Rózsát terem

Nem értem. Ha nekünk, gyerekeknek mindenáron németet kellett tanulnunk, akkor miért nem mentünk Németországba nyaralni soha? Legalább az NDK-ba, kérem! Bezzeg a többi baráti szocialista ország, az nagyon ment! Csehszlovákia, Bulgária, Románia...utóbbi nem is egyszer. Jugó nem, az addigra már nem volt eléggé vadkelet apukámnak. 1990 nyarán a szüleim Cseszkóra szavaztak, annak is az Alsó-Kubin nevezetű gyöngyszemére (lázadóbbak szerint Dolný Kubín, Kerepes testvérvárosa azóta már, csak úgy mondom!). Persze, ebből is vicces szitu keveredett. Hirtelen mi lettünk a nagyok, a felnőttek. Mert hiába próbálkozott anyukám egy szakszerű Do you speak english-sel a recepción, apukám meg egy bájos Parlez-vous français-val, ezzel még szobakulcsot se kaptunk volna. Ellenben a Sprechen Sie deutsch-ra már legalább jött egy félmosoly, meg az, hogy bisschen... Szobakulcsot is kaptunk, pláne kettőt, mert már akkor is sokan voltunk, ha még nem is elegen. 

Öt és felen egészen pontosan, jól elfértünk még a Lada Samara-ban, amivel azon a héten még a Tátra csúcsait is meghódítottuk. Na, és pont ezt a sztorit akarom elmesélni. Nem, az egész nyaralást nem, azt talán majd máskor. Na, jó, apukámmal kapcsolatban még hadd jegyezzem meg, hogy ő nem volt az a könnyen félreállítható alkat, és ha nem értitek a franciát, büdös bunkók, majd beszélek veletek németül én is alapon levitte este a portásnak a hűtőtáska akkuját és addig-addig mutogatott, míg megértették, mit akart, és amikor még mindig kérdőn néztek rá, csak kivágta magát annyival, hogy zu morgen! Ezzel aztán jól el is büszkélkedett nekünk! Emlékszem, mi már akkor egy egész éve tanultunk németül a tesómmal (és nálunk volt a legendás legyezőszótár is!), szóval vettük a bátorságot, és felvilágosítottuk, hogy az igazából bis morgen...apukám pedig kényetelen volt meghajolni a nagyságunk előtt (nem).

Na, de ott tartottam, hogy száguldunk a Tátra ormai felé. Ez nagyon izgalmas volt, azaz érdekesek ott a domborzati viszonyok, mert sokáig nem láttunk semmit, vagy legalábbis semmi kirívóan érdekfeszítőt, a következő pillanatban meg ott magasodtak előttünk a 2000 méter körüli óriások, csak úgy, előbukkantak a semmiből. És mondta apukám előre, hogy így lesz, mert ő már járt ott, szóval készültünk az élményre...és mégis! Lélegzetelállítóan szép volt! Az igazi life-changing-experience persze még hátra volt, az első lanovkázás minden addigi félelmetesen gyönyörű élményemet felülírta...ahogy emelkedtünk a beláthatatlanul magas fenyők fölé...maga a rémálomba oltott szabadesés!

Dehát minden lebegésnek vége szakad egyszer. Kiszálltunk, körbenéztünk. A Tátralomnici csúcs meglehetősen kopár és ingerszegény, meg eléggé hideg szél is fújt odafent, ráadásul lefelé hajlott a nap, szóval egy rövid körséta után indultunk máris lefelé. Azaz csak indultunk volna. A lanovka ugyanis valami miatt nem indult. Hogy miért, az a mai napig rejtély. Feloldhatatlan misztikum! Valamirevaló idegen nyelven felvilágosítás nem hangzott el. A tömeg meg csak gyűlt. Roppant kényelmetlen módon, egy lépcsőn alakult úgy, hogy várakoznunk kellett a sorban. Mert a helyünket természetesen nem hagytuk el, nehogy már lemaradjunk a nagy kizökkenésről. A lépcsős ücsörgés az felnőttként sem buli, főleg, ha nem tudod, mire is vársz valójában és tulajdonképpen meddig is? Három tíz év körüli gyerekkel pedig, no meg a féllel...igazán, fogalmam sincs ma már, mivel ütöttük el az időt. Azt a bizonyos egy órát ott a cúgos lépcsőházban, ami nyilván egy teljes hétnek tűnt gyerekszemmel. Valószínű, hogy apukám hozta a formáját, a nagyon ritka étteremlátogatásokon is ő volt a felelős a szórakoztatásunkért, ha éppen várni kellett az ebédre. És gyakran kellett várni. Ilyenkor tudtuk meg, hogy azért nem hozzák a kólánkat, mert még csak éppen most ültetik el a kólacserjéket. És köszönöm, apukám, pont emiatt gondoltam azt évekig, hogy a kóla valójában egy növényalapú nedű...szóval nem ördögtől való, az tuti!

