Flórián 44

Tóbiról írtam már ilyet, amikor pont ennyi idős volt. Eldobtam az agyam, amikor erre rájöttem. Hogy már ilyen rohadt régóta létezik ez a blog! Közben felnőtt a második fiam is! De legalábbis 44 hónapos lett!!! Nézzük csak, milyen is ő!

Első ránézésre tüneményes angyalka, és lássuk be, másodikra is. Hatalmas, mandulaformájú babaszemei (az egyik apai ükapjától örökölte őket!) bárkit levesznek a lábáról, de nyilván elsősorban az anyukáját.

Kértem, hogy ne hülyéskedjen közben...

Azt a kis aranyszínű fürtöt a feje tetején pedig képtelenség nem meg-megsimítani olykor-olykor. Mindezt kombinálva azokkal a kis egérfülekkel (Papitól örökölte őket!), hát jaj nekem! Az arcát egészen biztosan puszilgatásra teremtette a Jóisten...a sors fintora, hogy két gyerekem közül éppen ő állhatja kevésbé a csókolgatást, dédelgetést, babusgatást..pedig olyan jólesik belecsippenteni időnként abba a kis pofazacskóba!

A külcsín persze mit sem ér a belbecs nélkül! Flórián személyisége elképesztő, már belegondolni is szédítő, hát még leírni! De azért megpróbálom!

Kéne valami, Mutter?

Céltudatos, akaratos, és ő tényleg soha nem adja fel. Ha egyszer valamit a fejébe vett...már többször volt alkalmam megfigyelni például elmélyült legózás közben. Tudja, hogy várok rá az ágy szélén, tudja, hogy itt a mese ideje, de ő még akkor is megépíti azt a tornyot. Én meg figyelem, azaz megfigyelem. Az a torony ugyanis egy meglehetősen ingatag építmény, úgy percenként-két percenként fogja magát és összedől. Én ilyenkor már toporzékolnék és tuti minden kockát kihajítanék az ablakon. Nem így Flórika. Neki a szeme sem rebben. Egy szitokszó el nem hagyná a száját. Neki nincs ideje ilyesmire. Helyette valami iszonyatos elszántsággal az arcán fog bele az építésbe...újra és újra és újra. Van, hogy kísérletképpen hagyom, hadd próbálkozzon, és várom, mikor unja meg végre. Jelentem, eddig még mindig én fújtam takarodót. A gyermek elszántsága nem ismer határokat se korlátokat. Kíváncsi vagyok, megmarad-e ilyennek majd kamaszként ill. felnőttként is. Kívánom neki, hogy igen. A környezetének (khm..magmanak) pedig kötélidegeket hozzá. Mert tisztelem és becsülöm én a gyermekemet, de azért képzeljétek el ugyanezt a szitut valami olyan céllal, ami kevésbé ártalmatlan, mint legózás lefekvés helyett (pl. hogyan érjük el, hogy anya adjon egy gumicukrot ebéd előtt...meg ilyenek).

De ami talán még ennél is fontosabb: Flórián a sztár! A körülrajongott idol! Hogy honnan tudom mindezt? Természetesen az óvodából! A kisebbik fiamnak elég csak egy pillanatra megjelennie a csoportszoba ajtajában, s odabent megáll az élet. Abbamarad a játék, a reggeli, az anyuka után sírás. Csak egyetlen nevet kántál az ovisok hada: F-L-Ó-R-I-Á-N!!! Meg vannak érte kergülve, de komolyan. Ha belegondolok, alig egy éve még hogy kapaszkodott belém...most meg nekem kell könyörögnöm legalább egy pusziért, úgy kb. a stage diving előtt. Arról pedig ne is álmodjak, hogy búcsúzásként integet nekem az ablakból. Persze, majd pont ő. Van neki fontosabb dolga is...autogramosztás, ilyenek.

A legszebb mégis az, amikor megyek érte délután, ilyenkor kórusban kiabálják neki: Flórián abgeholt!!! (azaz ásd ki magad a homokozóból, itt van érted anyukád, el akar vinni fagyizni!). Aranyosan szalad felém, MAMMMAAA!!! ezt kiabálja, átölel, megpuszil. - Flórikám, mehetünk? - kérdezem én. - Igen, anya, csak még elköszönök a barátaimtól. És elkövetkezik a búcsúceremónia, amiről én óvodásként, iskolásként, meg azt hiszem, egész életemben csak álmodhattam. Körbeállnak, összeölelkeznek, aztán középen egymásra halmozzák a kis kezeiket és felkiáltanak: FREUNDE FÜR IMMER! Ettől nekem kicsit (nagyon) sírhatnékom támad és elmegyek megkeresni Tóbit...szóval szociális a gyerek, na! Olyannyira, hogy a csoportjából kb. mindenkit meghív hozzánk játszani. Időnként hárman-négyen is lógnak a lábamon és kérdezgetik: én mikor mehetek hozzátok? És az én anyukámmal beszéltél már? Hiába, a népszerűség az otthonunkba is beszivárog...heti egy gyerek jöhet, de tényleg. Olyankor aztán muffint sütünk, Spiderman-ruhába bújunk, minden a barátságért!

