos élményünk: pisilnek a fiúk, egyszer csak Flórika elkezd kiabálni, hogy NYÚL OTT! Egy gyönyörű, nagytestű fekete-fehér foltos házinyúl szuszogott tőlünk fél méterre. Kitehette valaki. Próbáltuk befogni (vacsorára..khm), de elsietett. Sosem felejtem azt a csinos zakót!
Útközben a gyerekek sokat aludtak, meg tableteztek is, persze. Családunk közös nagy kedvence a Ben és Holly aprócska királysága, amiben annyi humor és irónia van, hogy komolyan elgondolkoztam rajta: vajon ezt nem felnőtteknek írták véletlenül? Bölcs öreg kobold rulez 4ever!
Este hét óra felé megálltunk egy tisztességes pihenőhelyen, étteremmel, játszósarokkal, miegyébbel. Elköltöttük első vacsoránkat az új hazánkban. Boldog órák szép emléke képpen / rózsafelhők úsztak át az égen. Hideg volt eddigre már, de nagyon, esőtől volt vizes a külső játszótér a gyerekek legnagyobb bánatára. Este tíz körül értünk be Bürstadtba, nagyon különleges érzés volt elsőször végigautózni a főutcán. A hotelt hamar megtaláltuk, a parkolóban már vártak bennünket. Elfoglaltuk a szobákat, Jan és Tóbi még kimentek pénzt felvenni és sétálgatni egy kicsit. Mi Flórikával tévéztünk, olvasgattunk, próbáltunk az alvásra hangolódni. Amire csak órákkal később került sor, Flórikám szegény nagyon zaklatott állapotban volt. Hatkor pedig minden ellenkezése ellenére kelnünk kellett, gyors pakolás és reggeli után irány a HÁZunk!
Hamarosan megérkezett a teherautó, külön autóval a kipakoló személyzet és persze az ingatlanosunk is a kulcsokkal. Óriási meglepetésünkre egy daru zárta el az utcát, amit éppen a házunk előtt építettek fel. Kiderült, hogy a szemben lévő telket is megvette valaki és építkezésbe fogott. Így egy picit bonyolódott a beköltözés, de nem volt lehetetlen. Délben már az utcánkból kiforduló teherautó után lobogtathattuk a zsepiket. Szépen visszafurkiáztunk a belvárosba, leteszteltük a török dönerjét (elég jó) és pizzáját (nagyon finom!), majd miután Jan összerakta Flórika ágyát, aludhatott is egyet a kisebbikem. Én szépen kitakarítottam a hűtőt, majd késődélután televásároltuk finomabbnál finomabb élelmiszerekkel az Edekában. Innentől viszont sietni kellett, este hatra érkezett a pályaudvarra Boriska, aki volt olyan rendes és az első hétvégén segített nekünk berendezkedni.
Hát, valahogy így. Így érkeztünk meg új otthonunkba!
Az első képen megörökítettétek, hogy együtt játszanak! éljen!!
AntwortenLöschen