Fekete rúzs

Olvasok. Sokat olvasok. Rengeteget olvasok. Például életinterjúkat. Kevés dolgot utálok annyira, mint amikor egy híres színésznő (a.k.a. díva) állati őszintén azt nyilatkozza, hogy oh, ő sohasem küzdött, őt mindig csak úgy megtalálták a lehetőségek. Nyilatkozzák ezt szemrebbenés nélkül olyanok is, akiknek már rég beleégett az arcukba a szereposztó dívány mintázata. Ja, meg a tudatosság. Dehát én csak véletlenül sodródtam erre a pályára, valójában orvosnak készültem! Ugyanő egy másik interjúban kifejti, már hatodikos korában ki volt írva az íróasztala fölé: Szentesért tanulsz!

Szóval soha nem szerettem ezt a parasztvakítás, azokért a lehetőségekért (amik csak úgy megtalálnak) állatira meg kell dolgozni szerintem. Aztán eljött az én életemben is egy áprilisi nap, meg vele egy telefonhívás. És egy lehetőség, ami csak úgy megtalált. Bevallom, nem küzdöttem érte, legalábbis nem közvetlenül. Közvetetten persze vért izzadtam. De soha nem gondoltam volna, hogy pont onnan és pont ő fog felhívni egy munkalehetőséggel. Ráadásul milyennel! Hajnali lapszemlézés! Hírbuziknak (értsd: nekem) valódi álommeló! Éjszakai baglyoknak (értsd: ugyancsak nekem) egyenesen rémálom. Hajnali ötkor kelni, hírfolyamokat böngészni, lecsapni a megfelelő hírekre és megírni őket frappánsan, tömören, lényegretörően. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag még fel sem ébredtem.

Kitalálható, a legkevesebb gondom a megírással van. A lényeget is elég hamar kimazsolázom, rövidítem és formába öntöm. Viszont a releváns hírek kiválasztása abból a cunamiból, ami reggelente rám zúdul, na az már kihívás. Legyen friss, legyen aktuális, ha lehet, legyen nőknek fontos és érdekes, közéleti, nem bulvár, politikamentes, mégis magával ragadó. Szerintem nem sok ilyen van, szóval baromi nehéz megtalálni a sok között azt a nem sokat. Szerencsére van egy zseniális szerkesztőm, aki a klaviatúrát nem kímélve kilométerhosszúságú instrukciókat küld nekem a TÖKÉLETES hírről. Szerintem ez az első munkahelyem, ahol írásban kapom meg, mit kell csinálnom. Szóval nem reménytelen az ügy.

Sőt, én sem vagyok az. Még lapszemlésnek sem. Íme, az ítélet, amit kemény egy heti meló után kaptam: "a hírszerkesztéseid teljesen rendben vannak; tömör hírek sok infóval – jól fogyaszthatók az appon". Hát ezt is megértük, én már nem is elsősorban az oldalnak írok, hanem az APPnak! Amit még le se töltöttem, mert, és ezt csak halkan merem megjegyezni: fogalmam sincs, hogy kell! Ne nézzetek már digitális bennszülöttnek gyerekek! De majd Jan megmutatja, rászánjuk a hétvégi partnerprogramot!

Szóval megtalált egy lehetőség, én pedig éltem vele. Mellette gyártom az anyagokat az iskolának, azaz írom a házi feladatokat. Na ez sem sétagalopp, és erről csakis én tehetek. Mert olyan magasra tettem a lécet (magamnak), hogy a legutóbbi - sebtében összetákolt - házi feladatomra ezt az értékelést kaptam: "a tőled megszokott korrekt munka, de mintha nem igazán lelkesített volna az írás. Inkább házi feladat lett belőle, annak kifogástalan." Nevezett leckét az autóban írtam, egy fül-orr-gégészet parkolójában, amíg a fiam szundított a hátsó ülésen. Igazán lelkesített az írás! Így születnek tehát a kifogástalan házik, a nagy művekhez viszont idő kell. Nekem nincs, soha nincs elég. Mert mindig csak olvasok, rengeteget olvasok.

Na, innen írnék szívesen egy étteremkritikát!