Hol van már a kis szótlan Flórika? Csak úgy ömlik belőle a szó. Nem mondom, hogy mindig tökéletes mondatokat alkot, a szavak sorrendje időnként felborul...mindez viszont teátrális mozdulatokkal, drámai hanghordozással és némi szemforgatással megspékelve máris tökéletesen érthető. Állítólag vannak olyan gyerekek, akik arra a kérdésre, hogy mi történt veled az óvodában?, azt válaszolják, hogy semmi. Én speciel a kérdésig sem szoktam eljutni, a fiaim kórusban ecsetelik a történéseket abban a pillanatban, ahogy beülünk az autóba. Flórika rögtön elénekli az aktuális dalt (tilos beleszólni Tóbinak, akkor is, ha elakad), elmondja, mi volt az ebéd, ízlett-e vagy sem, illetve, hogy melyik barátjával mit játszott és az óvoda melyik részén. Végtelenül közlékeny a kicsike, Tóbinak nagyon kell pedálozni, ha szóhoz akar jutni mellette. Persze, sikerül neki, anyuka meg legyen a talpán, hogy befogadja, feldolgozza és elraktározza a hallottakat.

Annyira nyáriak azok a térdek!

Én azt szeretem Flórikában amúgy, hogy mindig reagál a dolgokra, mindent rögtön szóvá tesz. Ebédkor biztos megállapítja, hogy az étel most "jó, fimon"...ez az egyetlen és utolsó szó, amit kissé nyakatekerten mond...az én Drágám! Máskülönben is ő a nők álma, hiszen rögtön észreveszi, ha új frizurával/ruhával/sminkkel hódítok, ilyenkor jön a "Szép vagy, Anya!" én pedig elalélok a gyönyörűségtől. Dícsérni amúgyis egyszerűen imád. A futóverseny után például többször odajött hozzám, megsimogatott és azt mondta: "Nagyon ügyes vagy anya! Ügyes vagy a futásban!" A hízelgés nagymestere ő. A legváratlanabb pillanatokban (főként akkor, amikor tudja, hogy nagyon sietünk/nagyon stresszes vagyok) képes odajönni, megölelni, hozzámbújni, puszilgatni és biztosítani engem az örök és múlhatatlan szeretetéről. "Kis bubuskám"- így becézget engem. Pontosan tudja, hogy nincs az a vonat, amit ne lehetne lekésni, nincs az az ovi, ahonnan ne lehetne elkésni, csak adjon még abból a pusziból egy utolsót!!

Határozott fellépésű, főnökösködésre igen erősen hajlamos kisgyerek, aki még a nagyapját is simán elkommandírozza: gyerünk Opa, indulás ki az utcára biciklizni, hopp, hopp, hopp! Az eszem megáll tőle! A legtöbb ember az ellenállás legkisebb jele nélkül behódol neki, egyszerűen uralkodásra termett a kicsike. Kivéve Tóbit, ő bármikor zsigerből ellentmond neki, ha az érdekei úgy kívánják. Van is ebből sírás meg verekedés elég, az agyamra tudnak menni ők ketten, de rettenetesen. Éppen ezért különösen nagy öröm számomra, ha meg tudnak egyezni. Mint például ma reggel. Tóbinak szép kukásautót hozott a fogtündér az első fogacskáért cserébe. Bár Flórián iszonyatos lelkesedéssel fogadta az új játékot, eszébe sem volt kitépni azt a tesója kezéből. Sőt! Megkérdezte, melyik részével játszhat! Ebből lett az, hogy ő szerelte össze a kukákat, rakta össze a kukásembereket s (saját ötlet alapján!) ő töltötte fel a kukákat aprószemű legóval, szemét gyanánt. Hamarosan harmonikus játék zajaira lettem figyelmes...mindez reggel fél nyolckor, öltözés és reggeli helyett, naná! De akkor is, nagyon büszke vagyok rájuk!

