Hétfői hajcihő

A hosszú haj, rövid ész elv alapján az én fiaimon nem tűröm az angyali loknikat. Levágatom őket, nincs kegyelem! Na jó, a valóság az, hogy náluk szó sincs loknikról se fürtökről, a hajuk főként felfelé nő, olyan Einstein-típusúra, ha értitek, mire gondolok. Ha nem, megmutatom:

Tóbikám duplaforgót örökölt az apai nagyapjától, tőlem meg valami kegyetlen sok hajat, így kénytelenek vagyunk hat (jobb esetben négy) hetente megzabolázni a hajrengeteget. Körömvágásban már egész jó vagyok, hajat még soha nem nyestem, így inkább szakemberre bízom a dolgot. Csupán 100 métert kell felfelé haladnunk az utcánkban, s máris megérkezünk Marikához, a világ legkedvesebb gyerekfodrászához. Nála alap, hogy mese megy a tévében (tegnap mondjuk pont nem, mert elromlott!), és mindig kerül elő valami (keksz, házi süti, csokitojás) a pult alól. Ráadásul ilyen szépek lesznek nála a fiaim:

Flórikám már csecsemő kora óta ott kibicel ezeken a szeánszokon, az ő kis sasfiókahaját csak tavaly nyár óta kell sziklaszirtkompatibilisre igazítani. Valójában még az ölemben ül, tegnap csak a fotó kedvéért tettük fel a bárszékre (tetszett neki, szóval legközelebb őt is itt nyírjuk!):

Mindkét fiam példamutatóan fegyelmezetten tűri ezt a beavatkozást, mert tudják: a szépségért nyugton kell ülni egy kicsit. Flórika mondjuk itt már pont lépne lefele:

Este következik az obligát hajmosás, hogy az utolsó kis pihe is eltűnjön a nyakból és a fülből. Imádom utána simogatni a kis pelyhes vs. tüsi fejüket!