Spirót csak esőben

Mennyit nézegettem annak a könyvnek a gerincét, te jó ég! Borzasztóan érdekelt, mi lehet az! Az ikszek! Annak meg mi értelme? Többször nekifutottam, de nem jutottam az első féloldalnál tovább, rettenetesen rosszhangulatú, unalmas volt. Aztán egyszer, egy rettenetesen rosszhangulatú, unalmas és esős napon, pont, mint magában a regényben, nekiálltam. Túlzás lenne azt állítani, hogy egyszuszra kiolvastam, ugyan már. De csakazértis átrágtam magam rajta! Nem értettem, dehogy értettem, és valahogy úgy voltam vele, mint az egyszeri gyorsolvasó a Háború és békével: Oroszországról szólt. (Vagy mégsem?) 12-13 éves voltam úgy kb.

Rengeteget olvastam akkoriban, bőven a szellemi kapacitásom felett választottam írókat és könyveket. Csehov-összes a nagyteraszon, Maupassant az iskolaudvaron...és amire csak az én drága Detti barátnőm emlékeztetett nemrég, mert nekem már tökre kiesett: valami osztálybulin ki sem mozdultam egy sarokból, mert annyira belefeledkeztem a Doktor Zsivágóba (az Aranyembert meg a fürdőszobába húzódva olvastam, az ajtó mögött a viaszosvásznas hokedlin, kötelező jelleg ide vagy oda). Amikor pedig a középiskolai felvételin a legutóbbi olvasmányomról kellett értekeznem, nem átallottam Michele Tournier Rémkirályát elemezni. Nem, nem, ezért nálunk otthon nem járt vállveregetés. Nálunk ez volt az alap. Ugye, érti már a kedves olvasó, miért kellett anno hét lakat alatt rejtegetnünk a Denise-füzeteket????
Vagy még egy jellemző sztori azokból az időkből: '90 vagy '91 nyarán rohadt büszke voltam magamra, mert kiolvastam a Nagy Indiánkönyvet! Újságoltam is gyorsan anyukámnak! Mire ő: "Terikém, hogy vagy képes olvasni azt a tündérmesét?" Tízévesen, hát szégyelld magad! Pedig hol volt az még a csillámpónitól???? Jó, persze, hozzánk is betört a ponyva, a fóliasátor mögé bújtam Leslie L. Lawrence-t olvasni, aki az én képzeletemben csakis egy menő amerikai író lehetett. A frászt hozta rám apukám, amikor egyszer lerángatott a felhők közül ezügyben (ráadásul szobatársak voltak a Ménesi úton!!!! Jurtaszagos sztori megvan, ugye???).

Idén rám tört a nosztalgiázhatnék, a fejembe vettem, hogy ha törik, ha szakad, újra Spirót fogok olvasni, hátha nem épültem még le szellemileg teljesen. Szövetségesem volt ebben Detti (immáron harminc éve társam jóban-rosszban), aki megvette a születésnapomra az idevágó esszégyűjteményt. És jött a déjà vu. Napsütésben álltam neki....és undorodva löktem el magamtól. Esőben viszont! Maga a felüdülés!

De nem amolyan irodalmi ajánlót szántam most ide! Hanem egy nagyon is személyes dolgot. Három évvel ezelőtt ezen a napon, október 14-én került apukám kórházba, s következett el életem legborzalmasabb két hete, egészen a haláláig. S, hogy mit jelent nekem a halála? Hadd idézzek most Spirót, úgyis esik minálunk:

"Meghalt, és azóta ez a világ nekem nem az a világ többé. Sokan ismerték, majdnem ugyanannyian szerették - és mélyen gyászolom mindazokat, akik nem ismerték, és akik már nem ismerhetik meg. Nagy író volt, és nagy ember."

Az eredeti mű 1997-ben keletkezett és Kardos G. Györgyről szól. De néhány mondata annyira tökéletesen illik apukámra, hogy egyszerűen nem tudom nem ide írni. Tessék:

"...elkövetett mindent, hogy bújkálhasson az irodalom elől.....Sokan voltunk, akik önző, élveteg célból megpróbáltuk rávenni az írásra, mert hiszen mesélt ő folyton, csodaszép, kerek, nyomdakész történeteket próbált ki rajtunk, amilyeneket csak ő tudott volna megírni."

Hányszor, de hányszor kértük, hogy írja meg az apai nagyapja, s vele együtt a századforduló történetét. Úgy tudom, konkrét kiadói (és nem kis kiadói) megbízása is volt már erre. Vagy legalább nekünk mondja tollba a családunk történetét, hiszen hol van nekünk olyan memóriánk, mint neki. De nem, erre sem került sor. Apukámmal "rengeteg csodálatos halott halt meg másodszor is, most már örökre." Fájdalmas ez nagyon. Rohadtul le kéne menni Gyöngyösre családfát kutatni, csakhogy...

"Mély, megingathatatlan, még csak nem is lázongó szomorúság van bennem azóta."

Aztán született még Spirónak egy írása a témában 1999-ben. Hihetetlen, de ebből is tudok idézni, mintha csak a saját lelkemből merítenék:

"Úgy vagyok vele, gondolom, teljesen normális módon, hogy akiket nagyon szeretek, azokat igyekszem összeterelni, szeressék meg egymást ők is. Aránylag gyakran előfordult, hogy ebbéli igyekezetemben sikerrel jártam, szeretteim mély barátságot kötöttek, ezek a barátságok sokszor évtizedek megpróbáltatásait is kibírták."

Apukámat "már nem tudom személyesen megismertetni az újabb szeretteimmel. Pontosan tudom, mennyire imádnák egymást.....Látom magam előtt, amint a gyerekeimmel is elhülyéskedik, akiket csak egészen kicsi korukban látott...egyre gyakrabban kapom rajta magam, hogy ilyen jeleneteket elképzelek, vele a főszerepben." Úristen, hogy imádná a három fiúunokáját, hogy sütkérezne, sziporkázna a jelenlétükben! Na!

Szóval megéri időnként (de legalábbis esőben) a magasabb irodalomhoz fordulni. Magunkra ismerhetünk benne.