Néhány szót a képességekről, készségekről: mozgás, mozgás és mozgás mindenek felett. Néhány héttel ezelőtt gyakorlatilag egyedül megtanult biciklizni az én kicsikém, azóta pedig szinte megállíthatatlan. Gyakorlatilag egyedül??? Igen! Másfél éves kora óta futóbiciklizik, az kezdettől fogva jól ment neki. Nyáron ültettük fel pedálos biciklire, ahol is a pedálozás nagy kihívásnak bizonyult, ezért kapott pár hétre pótkereket is. Miután belejött a tekerésbe, a pótkerekek is lekerültek. Egyszer eltoltam az oviig (lumbágó!!), meg vissza, időnként elengedtem, nem vagy csak ritkán dőlt el. Aztán egy hétig elő se vettük a biciklit. Egyik nap viszont kinyitotta a garázst, kitolta magának, felült rá és köd előttem, köd utánam, elszáguldott mellettünk. Ezért mondom, hogy gyakorlatilag egyedül tanult meg biciklizni, szerintem jórészt álmában. Egy héttel azelőtt még se elindulni, se megállni, se kanyarodni nem tudott!

A szobatisztaság nagyon hasonlóan alakult, nyár végén egyik napról a másikra történt a nagy áttörés (a füredi strand WC-jében, mert hol máshol?), bármiféle különösebb előjel nélkül. Erről megint eszembe jut egy régi posztom: vannak dolgok, amikre neked semmi, de semmi ráhatásod nincsen, egyszerűen maguktól megörténnek, és kész. Nagyon vicces volt a minap a Rossmann-ban sétálgatni a pelenkás és bébiételes polcok előtt és rájönni, hogy nekem itt már semmi keresnivalóm. Akkor azért egy pillanatra bevillant: ezt a pelenkás dolgot inkább én engedtem el nehezen és nem ő, azt hiszem. Na, mindegy is, túl vagyunk rajta!

Ja, ez volt a jutalom a szobatisztaságért!

 Imádom még, ahogy Flórián alkot, szerintem egészen elképesztő a kézügyessége. Adj neki egy ollót, egy ragasztót és némi színespapírt! Tuti, hogy pár perc múlva előtted áll egy elefánttal/repülővel/Yoda mesterrel a kezében. Végtelenül kreatív a kicsike! Igen, valamivel kisebb, mint Tóbi volt ilyenkor. Nem kenyerem a hasonlítgatás, de azért belekukkantottam a régi posztomba: Flóri még csak most nő bele igazán a 104-es ruhákba, a bátyja ilyen idősen már a 110-eseket koptatta. Ami csak azért meglepő, mert a súlyuk (17-18 kg), magasságuk (100+ cm) és lábméretük (28) ugyanakkora.

A végére hagytam, hogy mit szeret Flórika: a gumimacit! Bármikor és bármennyit, pedig nagyon kell vigyázni vele, mert könnyen elrontja vele a hasát. Máskülönben pedig mindenevő, zöldség, gyümölcs, leves, bármi jöhet. Ja, a gomba nem! Olvasás terén még mindig jobban szereti a képeket, mindig a terjengős szövegeket, de azért egyre hosszabb történeteket hallgat már végig figyelmesen. Figyelmesen, hiszen belekérdez, ha valamit nem ért, illetve időnként összefoglalja a hallottakat (a róka nem tudja, hogy mi a elyzet:-).

Másfél-két éves kora óta rajong a puzzle-kért, a harmadik születésnapjára már 60-80 darabosakat kellett neki vennem, azalatt unja. Kedvence a Larsen-féle Dél-Amerika puzzle, nyilván, hiszen azon meg tudja mutatni, hol van Florianópolis! Itt kell megjegyeznem, hogy a bonyolultabb puzzle-k kirakására kifejlesztett egy saját módszert: egyben ledönti a keretből a darabokat, aztán szépen sorban visszarakja őket. Mindezt kétszer-háromszor egymás után, így valamennyire megtanulja, mi hova való (ahogy Papi mondaná: nézd meg Terike, milyen módszeresen játszik ez a gyerek!!!). Ezután pedig már villámsebességgel ki tudja rakni, versenyezni vele nem érdemes (bár néha azért szoktam, csúnyán ki is kapok, pedig én még olvasni is tudok!!)

Imádom azt az okos kis fejét! Nagyon nagy örömmel tölt el, hogy minél jobban tud beszélni, annál jobban kitűnik: nem csak egy kis zseni van a családunkban! Anyuka, gatyát felkötni!

Ne komolykodj már, Anya!

 Bónusz: egy nyári fotó, ami tökéletesen megmutatja, milyen is ő! Anyuka kéri apukát, fotózza már le ilyen izé, romantikus strand-pózban. Mi történik? Jön a fotóbomba! Na, ez ő! Pontosan ő!