A szelfikirálynő

az én vagyok! Hadd meséljem el nektek a 2016-os évet a kedvenc szelfijeimmel:

Január elsején rögtön beálltam a kamera elé s mögé, csak, mert olyan szépen sütött a nap! Teljesen nyilvánvalóan látszik, hogy anyósomnál szilvesztereztünk Krefeldben, így az új évet is ott köszöntöttük, indítottuk egy jó kis sétával. Főként a szélmalom köré korlátozódott az a séta, mivel itt lehetett a legtöbb rakétaszemetet gyűjteni, ami valami miatt jó móka volt az aprónépnek. Én - akkor még - szomorúan vágyakozva bámultam azokat a sportosakat, akik mellettünk futva startoltak el az új évbe...

Ez már január 6., Darmstadt, 211 lépésre mindössze a régi otthonunktól. Kezemben 80 deka tömény boldogság, még becsomagolva. Ekkor még nem tudom, micsoda csalódás lesz majd beleharapni a világ valaha volt legfinomabb dönerébe...agyonsózott zsíros vacak lett a legtotálisabb kulináris élvezetből..gyerekek! Így múlik el a világ dicsősége...de van igazság a Földön! Nemrég jártunk arra és a műintézmény BEZÁRT! Hála Istennek! Nincs több csalódás!

Frankfurt, január vége, mögöttem az elődöm? Az biztos, hogy a Németország legjelentősebb őslényparkjával rendelkező Senckenberg Múzeum előtt állok, nagyon fázok, és félek is, azt hiszem. A fiúkkal mentünk oda egy partizánakció keretében, amikoris idejekorán mentem értük az oviba, muffint sütöttem az útra és bevonatoztunk Európa wannabe pénzügyi központjába. Tudjátok, csak azért, mert hétköznap is kell egy kis FUN!

A február egy szelfiben elég erős hónap volt, lévén karneváli időszak. Itt éppen anyósom fürdőszobájában állok és parókákat próbálgatok a másnapi felvonulásra. Volt ilyen is:

Végül emellett döntöttem és jól tettem, hiszen amint látjátok, még egy eléggé prominens személyiség is feltétlenül fotózkodni akart velem (tudom, tudom, már csak eject):

Aztán február végén jött a megvilágosodás meg a langer Lauf zu mir selbst. Vagy legalábbis megtettem az első lépéseket. Fontos része volt ennek egy önkeresős túra, amelynek során feljutottam a János-hegy abszolút csúcsára, íme:

Ha agyonüttök, sem tudom megmondani, hogy ez a szelfi milyen alkalomból készült. Talán, mert végre sikerült magamat tisztességesen kisminkelni? Az biztos, hogy április vége van, és szokatlanul hideg, mert a téli kabátom van rajtam és a kocsiban ülök (szerintem éppen bevittem a gyerekeket az oviba). Ja, és úgy látom, még a hajmat is sikerült besütnöm. Hova a francba mehettem?? Rejtély!

Ez már május eleje, végre becsületesen kitavaszodott, egyszál pólóban ülök a krefeldi állatkert majomházával szemben és nagyon örülök magamnak meg az életnek:

Egy nappal később, itt már a másik nagyszülővel töltjük az időt a holland határon egy állatkerttel kombinált szabadidőparkban. Végre találtam egy strandkosarat, aminek a zöldje harmonizál a szemem színével:

Ez pedig a guilty pleasure csúcsrajáratása, ruhákat próbálgatok a mannheimi TK Maxx-ban (ilyen Hawaii-on is van, tudtátok? csak ott TJ Maxx-nak hívják valami - talán T.J. Hooker? - miatt). Ezt aztán két hét múlva meg is vettem, mert nem hagyott nyugodni:

Na, ami január elsején még csak szép álom volt, abból lett június 29-én valóság! Igaz, hogy Jan pólójában, igaz, hogy csak 9x2 percet, és igen, nagyon egzaltált fejjel, de itt indulok először FUTNI:

Végre, végre, végre LANGEOOG! Az én imádott északi-tengeri szigetemen, immáron életemben harmadszor! Sokkal rosszabb volt az idő sajnos, mint két éve, de nem érdekelt, én nagyon boldog voltam itt július elején:

 

Mondom nagyon, de nagyon boldog!!! I felt alive:

Na, ez meg már egy pillanatfelvétel arról a bizonyos nagypapás biciklitúráról a holland határról, amit nyilván megpróbált megtorpedózni pár nyári zápor...dehát tudjátok, ha én egyszer valamit a fejembe veszek! És különben is, nincs rossz idő, csak rossz ruha, szóval:

Eső után pedig mindig kisüt a nap, tudtátok???