És vajon mivel töltötte más a várakozás kínos perceit? Úgy értem más, mindenki más, aki nem volt olyan szerencsés, hogy egy kétlábon járó lexikonnal édesítse meg a feszült pillanatokat? Egy IQ-toronnyal, ahogy a háta mögött gúnyolták a Népszabiban! Istenem, csak engem gúnyolnának így, csak egyetlen egyszer!! Akár a szemembe is, de nyugodtan, tényleg! Na, de nézzük! Az a végtelenül szimpatikus ifjú titánokból álló (apukám szerint kelet-) német csoport, akik közvetlenül az alattunk lévő lépcsőfokon foglaltak helyet és a világért nem mozdultak volna arrébb egy tapodtat sem - akkor sem, amikor az egyikük ujjára léptem! - nos, ők speciel társasoztak. Meg kártyáztak. Egyik játék került elő a másik után a direkt erre a célra kialakított dobozkából. Mindenféle klasszikus játék, természetesen rém praktikus, kicsinyített kiadásban. Hogy akár egy lépcsőfokon is lehessen Mensch ärgere Dich!-et játszani, kényelmesen, naná, hogy! Tényleg kelet-németek lehettek azok, mindenre fel voltak készülve, atomtámadás, lanovkakimaradás, sorbanállás mandarinért, bármi jöhetett! A dobókocka gurításával picit vigyázni kellett, de ezt is megoldották, mondom, németek!

Apukám pedig nem győzött csodálkozni, s máris ismeretelméleti előadást tartott nekünk a német lélekről. Nézzétek meg, gyerekek, ezt a birkatürelmet! A német nem lökdősődik, nem hőzöng, nem követel, csak vár. Vár, és közben milyen hasznosan tölti az idejét. Nézzétek, most éppen memóriajátékkal pallérozza az elméjét! Hangosan és feltűnően magyarázott, gesztikulált róluk, mint mindig...mi pedig csöndesen reménykedtünk, hogy nem értenek magyarul (az egykori cserediákok sem!). Meg, hogy ugye már hamarosan indulunk. Végül, honnan, honnan nem, előkerült egy kikent-kifent maca (picit a párductestű anyura hajazott az usziból), bevágódott a nő a pult mögé és elkezdte osztani a jegyeket. Ha ma járnék arra, biztos odaordítanám neki a kötelező lózungot (én idősebb vagyok, mint Szlovákia!), akkor viszont örültünk, hogy a létező leggyorsabban és már bőven szürkületben leértünk az autónkhoz.

Mennyit emlegettük később ezt! A hülye németeket, akik a jég hátán is megélnek, no meg a vasbeton lépcsőn is milyen jól eltársasoznak! Honnan, de tényleg honnan is tudtam volna akkor, hogy egyszer nekem is lesz nem is egy, hanem rögtön két kis németem, félig-meddig németek legalábbis! És az tuti, hogy a türelmüket nem tőlem örökölték, ott nagyon is kiütközik a német vér! Mert, mit csinálnak nevezett kis urak, ha nem is egy, hanem másfél órát kell várakozni a fodrászatban? A kisfiúk rémálmaiban eléggé előkelő helyet elfoglaló üzletben? Ordítanak, toporzékolnak, körbe-körbe rohangálnak netán? Ah, dehogy! Akkor mit?

 Társasoznak, naná!

 Meg memóriáznak!

 Pallérozzák a kis agyukat!

 

Meg az elméjüket!

Meg a finommotorikájukat!

És teljesen nyilvánvaló, hogy nem az anyjuk a német, hiszen nálam még egy könyv sem volt, nemhogy mini-játékgyűjtemény! Én kérem, időpontra mentem, arra számítottam, hogy azonnal sorra kerülünk, mint mindig. Ja, hogy reggel felmondott az egyik kollegina? Ah, az biztos szlovák volt!