Napfény a jégen

Jó. De hogy a fenében lettem én Tagesmutter? Kiskoromban is erről a szakmáról álmodoztam netán? Nem tudom.

Én csak azt tudom, hogy borzasztóan, szinte mániásan imádtam a kistestvéremre vigyázni. Főleg vele a természetben/szabad levegőn/utcán sétálni. Ezért a tevékenységért minden egyebet (kiváltképp a tanulást) a háttérbe szorítottam. Ez főként 1992 őszén-telén, hetedik osztályos koromban csúcsosodott ki s ment konkrétan a tanulás rovására.

Ez egészen pontosan úgy nézett ki, hogy haza mentem a suliból, levágtam a táskámat valamely sarokba, feladtam Veronkára (ő olyan 22 hónapos volt, én 12 és fél éves) a piros anorákját, aztán usgyi, ki a szabadba! Volt pár némakacsa a szomszéd utcában, akiket feltétlenül meg kellett látogatni, volt pár befagyott pocsolya a vasúti töltésnél, amelyeken feltétlenül kellett csúszkálni...messze ez volt a legkedvesebb tevékenységünk amúgy. Kivéve, ha jött a vonat! Mert attól Veronka nagyon félt! Akkor mindig fel kellett vennem az ölembe. Emlékszem, egyszer teljesen hangtalanul érkezett a pesti személy a péceli állomásról. Veronka teljesen megdermedve állt, szemében rémület. Én meg nem értettem, mi van. Na, talán innen eredeztethető, hogy felnőttként lényegesen jobb kapcsolatot ápol az igazi lovakkal mint a vasparipákkal.

Én meg a befagyott pocsolyákkal. A végtelen délutáni mókázásoknak, amikor kettesben megélhettünk a totális időtlenség érzését, a flow-t, amit ma már mindenki keres, beutazza érte a Földet, nekünk pedig simán elég volt lemenni érte az utcánk végére (ezekre a sétákra amúgy - és ezt nem győzöm hangsúlyozni - nem vittünk se vizet, se pelust, se kölesgolyót, de még mobiltelefont se, lévén 1992, tehát jóanyánk órákon keresztül azt se tudta, hol kujtorgunk) szóval ezeknek a végtelen mókázásoknak az vetett véget, hogy megkaptam a hetedikes félévi bizonyítványomat, amely eléggé gyalázatosra sikerült.

Innentől újra a tanulásé lett a főszerep az életemben, hiszen a hetedik évvégi jegyek már számítottak a továbbtanulásnál. A továbbtanulásnál, ami azért volt fontos, mert engem valamilyen komoly pályára szántak ám a szüleim. Jogász, közgazdász, mittomén. Lényeg, hogy diplomás és irodai és perspektivikus. Nem ilyen tingli-tangli "gyerekek után rohangászós". Áh dehogy. Semmi ilyesmi szóba se jött.

Lett aztán diplomám, meg diplomával egyenértékű papírom, megjártam én a legkülönbözőbb irodákat és toronyházakat...de a szívemből SOHA nem tudták kiölni azt a vágyat, hogy én foglalkozás szerűen szeretnék befagyott pocsolyákon csúszkálni a gyerekekkel. Egyrészt, mert ehhez értek a legjobban, másrészt, mert ebben találom a legnagyobb örömöt.

És, hogy ez most hogy jutott eszembe? Valamelyik nap szusszant még egy utolsót a bürstadti tél, és egyetlen éjszaka alatt befagyott az összes pocsolya a környékünkön. Csaptunk is egy akkora csúszkáló party-t a pótgyerekeimmel....az összes kutyasétáltató ürge szája tátva maradt. És akkor ott, a ragyogó napsütésben beugrott Fenyő Miklós örökbecsűje:

Napfény a jégen

Ragyogj fel nékem

Szeretnék tündökölni

Még egyszer, úgy mint régen

Napfény a jégen

Pár boldog évem

Talán még visszajönnek

Egyszer újra értem

Hát, igazából ennyi. Kellett hozzá pár vargabetű, de megérkeztem. Végre.