Ja! És pont apósomékhoz mentünk, amikor az autópályán jött az SMS, hogy tesóméknak esküvőjük lesz, és én leszek a tanú! Naná, hogy a nyaralás után az első utam Mannheimba vezetett a Zero-ba, mert ott még soha nem kellett csalódnom, így most sem :

Augusztus 13-án aztán teljes puccparádéban indultunk át Gödöllőre, a Királyi Váróterembe, ahol én annyit, de annyit vártam a hatvani személyre...mostanra meg fancy házasságkötő terem lett belőle, képzeljétek! Természetesen még otthon lőttem egy szelfit:

És egy fél évvel a nagy önkeresős túra után újra ott álltam az Erzsébet-kilátó tetején, ahol rájöttem Avicii nagy igazságára, mely szerint "All this time I was finding myself. And I didn't know I was lost.":

Aztán csak eljött az augusztus 20. Normális ember ilyenkor tűzijátékot néz. Na, mi nem. Nekem ez volt az a nap az életemben, amikor hazaindultunk a Balatonról, és nem kicsit haza, hanem nagyon, és Füredről a 84-es úton haladtunk Sopron felé, olyan szikrázó napsütésben, amilyenről az egész nyaraláson csak álmodoztunk, és tudnotok kell, hogy ez az út Magyarország páratlanul gyönyörű tájain kanyarog keresztül, csak annyit mondok, hogy Nagyvázsony meg Sümeg, háttérben a Somló-hegy, és ráadásul a CD-lejátszóból ilyen szentimentális indián zene szólt, és én csak arra tudtam gondolni, hogy soha soha soha többé nem akarom elhagyni a hazám. És most azonnal ki akarok szállni és rohangálni fogok a dombokon. Ja, és ez volt az a nap, amikor egy pár órára azért még csak kimentünk a füredi strandra, ami inkább szívfájdításnak volt jó, és a kijáratnál még egyszer utoljára bevásároltunk Bagamérinél baracklekváros túrógombóc és belgacsoki fagyit, ezeknek a maradéka látható amúgy a szám körül. És igen, ez volt az a nap, amikor rájöttem, hogy engem egyszer elraboltak az ufók és azóta viselem magamon a Göncöl-szekér csillagképet, ja, és a strapless wonderbra az meg tényleg nagyon nagy áldás egy olyan exhibicionistának, mint amilyen én vagyok (legalábbis időnként):

És igen, igen, nagyon könnyes volt a hazafelé út, de tudtuk, hogy óriási meglepetés vár bennünket otthon, mert Jan csak két héttel később jött utánunk Magyarba és bőven volt ideje ügyködni, szóval már nagyon izgultunk, itthon aztán végigkutattuk a házat, de nem találtunk semmit, aztán szólt Jan, hogy talán nézzük meg a kertben! Megnéztük:

És tudjátok, mi a legjobb a honvágy ellen (a trambulin mellett)? Igen, az! Szóval megint guilty pleasure, megint Mannheim és megint TK Maxx, de hiába volt leértékelve 360-ról 60 euróra, nem jött velem haza, mert ugyan nem látszik a képen, de eléggé kényelmetlen (bár vitathatatlanul dögös):

Aztán jött a szeptember, vele együtt anyósom, és mi megnéztük, tud-e annyit a Worms-i Vannini mint a füredi Bagaméri (nem tud). Nekem a Sacher fagyit kellett tesztelnem, és végre a számat sikerült rendesen letörölnöm, csak most meg az orromat nem:

És, ha az ember nagyon vágyik haza, de nem mehet, akkor hoz magának egy kis hazait. Extrémebb esetben lehet ez ember is, vagy emberek! Én a tesómat importáltam magunkhoz egy hétre Lőrinckével, velük nyomultunk a Rajna partján, nekem az itthon az egyik kedvenc helyem. És 2009 óta ezen a napon volt rajtam először az amszterdami Hard Rock Cafe pólóm, amiről egy csomó jó dolog az eszembe jutott, de egy csomó rossz is és azt hiszem, inkább az utóbbi van az arcomra írva:

És én nem tudom, mi volt velem, valahogy szeptember végére kifogyott a szelfi-szufla, de legalábbis október-novemberben nem készült egy sem. Szerencsére decemberben visszatértem a régi önmagamhoz, meg aztán történt is velem valami nagyon jó. Tesóm kiment New York-ba maratont futni, s ha már ott volt, összevásárolt nekem ezt-azt. Ami nekem különösen jól esett, hiszen utoljára 11 azaz tizenegy éve jutottam hozzá a kedvenc csemegémhez, nevezetesen a Reese's stick-hez, nyilván akkor is Amerikából érkezett a csomag, nem is olyan kicsi (emlékszem, felhívott a tesóm, és újságolta, hogy Terike, jött neked egy csomag Amerikából, és legalább akkora mint egy nagyszótár!). Szóval azonnal készítettem egy szelfit és az az indokolatlan boldogság, ami a fejemre van írva, az valójában nagyon is indokolt, fasza kis év volt ez a 2016-os, legalább ilyet kívánok magamnak jövőre is:

 

 Meg nektek is!