Az tuti, hogy elvittem Tóbit bölcsibe, elbúcsúztam a gondozóktól, ma láttok egyben utoljára, nézzetek meg jól! Bevásároltam, erre de emlékszem! Sietek a kocsihoz a Lidl parkolójában, egyszercsak valami húzást érzek a hasam irányából. Nézem, mi van? Ja, terhes vagyok, a 39. hetet taposom éppen! Ma sem hiszem el, de annyira könnyű volt a második terhességem, hogy időről-időre elfelejtkeztem róla. 38 hetesen például elkezdtem futni a busz után és tökre csodálkoztam, hogy nehezen megy. Ja, tényleg! Hú, de utáltam az első (szenvedős) terhesség alatt, amikor ilyeneket mondtak körülöttem: "ha nem kapnék időről-időre egy ultrahangképet, komolyan nem tudnám, hogy terhes vagyok". Én ugyanígy éreztem, kilenc hónapon át.
Délután már kettőkor otthon volt Jan, éppen a hajamat szárítottam be a lenti fürdőszobában. Persze, jól akartam kinézni másnap, az első közös fotókon! Fél háromkor mentünk Tóbiért a bölcsibe, utána még kint ökörködtünk egy sort a kertben. Nem volt valami szívderítő idő (ha belegondolok, hogy ma tavaszi ruhában voltunk a játszótéren, 12 fokban és a Napnak frankón ereje volt), de azért mi kint tekeregtünk vagy egy órát. Én még a mászókára is felmásztam, bongóztam (a Bongó az az újszülött kisgorilla volt akkor az állatkertben), mutattam, fasza gyerek vagyok, lehet ezt még nagyterhesen is, kérem szépen!
Valamikor megérkeztek anyuciék, én szépen pakolásztam, búcsúzkodtam. Nézzétek, nem akarok nagyon elérzékenyülni. De tudtam, hogy utoljára ölelem magamhoz úgy mindkét fiam, hogy az a másiknak nem esik rosszul (rosszul esik? nem esik? ki tudja!). Emlékszem, be is mentem még egy kicsit a fenti fürdőszobába sírni emiatt. Elsirattam azt a csodálatos, mesebeli, egyszeri és felülmúlhatatlan két és fél évet, ami nekem Tóbikámmal kettesben megadatott. El sem tudtam képzelni, hogy lehetséges. Hogy majd valakit ugyanannyira (de nem ugyanúgy) fogok szeretni, mint őt. Én ezt akkor egyszerűen képtelenségnek tartottam. A születés egy csoda, egy mámor, bizonyos szempontból mégis veszteségnek éltem meg. A meghitt, a bizalmas közösségünk elvesztésének.
De csak elbúcsúztunk, Jannal robogtunk befelé a kórházba. Az M3-ason még megálltunk tankolni, vettem magamnak egy Nők Lapja Évszakokat, legyen mit olvasnom odabent (természetesen volt külön olvasó csomagom, dehát betűből soha nem elég!). A kórházban már várt a szülésznőm, szépen nyugiban megcsináltunk egy CTG-t. Mintha ezen már nem maradt volna ott Jan, én úgy emlékszem, haza küldtem Tóbihoz. A vizsgálaton minden rendben volt, még kitöltöttem és aláírtam a hivatalos papírokat (amiket az előző császár után kissé remegő kézzel, de azért sikerült), aztán sétálhattam kedvemre. Én besétáltam a csecsemőosztályra, két vagy három csöppség szuszogott ott a maga csendességében. Pont az a nővér volt szolgálatban, aki anno elbocsátott bennünket Tóbival. Még emlékezett ránk. Én meg a mai napig emlékszem az ő (2010-es) búcsúszavaira: ritkán látni ilyen nagy összhangot baba és mama között. Mennyire igaza volt!
Szóval ott lábatlankodtam egy darabig, immáron pongyolában, próbáltam ráhangolódni a szitura. Úristen, holnap már az enyém is a kis rácsos ágyban fekszik és nem a hasamban!
