Örökéletű fénylények

Gábor, ugye, hallasz?

Egy örökkévalóság. Egy örökkévalóságnak tűnt az a három lépés, amíg átértem a szüleid dolgozószobáján, az ajtótól a telefonig. Nem tárcsás, már nyomógombos! A kagylót apukád tartotta felém, mert Apukád szeretne veled beszélni ! Bármikor máskor szívesen beszéltem volna apukámmal, elcseverésztünk volna erről-arról, a világ dolgairól...de valami azt súgta, most nem ez fog következni. De mi is?

És egyáltalán, mit kerestem én a szüleid dolgozószobájában 1995. április 16-án vasárnap hajnalban, talán már két óra is elmúlt ekkorra? Miért nem otthon pihenkéltem a saját ágyikómban? Mert, ha belegondolok, micsoda fárasztó napunk volt!

Szerintem én délelőtt tanultam, délután meg takarítottam. Csak így engedtek el az esti programra. Oda is kizárólag azzal a feltétellel, hogy az utolsó vonattal haza megyek. Onnan persze nem kell a sötétben egyedül botorkálnom, apukám fog majd várni rám. Várt is. Csak hiába! Pedig esküszöm, én mindent megtettem, hogy ott legyek! Bár, így utólag belegondolva, azért voltak apróbb fehér foltok a tervezésben.

Például fogalmam sem volt róla, hány perc alatt lehet kiérni a BS-ből (tudod, ami azóta már leégett! na, ott sem lesz többet Zámbó Jimmy nagykoncert!), a tomboló tömeg kellős közepéről a metróig. A Népstadion megállóhoz, ugye? S egyáltalán, jár-e még olyankor a metró? S, ha igen, milyen sűrűn? És vajon elérem-e még azt az utolsó vonatot? Tehát nem volt ez percre pontosan megtervezve, de nem ám. Mondjuk hülyeség volt a végéig maradni, mert az utolsó félórában már nem is volt zene, csak Attis ugrált elmebeteg módon a hoszteszlányok körül, akik betolták a tortát. Tudod, a tizenöt gyertyával! Hiszen tudod: enyim is volt, és még néhány arcé, azok az évek ott nyolcvan körül! Szép is egy olyan együttes születésnapi koncertjén csápolni, amelyik velem egyidős! Ráadásul lejátszották az abszolút kedvenc számunkat is, amihez akkor már egy nagyon szép emlékünk fűződött (pezsgővel és korlátlan mennyiségű rumos-csokis szaloncukorral). Tudod, ezt:

Jézusom, ennek van rendes klipje is? Most veszem csak észre! Hogy néznek ezek ki? És tényleg őket imádtam meg istenítettem éveken át? Te jó ég! Hány meg hány koncertjükön jártunk, emlékszel? PeCSa (az is bontás alatt időközben), Agárdi Popstrand (tuti nem így hívják már), Coca-Cola Beach House (ennek mi is a neve most? talán Coke Club?), és még a BS vagy kétszer. Bizony, akkor még nem a csepeli művházban, de nem is a földvári kultúrház ócska színpadán tartották az évvégi nagykoncertjüket, de nem ám! A Balatonban még magát a frontembert is láttuk lubickolni, ott úszott velünk szemben egy duplamatracon, két erősen hiányos öltözékű hölgyemény társaságában, és nem, a hiányos öltözet itt nem azt jelenti, hogy bikiniben voltak. Az énekes akkor még ereje teljében, hogyne bírt volna el két macával, meg se ismertük úgy hirtelenjében, csak a tetoválása volt valahonnan ismerős, de az nagyon. Akkor még valahogy nem volt rászorulva a földönkívüliek közbenjárására és nem is az aranyérműtétje ihlette a dalait...bár nekem az összes elhajlása közül a nótaénekesi kitérője fájt a legjobban. Értem én, hogy van az a pénz...a mai napig emlékszem rá, amikor először meghallottam az Elment Lidi néni a vásárba című örökbecsűt az ő tolmácsolásában. Pont kint teregettem Pécelen, Édesjólajosom meg csakis a Mondta nékem, hogy piszkáljam ki... ritmusára tudott a leghatékonyabban ásni. Hallgattam, hallgattam, éreztem, hogy valami nem kóser. Végül onnan ismertem fel, hogy pont úgy hajlítgatta a szótagokat, mint az Éjjel érkezemben, abban is a drámai részeknél.

Az ám, éjjel érkezem! Azaz nem érkezem. Én nem érkeztem meg a péceli vasútállomásra, éjfél előtt néhány perccel. Arról, hogy mi játszódott le ekkor édesapám lelki szemei előtt (megerőszakolták, kirabolták, leütötték, halálra taposták, esetleg mindez együtt), arról tényleg csak halvány fogalmaim vannak. Soha nem mesélt róla. Szerintem az volt az utolsó utáni gondolata, hogy elbénáskodtam a vonatnak az elcsípését. Hiszen mérhetetlenül felelősségteljes és lelkiismeretes embernek számítottam akkoriban, ez az opció egyszerűen fel sem merült velem kapcsolatban. Nem volt egy kissé túlzás azt feltételezni, hogy belehaltam egy Edda koncertbe? Nem! Azaz nem tudom. Kérem, én ismerek valakit, aki egy évvel korábban végrendeletet írt, mielőtt elment a Depeche Mode koncertre! És rám bízta! És én soha nem olvastam el, innen üzenem! Pedig nagyon kíváncsi voltam rá, hogy rám hagyományozza-e a sminkkészletét meg azt a virágos farmert! Na, szerencsére nem került sor a felolvasásra! Azóta sem! Szóval a koncert azért az veszélyes üzem.

Istenem, annyiszor végiggondoltam már! Ha akkor már lett volna telefonunk! Nem mobilt kérek én, csak egy kurva vonalasat! De ez tipikusan magyar történet. Pécelen tényleg vérzivataros volt a rendszerváltás, azt a kóklerkedést, pancserkedést, ami ott folyt akkoriban...enyim is volt, és még néhány arcé, azok az évek ott '90 körül...Teleki, Márkus és az ő kis politikai váltógazdálkodásuk...Lényeg, hogy kötöttek valami nagyon előnytelen szerződést valami hatalmas svindler telekommunikációs céggel, és még 1996-ban is ott álltunk telefon nélkül, valamint a pénz is elcsordogált valamerre, ki tudja, talán Belize-be? Pedig milyen pofonegyszerű lett volna odaszólni a Szondiba, hogy asszondja apucikám, figyu, ezt elbasztam, gyere értem, köszi, puszi, én is szeretlek, persze, hogy.

Ehelyett kimentünk a Keletibe, csak minek. Ott ültünk a sarkon, ahol most a taxik állnak, lazán a földön, derekunkon kockás ing (Istenem, ma lázadó tanárnak néznének bennünket!), mellettünk két üveg kóla, fejünkben kavarognak az emlékek. Nekem mondjuk az öngyilkos gondolatok, de mindegy. Te eddigre már felhívtad anyukádat, úton volt értünk. Hazafelé a kocsiban jön is a fejmosás, megmondtam, hogy Terike aludjon nálunk, miért nem úgy intéztétek eleve? Jé, volt ilyen alternatíva? Hát jó nagy hülye vagy, hogy nem mondtad! Életem egyik legborzalmasabb élményétől kíméltél volna meg. De szerintem te egyszerűen imádtad az ilyen szitukat, amikor tökéletes világfájdalommal a szemedben ülhetsz magadba roskadva és egyik cigit szívod a másik után. Úristen, de sokszor láttalak így!
Időközben én gyanút fogok. Ha engem most kivisztek Pécelre, akkor miért jöttünk át a Dunán? Ja, hogy Csillaghegyre tartunk? Na jó, de szegény apukámmal mi lesz? Eddigre engem már tényleg a rosszullét kerülget a bűntudattól. Ahogy belépünk a házatokba, hallom, hogy apukád jókedvűen diskurál valakivel. Valakivel, akihez talán nekem is van némi közöm és aki szeretne néhány szót váltani velem...

Apukám, akinek volt annyi esze, hogy az első ijedség után felkeresse Pécel egyetlen működő telefonfülkéjét, és tárcsázza a szüleidet, csak annyit mondott roppant hűvösen és kimérten, hogy holnap az első lehetséges úton és módon menjek haza, s ha lehet, egyedül. Ezt akkor nem értettem, miért mondta, bennem fel sem merült, hogy...végül letettük. Nem mondhatnám, hogy megnyugodtam. Anyukád sem. Rögtön közölte, hogy fiatalok, akármilyen nagy a szerelem, Gáborkám, neked a varrószobában ágyaztam! Dehát aki a ferencesektől meg tud szökni az esőcsatornán (sic!), annak igazán nem nagy dolog egy emeleten belül hangtalanul közlekedni, úgyhogy mi még elzümmögtünk néhány ráadás számot.

A másnap iszonyú volt. A másnap mindig iszonyú. Ahogy feltartóztathatlanul közeledtünk a Pécel táblához. Te pedig jöttél velem. Csak úgy, szolidaritásból. Én meg nem mertelek haza küldeni. Az elágon végre felcsillant a remény, véletlenül összefutottunk a tesómmal. Utólag mesélte, már azon gondolkodott éppen, hogy miről fog veled beszélgetni befelé az Örsre, de...felesleges volt. Te a fejedbe vetted, hogy ha törik, ha szakad, ott állsz mellettem a felelősségre vonásnál. Hogy ez jó lesz-e nekem vagy sem, azt nem kérdezted. Érdekes volt, mert otthon nem találkoztunk rögtön apukámmal, úgy kellett keresni. Pedig nem volt nagy az a ház. Hogy mit mondott, nem tudom ma már, hogy hogy nézett közben, az a mai napig fáj. Úgy emlékszem, megúsztam egy hónap szobafogsággal (ez abban merült ki, hogy sötétedésre otthon kellett lennem). Se előtte, se utána nem volt ilyenre példa, talán, mert nem is szolgáltam rá. Arra pedig még jó tizenöt évet kellett várnom, hogy először a karomban tartsam a fiamat és azonnal bevillanjon, már ott, a kórházi ágyon: Istenem, szegény apukám! Akkor értettem meg rendesen az egészet.

S, hogyan folytatódott az a nap? Az a gyönyörű, napsütötte tavaszi vasárnap? Természetesen munkaterápiával, mi mással? Megvolt már az új házunk, vagy legalábbis a telek, ott kellett végtelennek tűnő négyszögölöket gyommentesíteni. Csináltuk is ezerrel, már nem bántam, hogy te is ott vagy. Dolgos gyerek voltál nagyon. Én, a magam részéről a Miki egeres bermudámban és az 1984-es feliratú pólómban vettem részt ezen a szeánszon, utóbbit a tesóm batikolta a két évvel korábbi Bonanza Banzai koncert emlékére. Amire alig engedtek be 12 évesen, dehát a tesóm kisminkelt, így csak átjutottam a szűrőn...

S mikor voltam utoljára Edda koncerten? Közel húsz évvel később, Kistarcsán léptek fel a nagyszínpadon a falunapon! És nehogy azt hidd, hogy playback-et nyomtak, ah dehogy! Énekelt rendesen Attila, ahogy a csövön kifért. És még ugrált is egy csomót, tisztára olyan feszülős gatyában, mint fénykorában! Hiába, megfiatalítja az embert a szerelem, pláne, mert ő és a kozmetikus barátnője valójában örökéletű fénylények, akik már legalább ötezer éve ismerik egymást! Olvastam a Story-ban!