Ez az a nap!

Emlékeztek? 2014 márciusában volt már egy poszt ezzel a címmel. Kilenc és fél évet kellett tehát várni még egy OLYAN napra. Egy olyan tökéltetesre. Szinte tökéletesre persze. A héten már a nyári szünidö negyedik hetét tapostuk. Az elsö héten dolgoztunk, a második és a harmadik héten nyaraltunk (lesz róla poszt), ezen a héten megint dolgoztunk. Az ilyen dolgos napokon a fiúk sokáig alszanak, kb. a kicsik ebédidejében (11 óra) lejönnek reggelizni, aztán ki-ki elfoglalja magát, amivel akarja. Tóbi a héten betegeskedett, nem nagyon mozdult ki itthonról. Flóri volt párszor a haverokkal a strandon. Igen, egyedül. Igen, most elöször. Nem, nem viseltem jól. Lesz majd erröl is poszt külön. Én péntekenként nem dolgozom, úgyhogy csütörtök este szépen elhatároztam, a pénteki szünidei napot hármasban fogjuk tölteni és nagyon tartalmasan. Príma helyszín erre a közeli (40 perc autóval) Kurpfalzpark, amely egy gyönyörü természeti környezetben elhelyezkedö vadaspark, némely vidámparki elemmel megtüzdelve. 2018-ban voltunk ott elöször és eddig utoljára, akkor egy szülinapi grillezésre voltunk hivatalosak. Tudtuk tehát, hogy jó hely, söt, nagyon jó. Csak valahogy az elmúlt öt évben nem kanyarodtunk arra. De majd most! És akkor innentöl szeretném egy kicsit érzékeltetni, mennyiben volt más ez a kirándulásunk, mint a kilenc és fél évvel ezelötti. A legnagyobb különbség és a leglényegesebb tényezö is egyben a fiúk kora. Akkor egy és három és fél, most tíz és fél és tizenhárom. Akkor legalább egy órán át pakolásztam ki és be a hátizsákból, hogy tényleg, de tényelg minden eshetöségre felkészüljek. Az elörehaladásunkat egy babakocsi és egy futóbicikli segítette (vagy akadályozta, az attól függ). Most a nagy melegre való tekintettel tettem be két üveg vizet, napkrémet (ill. napspray-t az arra fogékonyaknak), valamennyi rágcsálnivalót, ellenöriztem, hogy mindenkinek megvan-e a sapkája napszúrás ellen...és már zúdultunk is ki az utcánkból a csodálatos hegyek között fekvö, árnyas ösfák alatt húzódó parkba. Az úton nem én szórakoztattam a fiúkat, hanem ök engem, figyelmeztettek a sebességkorlátozásra és kiválóan elnavigáltak (háromszor kellett autópályát váltani, akármilyen közel is van ez a park, Németországban vagyunk helló!) és még a parkolóhely keresésben is aktívan közremüködtek (pedig felajánlottam nekik, hogy kirakom öket a kasszánál, menjenek be egyedül nyugodtan). A parkba belépve ért az újabb meglepetés: a fiaim nem a két szuper bobpályához rohantak automatikusan, hanem kérték, mit kérték, követelték, hogy elöször sétáljuk körbe a parkot. És ne is a rövidebb, hanem rögtön a hosszabb úton haladjunk! Évek óta dolgozunk azon, hogy a gyerekeink szeressék és értsék a természetet, örömmel tegyenek meg nagyobb túrákat is...de azért ez ledöbbentett. Nem a bobpálya az elsö? Szép, egyenesen csodálatos volt a gyerekeimmel az erdö mélyén barangolni, föleg, mert láthatóan ez a többi gyereknek nem jutott eszébe (mi legalábbis alig találkoztunk valakivel). Utána persze a bobzásra is sor került, meg még rengeteg más szórakoztató mókára és kacagásra. Az egyik csúcspont a madárröptetö bemutató volt, amikor is egy egerészölyv megérintette a sapkámat...ez egyszerre volt szívet melengetö és hátborzongató érzés. A gyerekek kedvence Zeusz, a fehérfejü rétisas volt, aki két évesen még tininek számít és a világért sem azt csinálta, amit a madarász kért töle...kivel is tudna jobban azonosulni egy vérbeli meg egy wannabe tini... Na, és pihenni mikor pihentem? Volt-e olyan szép, meghitt pillanatom, mint annak idején a váci Duna-parton? Volt! A bobozást a fiúk teljesen önállóan intézik, azt ugyanis már elfogadták, hogy az anyjuk nem a sebesség nagy barátja (az autópályán sem), mást meg nem akar azzal idegesíteni, hogy fékezget elötte (volt már ebböl konfliktus). Ez (az a nem tudom, hány alkalom, amíg ök leszáguldottak meg felhuzatták magukat) volt tehát az énidöm. Mindenekelött elmentem WC-re. Igen, egyedül. Tökegyedül. Nem kellett a két fiamnak végigasszisztálnia a csurrantásomat (cserébe nekem sem az övéket, söt, a pelenkázóasztalt sem kellett már keresnem). És senkit, de senkit nem kellett megkérnem, hogy nézzen már a fiaimra meg a babakocsira meg a futóbiciklire, amíg én rekordsebességgel intézem az elkerülhetetlent. Ezek után töknyugiban szépen befészkeltem magam egy fenyö alá egy padra, beizzítottam a macskás legyezömet és olyan szépen elrelaxáltam, hogy elöször nem is kapcsoltam, hogy nekem szól az ANYAAAAA (törökül is így vagy legalábbis nagyon hasonlóan mondják ugyanis). Mert anyára még egy 13 és egy 10 és fél évesnek is szüksége van. Amikor éhes. Amikor szomjas. Amikor fagyira vágyik. Amikor meg kell fogni a telefonját, mert ö vizi dodzsemezni akar és jaj bele ne essen. Amikor meg akarja mutatni, hogy hangosabban tud röfögni, mint a vaddisznók (még ha ehhez egy egész üveg ásványvizet kell is meginni egyszerre). Amikor meg akarja mutatni, hogyan tünik el erös szívás hatására a szín a jégkásából és hogyan kap ugyanakkor agyfagyást... Délben érkeztünk, este hatkor már alig álltunk a lábunkon, annyi volt az élmény meg a kilométer. De még nem mehettünk haza, mert még meg kellett hódítani a kalózfészket (olyan de olyan hatalmas és komplex mászóka, hogy a szavam is elállt, pedig már nem vagyok nyeretlen kétéves a témában). Eddigre szinte kiürült a park, úgyhogy végre odafértünk rendesen a mininyuszikhoz, a mosómedvékhez meg a kecskékhez is, mindenkihez volt még pár jó szavunk a hét órás zárásig. Végtelenül elcsigázottan, koszosan és izzadtan értünk haza este nyolcra. Azt már az autóban megbeszéltük, hogy az éjjel még nem érhet véget, így a nap méltó és csodálatos zárásaként (fürdés után szigorúan!) megnéztük az Agymanókat. Ami egy nagyon érzelemdús film arról, hogy minden gyerek felnö egyszer...és akkor már más dolgok lesznek fontosak...én mégis bízom benne, hogy fogok még beszámolni arról: EZ AZ A NAP!