Kezdjük Ádámnál-Évánál? Kezdjük! Az úgy kezdődött, hogy apukám tanította a szüleidet az egyetemen. Tegyük hozzá: felnőttoktatásban. Erről persze rögtön eszembe jut a régi mondás. Magyarországon kétféle ember van: vagy a tanítványa volt Hovanyecznek, vagy az évfolyamtársa. Na, mindegy is. Lényeg, hogy megmaradt a kapcsolat az iskolapadon túl is. Amikor pedig arra került a sor, hogy mind megnőttünk és felmerült a szüleimben az építkezés gondolata, nyilván a te szüleiddel konzultáltak először. Lévén mindketten építészmérnökök.
El is jöttetek hozzánk, családilag. Nagycsaládilag. Van ez a dolog, amin nem győzök eleget csodálkozni. Hogy nálatok a gyerekek pont úgy jöttek sorban, mint minálunk. Úgy értem, majdnem. Egy gyerek kivételével szinte évre pontosan sikerült hozni az azonos ütemű családbővülést. És ahogy mi sokan vagyunk lányok, úgy ti sokan lettetek fiúk. Nagyon sokan. Sokan is, meg nagyok is. Magasak, úgy értem. Nagyon magasak. Emlékezetem szerint te 193 centi voltál úgy kb. Hogy ebből nekem mennyi nyakfájásom támadt később, te jóég! Persze, hol van ez még a tesóm relációjától...de akkor ezt még nem tudtuk. Csak azt tudtuk, hogy február 19-e van, vasárnap, szikrázó napsütés és ti valamikor dél körülre vagytok várhatók. Hogy mennyire nem izgatott bennünket ez a látogatás, azt jól mutatja, hogy reggel még elugrottunk usziba. Ennek megfelelően hullalazán, enerváltan döglődve és még csak véletlenül sem a legszebb ruhánkban vártunk benneteket a gyerekszobában.
Kicsivel dél után nagy fékcsikorgás közepette parkolt le a házunk előtt nem is egy, hanem rögtön két autó. Mondom, nagycsalád! A Vectra meg a Kadett. Emblematikus járművek! Az állunk is leesett, micsoda vad rockerek szállnak ki az autóból. Persze, mert ott leskelődtünk a függöny mögött. S miért a nagy megdöbbenés? Akkor már legalább jótíz éve nem találkoztunk. Én mindösszesen egy látogatásunkra emlékszem nálatok, arra is állati halványan. Mintha a Kis Mukk ment volna meselemezen, nektek meg taknyotok-nyálatok egybefolyt. Később így is emlegettünk benneteket, csak, hogy tudd. Szóval nagy volt a kontraszt, érted, ugye. Rád kifejezetten emlékszem. Volt abban valami vadító, ahogy kiszálltál az autóból. Hullámos hajadba azonnal belekapott a (nagyon)koratavaszi szél, zsebedből láncok lógtak és láthatóan nem tudtál mit kezdeni a hirtelen megnyúlt végtagjaiddal...egyszóval majd szétestél zavarodban. És akkor most elárulom, mit csináltunk mi, lányok abban a két percben, amíg ti beértetek a kapunktól a konyhánkig. Természetesen átöltöztünk, mi mást? A létező legszebb ruhánkba. Egy ilyen volt, randizni is abban mentem később. Egészen pontosan hat nap múlva. Mert nyilván erre futott ki az egész. Elhívtál moziba. Persze, nem konkretizáltunk semmit, majd úgyis megdumcsizzuk WhatsApp-on...ja, nem!
Nagyon nem! 1995-ben Pécelen (ekkor már város!) az volt az opció, hogy elgyalogoltam a húsz percre lévő telefonfülkéhez. Ami csak segélyhívásra volt alkalmas. Jó, akkor gyalogoljunk még húsz percet a postáig. Jé, ez már működik! Van nálam apró? Van. Beütöttem a számodat, amit addigra már fejből tudtam. Tudom a mai napig. Pedig azóta már megváltozott. Szóval tudom mind a kettőt. Basszus, ez azt jelenti, hogy BÁRMIKOR felhívhatnálak!!!! Vajon még felvenné valaki? És tudná, hogy te ki vagy? Inkább nem próbálom ki. Akkor a tesód vette fel, adott is téged rögtön. Kiderült, hogy neked tüdőgyulladásod van. Akkor ugrott a randi? Az én szent első randim? Áh, dehogy! Holnapra meggyógyulok! - nyugtattál meg rendkívül magabiztosan. Ja, most ugrik be! Ez csütörtökön volt! Biztos, mert aznap jelent meg a Pesti Est, aminek a beszerzését én vállaltam. Onnan javasoltam egy filmet, helyszínt, időpontot, mindent. Mondtad, hogy oké, de azért majd hívjalak fel másnap is, hogy akkor tényleg jobban lettél-e. Hát persze, szívesen felhívlak, mi az nekem, csak benyúlok a nadrágzsebembe és...előveszem a telefonkártyámat! Nekem ilyen oroszlános volt akkor, nagyon szerettem! Másnap usziba mentünk megint, a kőszarvas árnyékából hívtalak fel tehát. Pontban este hatkor. Emlékszem, annyira elaléltam a hangodtól, hogy amikor visszatettem a helyére a kagylót, hátradőltem, becsuktam a szemem és éreztem, hogy this is the beginning of a beautiful...pípípípí! Emlékszel, ilyen hangja volt régen, ha bennfelejtetted a kártyát a telefonban! Nem is felejtettük bent soha!