Aztán szépen visszavonultam a szobámba. Sajnos az én régim foglalt volt, egy utca felőlit kaptam. Az hamar kiderült, hogy borzalmasan meleg, ha pedig kinyitom az ablakot, akkor meg rettenetesen zajos. Nem számítottam igazán nyugodt éjszakára, de ami ezután következett! Persze, még gyorsan mindenkinek (úgy értem MINDENKINEK) írtam sms-t, meg telefonálgattam is össze-vissza, úgy hiszem. Éjfél előtt még megittam egy pohár vizet, az utolsót, akkor még szabad volt. Olvasgattam picit, aztán megpróbáltam aludni. Nem ment. Mentő-villamos-mentő. Ez volt a program. Kérdezhetitek, miért nem aludtam otthon. Annyit tudtam, hogy hétre be kell érni, nyolcra voltam kiírva. És én valahogy féltem. Jaj, beérek? Minden rendben lesz? Valahogy úgy éreztem, jobb lesz nekem odabent. Talán egy óriási marhaság volt. Talán ma is így csinálnám. Ezt nem tudom. Én arra számítottam, hogy majd milyen jól kipihenem magam a nagy nap előtt. Pedig akkor már hetek (hónapok igazából) óta masszív alvászavarral küzdöttem. Dehát az illúzió, hogy majd a környezetváltozás! Mindegy. Csak felvirradt a
február 19.
Nekem ez 33 évig azt jelentette, hogy felköszöntjük a tesómat. Jácinttal, mi mással. Három nappal korábban volt Julianna napja. Nagymamám kapta mindig a fehéret, Zsuzsi nővérem a lilát. Frankón, évtizedeken keresztül. Most meg szülinapozunk. Is. De még nem! Reggel hatkor frissen fiatalosan ugrottam ki az ágyból, elmentem zuhanyozni. Nem tudom, szülés előtt mi ez a tisztaságmánia, nekem két és fél évvel korábban is ez volt az első reakcióm, amikor elment a magzatvíz. Ez valami ősi ösztön, olyasmi lehet, mint a fészekrakási kényszer. Utána randiztam megint a szülésznőmmel, meg egy olyan eszközzel és művelettel, amivel többet nem szeretnék, ha nem muszáj, dehát túl kellett rajta esni. Jött a következő CTG, megint minden rendben, ekkorra már Jan fogta a kezemet, Tóbival minden oké, anyuci vitte bölcsibe, ha jól emlékszem. Felerőltették (ketten) rám a gyógyharisnyát, közben a dokim is befutott. Elkéretkeztem WC-re, aztán irány a műtő, jöjjön az a szuri, meg a testen kívüli élmény, legalábbis deréktól lefelé. Kicsit meg voltam fázva, volt, amikor köhögni szerettem volna, de nem tudtam rendesen, és akkor volt ilyen fulladási élményem, meg az instant hányingert sem kerülhettem el nyilván. De akkor! Felsírt! Mit sírt, üvöltött, égszakadás, földindulás, olyan zenebonát csaptál drága kisfiam, nagyon büszke voltam Rád azon nyomban! Úgy első ránézésre senkire sem hasonlítottál, másodikra se nagyon, amikor már felöltöztetve a nyakamhoz helyeztek. Nagyon szép, nagyon meghitt volt az egymásrahangolódás délelőttje. Nem tartott soká, nekem aludnom kellett volna, de nem tudtam, Jan meg bement egy kicsit dolgozni, ott volt az irodája vagy két utcányira. Ígérte, délután visszajön, és nem egyedül!
Négykor mondta azt a szülésznőm, hogy most már elég volt az agonizálásból, felkelünk, megyünk szépen zuhanyozni! Dehát én már zuhanyoztam! - villant át az agyamon s hárítottam volna el a rendkívül fájdalmas kezdeményezést. De aztán felálltam. Fel kellett állnom! Ötkor frissen ápoltan vártam a családegyesítésre. Ekkorra már a régi (kertre néző) szobámba is átköltözhettem.
Emlékszem, ahogy nyílt az ajtó. Először csak a kis fejecskédet dugtad be rajta. Alszik Flórika? - ez volt az első kérdésed. Olyan nagyon gyengéd, olyan nagyon tapintatos voltál már akkor is. Szépen beosontál, aranyosan megálltál a kiságynál, gyönyörködtél az öcsikédben.
S ekkor következett el a mi legszebb közös élményünk. Nem az egyik legszebb, a legszebb. Nem írom le, ahhoz túl szép az élmény. Nem írom le, nehogy elmúljon! Legyen elég annyi, hogy néhány karika banán, egy Boribon-kötet (Boribon autózik!) és nagyon nagyon sok könnycsepp volt benne.
Nem volt túl hosszú a látogatás, Tóbinak hamar elege lett belőle, hogy nem lehet ricsajozni, rohangálni. Ki is ment az apjával a folyosóra, volt ott egy gyereksarok, néhány színes krétával rajzoltak nekem a táblára. Naprendszert, mi mást. De sokat nézegettem azt a következő pár napban.
Meg őket is, persze!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen