Sajnos van egy nagyon rossz szokásom.
Ha interjút olvasok valakivel, rögtön összehasonlítom az
életkorunkat. Ha idősebb, örömmel nyugtázom: még nekem is van
5-10-15 évem, hogy eljussak az ő szintjére. De legalábbis 2-3. Ha
valaki egyidős velem, akkor azért elgondolkozom: mit tud ő jobban,
mint én? Ha pedig fiatalabb (Mark Zuckerberg 4, Justin Bieber 14
évvel!), az szinte megbocsáthatatlan. Ott már esélyem sincs
behozni a lemaradást. Elképzelhető, milyen örömöt, szinte
megkönnyebbülést okoz, amikor egy cikkből kimarad az életkor.
Marad az illúzió: még bármit elérhetek az életben én is.
De honnan ez az összehasonlítgatósdi?
Öt lánytestvér közül harmadikként születtem, a
középső-gyerek-szindróma összes tünetét magamon hordozva. Még
nem olyan okos, mint a nagyok, már nem olyan aranyos, mint a kicsik.
Ráadásul apukám őszintén vallotta: ő negatívan elfogult a
gyerekeivel szemben. Tehát az összehasonlítgatás nem állt meg
családon belül. Soha nem mulasztották el felhívni a figyelmemet a
tehetséges osztálytársakra, szomszédgyerekekre, na meg a tényre:
ha így folytatod, maximum árufeltöltő lehet belőled. Innen az
iparkodás, a megfeleléskényszer, és az állandó elégedetlenség
önmagammal.
35 éves vagyok, két (szép!) gyerek
édesanyja. Online újságírónak tanulok. Gyakran szólok,
többnyire valami vicceset. Tanáraim mindig dícsérnek, némelyik
munkámat már nekem is kiemelték. Három hete pedig külsősként
dolgozom a legolvasottabb női portálnál. Szerintem király vagyok!
Szerintem is!!! Hajrà Teri, csak igy tovàbb!!! Puszi!!
AntwortenLöschenEgyetértek! a legtöbb ember soha nem találja meg,mitől lenne boldog!
AntwortenLöschenÉn megtaláltam, ráadásul van egy csomó új tervem
AntwortenLöschenAzt honnan tudjuk, hogy rájött, mi a dolga az életben?
AntwortenLöschen