A szombat természetesen lázas készülődéssel telt. Hajmosás, kézbőrpuhítás étolajjal és kristálycukorral (hátha megfogja a kezedet, Terike!), a tesóm valami baromi nagylelkű hangulatában volt, még a féltve őrzött Tocade parfümmintájából is csöppentett a fülem mögé, basszus! Konyakot most nem diktált belém, mint anno a nyolcadikos bankettre mentemben, amikoris nagyon szerettem volna Árgyélus Királyfi karjai között végezni, aki természetesen nem jött el, de legalább a szerenádon én énekeltem a leghangosabban...hú, de hol is tartottam? Szóval átvágtam a réten (nagyon féltem), hűvös, de napos délután volt már ekkor. Zötyögés, egészen be a Deákig. Én azt kértem, találkozzunk a két szint között, onnan majd jól le tudunk menni a hármas metróhoz. Vártam, csak vártam, hármonegyed öt előtt öt perccel már ott voltam. Te meg baromira nem. Idegességemben elkezdtem róni a köröket. Fel az üvegkalitkába, le a kettes metróhoz, közben veszettül bámultam minden szembejövőt a mozgólépcsőn, és minden második férfiban téged láttalak. Igen, az információs forradalom előtt valódi lidércnyomás volt, ha a randipartner nem volt ott a megbeszélt helyen a megbeszélt időben, nem lehetett csak úgy ráírni vagy rácsörögni, de nem ám.
A film kezdete előtt fél órával végre felbukkantál, hátadat lazán neki vetve egy City Light-nak. Naná, hogy a kettes metró folyosóján. Tudod, amikor pár éve felújították az összes metróállomást, komolyan megijedtem. Hogy majd eltűnik ez a jó kis sárgásbarna színű cseppkőbarlang is. De nem. Változatlanul tudok itt nosztalgiázni, akármikor áthaladok rajta. És azért sokszor áthaladok. Akkor is gyorsan haladtunk, át a Nyugatihoz, iszkoltunk a Kossuth moziba. Istenem, nemrég jártam arra. Aldi lett belőle, képzeld! Pedig hogy imádtam azt a helyet, ott volt a legjobb a pattogatott kukorica az egész városban! Hány meg hány szuper filmet láttam ott! Vasálarcos, Philadelphia, Legbenső félelem...csak, hogy néhányat említsek. Ja, és természetesen a Frankensteint is, veled. Hogy miért választottam egy horrorfilmet az első randinkra? Szerintem azért, mert semmi normális nem ment azon a héten. Meg gondoltam, ezen majd borzongunk egy jót és akkor az kiváló apropó lesz arra...a mire is?
Annyira vicces így utólag, milyen sztereotípiákban gondolkodtam akkoriban. Az én képzeletemben a mozis randi automatikusan csókolózással telt filmnézés helyett, természetesen. Szóval én csak ültem melletted, és kíváncsian vártam. Felőlem aztán megfeszíthette magát Robert De Niro a filmvásznon, én csak arra vártam, hogy...ekkor kisebb sokkot kaptam. Rájöttem, hogy még a film elején bevettem egy rágót a számba (Orbit laprágó, titkos kis szütyőben lógott a nyakamban, ez is hozzátartozott a randis alapfelszereléshez!) és valami azt súgta, mindenképpen meg kell szabadulnom tőle az előtt a bizonyos csók előtt, különben lőttek a nagy romantikának. Borzalmasan elkezdtem feszengeni, lövésem sem volt, hogyan s miként végezzem el - lehetőleg feltűnés nélkül - ezt a kínos műveletet. Szerencsére ekkor te kifújtad az orrod (talán Doktor Frankenstein sorsát könnyezted meg?) s ezzel nekem is tálcán nyújtottad a megoldást. Szóval. Rágó diszkréten kiköpve, száj- és állkapocsizmok ellazítva, mire várunk még? Merthogy nem történt semmi.
