Missing you

Tizenegy év. Az elég nagy korkülönbség. Várható volt, hogy így alakul. Én már babázok (khm), te még az álmaidat éled. Sajnos elég messze tőlünk. Szerencsére szerveztünk idén egy szuper közös nyaralást, mintha csak tudtuk volna. Hogy utána jóideig nem találkozunk. Nem, a Skype az nem buli. Az olyan, mintha ott lennél velem egy szobában, mintha csak elég lenne kinyújtanom a kezem...aztán mégsem. Én idén karácsonykor értettem meg, miért van az, hogy némely külhonba szakadt hazánk fia alig vagy egyáltalán nem kommunikál az otthon maradottakkal. Könnyebb úgy elviselni.

Titokban a titkos strandon...

De, még mielőtt ránk törne az általános depresszió, inkább emlékezzünk! A közös strandolásra? Ah, dehogy! Sokkal jobbat tudok! Nekem az a kedvenc történetem Veled! Tudod, amikor megszöktünk! Amikor illegalitásban voltunk egy-két órát, tudod! Szerintem te olyan ötéves forma lehettél, én nemrég  töltöttem be a tizenhatot. Undorító, hideg, nyálkás egy idő volt, mint novemberben szinte mindig. Gusztustalan egy hónap. Az aranyoktóbernek már lőttek, a white christmas még sehol sincs. De a gyereknek levegőznie kell, meg különben is láb alatt voltunk, mint felmosáskor szinte mindig. Anyuci kért, ugyan vigyelek már ki egy kicsit az udvarra játszani. Ezt én mindig örömmel tettem, talán a saját gyerekeimmel se voltam annyit sétálni, mint veled. Na, játszóterezni, azt nem, az Pécelen nem volt. Volt viszont egy csomó befagyott pocsolya, amin kiválóan lehetett csúszkálni, néma kacsa, akiket meg lehetett látogatni, vasúti töltés, ahol lehetett rémüldüzni a hangtalanul közeledő személyvonattól, és még mennyi minden más! Órákat elvoltunk így kint, akármilyen hideg volt! És csak most, gyakorló anyukaként jut eszembe: nem volt nálunk se pelenkázó táska, se bioköles, de még egy üveg víz se. Nem is kellett egyik se. Na!

Soha nem feledem a vibráló rákot...

De ezen a novemberi napon egyáltalán nem akaródzott kimenni. Inkább a szobámban akartam fetrengeni és Eddát bömböltetni? Szó sincs róla! Játszottunk volna a plüssállatokkal kórházasat (tudod: hu! hu! hubagoly!)...de anyuci megvétózta, mondván: ebéd előtt levegőzni kell, ha a fene fenét eszik is! Mit volt mit tenni, jó alaposan betekertük magunkat mindenféle bugyolába, és irány az udvar. Hú, de ingerszegény volt az ezen a vígasztalanul szürke szombat délelőttön! Nem találtuk a helyünket egyáltalán. Ténferegtünk, próbáltunk labdázni...amikor én végre benyúltam a zsebembe. Honnan, honnan nem, találtam benne kétszáz forintot (talán, mert anyuci kinti dzsekijét kaptam magamra hirtelen?)! Ma már ez a vicc kategória, akkor kész vagyon! Bennem pedig rögtön összeállt a kép! Anyuci, az utcára is kimehetünk Veronkával? Persze, csak ne lépjél már oda, most mostam fel...Nem kellett kétszer mondani, már ott sem voltunk.

Felfelé indultunk el a Kör utcán, te nem kérdeztél semmit, vakon bíztál bennem. Tudtad, hogy csak a javadat akarom. Meg a magamét. Meg sem álltunk egészen a Csavaros Fagyizóig, jól bírtad a kutyagolást. Ősz végén itt fagyit nem, forró csokit viszont egészen nagy pohárban mértek. Ráadásul nagyon finom, puha meleg is volt odabent, jól elücsörögtünk az okkersárga műbőr sarokülőn, nem zavart a hamburgerszag egyáltalán.
S közben könnyesre röhögtük magunkat, hogy
a, mi most milyen jót sétálunk:-)
b, erről senkinek, de tényleg senkinek nem szabad tudnia!
Ezt a kis túrát még megismételtük párszor, akkor is, amikor már Blue Pizza-nak hívták azt a helyet és Made in Romania talpfeliratú ikeás bögrékben mérték a sokkal silányabb kakaót sokkal több pénzért. De a lényeg az illegalitás mámorító érzése úgyis!

Életünk első képe, amin mintha egy kicsit hasonlítanánk...

Szóval, ha bármikor úgy adódik, hogy elég volt a Föld körüli vitorlázásból és sétálnál egy kicsit....tudod, hol találsz!