Ars poetica

Van egy rettenetesen rossz szokásom. Van több is, de most csak egyre térek ki. Szóval. Nagyon szeretek evés közben olvasni. Vagy olvasás közben enni? Ez már csupán nézőpont kérdése. Lényeg, hogy nálunk az étkező asztalon nem a váza-terítő-gyertyatartó szentháromság uralkodik, hanem a könyv, a könyv és még egy kis könyv. Meg néha pár magazin. Hiszen mit tehet egy dolgozó anya? Ugyan mikor olvasnám ki a HVG-t meg a Nők Lapját? Naná, hogy ebéd, vacsora, esetleg a sebtében bekapott reggeli közben. Higgyétek el, nekem már ahhoz is nagy önuralom kell, hogy ne a konyhapultnak támaszkodva harapjak bele a mangalica kolbászba (erre a hűtőajtó takarásában kerül sor, de el ne mondjátok Jannak).

Szóval halmozódik nálunk a rengeteg folyóirat, a férjem a maga részéről a Spektrum der Wissenschaft-ot nyálazza, a gyerekeknél vezet a Thomas meg a medizini. Na meg ott tornyosul persze a rengeteg képeskönyv, amelyek valahogy mindig megtalálják az utat a könyvespolctól a dohányzóasztalon át a becsinált leves mellé. Szóval kanalazunk, olvasgatunk, időnként egy-egy vehemensebb lapozástól a földre hullik apraja s nagyja.

Tegnap este éppen egy korábbi Nők Lapjában merültem el. Valójában már rég ki akartam dobni, annyira irritál a címoldala (hogy írhatják valakiről, hogy kecses puma??). Szóval akkor ott, félúton egy sonkás tormatekercs és egy ragacsos francia saláta között rátaláltam. Nem is, inkább ráleltem. Mire? Az írói hitvallásomra természetesen. Így hangzik:

Írj olyat, amit te magad sem értesz.

Mint amikor a körmöd beszakad.

Sziszegj. Harapj. Vagy haragudj. De kérdezz.

Ne hagyd magad.

Írj olyat, amit más ért, de te nem.

Seperj szilánkot, szedd össze a port.

Hidd el, hogy akad ebben értelem.

Sikál. Sikolt.

Nem akarhatod megúszni kevéssel.

Írd le, ahogy a kezed vezeti.

Befele ég, de izzik csak, nem ég el.

Engedj neki.

Csak olyat írj le, ami szúr és meglep.

Csak azt, amihez nincs erőd, se kedved.

A fenti sorokat Szabó T. Anna vetette papírra, a Költészet Napjára jelentek meg Szilánk címen. Két dolog jutott eszembe: honnan ismeri ő az én gondolataimat, ill. több verset kéne olvasnom, a saját szellemi fejlődésem érdekében.

Máskülönben pedig: egyszer én is fogok publikálni a Nők Lapja Irodalom rovatában, ha addig élek is (és akkor már nem fog levegőnek nézni Grecsó Krisztián sem, akivel a múltkor egy órán át állunk egymás mellett a Szabad Sajtó Díj átadásán, részemről szigorúan inkognitóban persze)!