Pedig rohadt sok félelmetes jelenet pergett időközben, bármelyik jó alkalmat szolgáltatott volna egy kis remegős összebújásra. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, mire vársz. Vártam én is, egyre kevesebb türelemmel. Tudod, én azóta még két férfi mellett ültem arra várva, hogy majd most! Mindkétszer hiába! Az egyik kis idő múlva jelezte, hogy éhes, a másik meg csak szépen nyugiban végig akarta nézni a filmet, amire beültünk. Ilyen az én formám! Te végül megszántál: amikor már nem bírtad elviselni a kétségbeesett mocorgásomat, voltál olyan olyan rendes, és átvetetted a karodat a vállamon. Immerhin! - mondja a német. Anyád! - mondtam én magamban, de a termet már legalább kézen fogva hagytuk el.
 |
| Szigorúan shake nélkül! |
Szépen átvergődtünk a Keletibe, a hatvani személy már akkor is a kettes vágányról indult, itt kezdtünk könnyes búcsúzkodásba. Ugye, majd felhívsz, persze, majd fülkéből, a jövő hétvégém szabad, de ráérek hétközben is, suli nem fontos, legyünk együtt éjjel és nappal, ez az első szerelem lényege, vagy mi a szösz. A kalauz ekkor már erősen füttyögött, én pedig megismerhettem az egyik running gag-edet (mi van? rigót nyeltél?), ami azóta minden egyes vonatinduláskor eszembe jut. Szerintem már a lépcsőn álltam, amikor megtörtént. Persze, úgy nem kellett annyira kitekerni a nyakamat. Te utólag állítottad, hogy csak puszit akartál adni és én voltam a rámenős...és én nem állítom egy percig sem, hogy nem. Ha már a mozis nagyjelenetet elbaltáztad...az viszont meglepett, ami ezután jött. Egy könnyed mozdulattal felléptél mellém, ez pedig megpecsételte a sorsunkat. Mert az köztudott, hogy a vonat nem vár!
Én persze izgultam, mert nem volt jegyed, de végül neked lett igazad: szombaton késő este az összegabalyodott párokat nem vegzálják a vonaton. Azért amikor elhagytuk Rákoscsaba-Újtelepet, már egy kicsit a torkomban dobogott a szívem. És nem a jóleső izgalom lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy apukám fog várni az állomáson, és még fogalmam sem volt, hogyan magyarázom majd neki a plusz egy főt. Végül ő is meglepett plusz egy fővel, a tesómmal együtt vártak rám. Szokatlanul kedves, rugalmas és elnéző volt ezen az estén édesapám, azonnal felajánlotta, hogy ha már így alakult, visszaviszünk Téged az Örsig. Talán, mert ismerte azt a hipotézist, hogy az első randevú az ember életében a legszebb, az egyszeri és megismételhetetlen, és azt ajánlott minél hosszabbra nyújtani.
Szóval bevittünk, és nekem tényleg igazi ajándék volt az a ráadás félóra a hátsóülés melegében, ahogy figyeltük az árny és fény váltakozását Pécel és Keresztúr között....bár nyilván apukám jelenlétében a kezedet nem mertem megfogni. Fogalmam sincs, az Örsön hol parkoltunk, az tuti, hogy nem az Árkádban, jobbára csak annak a helyén, valamelyik szakadt lacipecsenyés tövében. Mennyi cigifüstízű hot-dogot ettünk ott az évek során, te! De nem aznap este. Szépen elkísértelek a metróhoz, a családom roppant tapintatos módon a kocsiban maradt. Nem egy, de nem is kettő szerelvény robogott ki, mire el tudtuk engedni egymást. Az autóban hazafelé elég fura volt. Senki sem faggatott, nem kérdezősködött, mintha ott sem lettem volna. Tesómnak volt valami párkapcsolati kihívása, apukám ennek kapcsán mesélt tanulságos történeteket a saját életéből. Nagyon szürreális élmény volt az első szerelem totálisan rózsaszín ködében fürdőzve őt hallgatni. Ugyan, mit tudtam még én akkor az esetleges nehézségekről, problémákról? Mert hogy is írta apukám az egyik legszebb novellájában? Ha az ember a szerelembe szerelmes, könnyen talál magának médiumot. Az se baj, ha láncdohányos, sátáncsillagot visel, imádja az epres shake-et és...de erről talán majd egy másik levélben!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen