Highlights 2016

Készítem a jövő évi családi naptárakat az idei év fotóterméséből. Nézem a millió képet és csak ilyenkor jövök rá, hogy Úristen, mennyire tartalmas 12 hónap van mögöttünk! Mennyi szuper dolgot csináltunk a kis-  és nagycsaládunkkal, a barátainkkal és ismerőseinkkel! Rengeteg kedvencem van, de a legszívesebben egy júliusi hétvégére emlékszem vissza. Persze, mert nagypapamániás vagyok. Vagy nagypapa-szindrómás, ahogy én hívom magamat. Kétéves koromban veszítettem el mindkettejüket, alig pár hónap különbséggel haltak meg. Természetes és természetellenes halállal. Én csak az apaira emlékszem, naná, hiszen ő velünk lakott. Talán hihetetlen, de konkrét emlékem is van róla. Megyek le a nagyszüleim lakrészébe a lépcsőn és arról érdeklődöm nagymamámtól, hogy vajon alszik Tatuka? Ekkor már nagybeteg volt, sokat feküdt napközben. Be volt sötétítve a szoba, csak csendben volt szabad közlekedni. És én ehhez tartottam magam, még jóval azután is, hogy...szóval azért én később is megkérdeztem a biztonság kedvéért: alszik Tatuka?

Az én képzeletemben az a családi és főleg a gyermeki boldogság legalapvetőbb feltétele és záloga, hogy a nagypapa, sőt, a nagypapák aktív szereplői az életnek. Jannak ez megadatott, az anyai nagyapja évente többször is kirándult az ő drága unokáival a Harz-hegységben. Nevezett nagypapát még nekem is sikerült megismernem, 2000 húsvétján egy óriás tábla Milkával erősítette a sztereotípiát: a nagypapák és a boldogság kéz a kézben járnak! Na, meg azok a kirándulások! Barna zokni térdig felhúzva, túrabot, rajta kis plecsnikkel, vajaskenyér becsomagolva, ki találja a nagyobb taplógombát az erdőben verseny, tényleg minden, ami kell. Van is erről egy csomó fotóalbum Krefeldben, titokban elég sokat nézegetem őket.

És nem csak nézegetem. Már nagyon korán elhatároztam, hogy mindezt átültetem nálunk a gyakorlatba. Az első közös karácsonyunkon, a pár hónapos Tóbival a karomban csupán egyetlen kérést intéztem apósomhoz: ápolj az unokáddal élő kapcsolatot legyél szíves! A válasz kissé kiábrándító volt ("ezt sajnos nem ígérhetem meg..."), dehát tudjátok, ha én egyszer valamit a fejembe veszek! És tessék, idénre be is érett az én kis aknamunkám. Olyan varázslatosan gyönyörű és hogy ne mondjam napokon átívelő háromgenerációs biciklitúrában volt részünk, hogy már az emlékezésbe is majd belepistulok, hát, ha még a fényképeket is előveszem! Már miközben kattintgattam, összeállt a fejemben a következő kis párbeszéd:

- Nagypapa, eljössz velem biciklizni?

- El, drága kisunokám!

- És, ha elfáradok, majd húzol egy kicsit?

- Hogyne, kedves kisunokám!

- És, ha emelkedőhöz érünk, akkor majd te is leszállsz és együtt toljuk a bicikliket, ugye?

- Ez magától értetődik, egyetlen kisunokám!

- És, ha majd elered az eső, akkor is ott maradsz mellettem és együtt ázunk szét?

- Természetesen, édes kis kisunokám!

Nagypapa idén novemberben töltötte a 75-öt, s ha minden igaz, makkegészséges. De, ha mégis úgy adódna...nos, én akkor is megnyugodhatok. Tóbi erre a túrára örökre emlékezni fog!