Buszos kirándulás

Kezdjük azzal, hogy egész életemben imádtam a buszos kirándulásokat. Mehettünk felőlem Albertirsára a nyugdíjasklubbal, Székesfehérvárra az általános iskolai osztályommal, esetleg Németországba mint cserediák, vagy csak a kistarcsai usziba Almási Sanyikával a szomszédos ülésen. Lényeg, hogy busszal menjünk! Persze nagyon lényeges kérdés volt, hogy hol is fogok ülni (csak a kerék fölé ne! intett nagymamám), kikkel, és vajon mit fogunk enni! Ez utóbbi egyébként az egész buszos túra alfája és omegája. Az evés! A különböző falatkák, szendvicsek, kekszek, cukorkák, csokikák, sajtos tallérok, roppanó és csurranó ízmorzsák, zizik és almagerezdek, járnak kézről kézre, előlről hátrafelé és vissza a feladóhoz.

Éppen ezért a túra megszervezése már legalább egy héttel korábban az ABC-ben (a.k.a. Laci boltban!) elkezdődött. Az elemózsia gondos és körültekintő beszerzése döntő volt a kirándulás sikerének szempontjából. Csak úgy, mint a megfelelő ülések időben való lefoglalása. A rendes turistabuszok öt azaz 5 darab üléssel rendelkeznek a leghőbben áhított hátsó részben. Hogy miért ide vágyakoztam éppen? Hát csak azért, mert innen lehetett a legkiválóbban integetni. Bizony, az autósoknak való integeteés volt ezidőtájt (főleg általánosban) a legeslegkedveltebb elfoglaltságunk. Tehát igazi presztízskérdés volt, hogy ki ülhet hátulra, kivel és ki viszi a citrompótlóból kevert limonádét? Csakis sárga Olympos-os üvegben természetesen!

Na, de miért is térek ki minderre ilyen részletesen? Csak nem egy újabb buszos túrára adtam a fejem? Én nem! Ellenben Tóbi igen! Bizony, a héten túlestünk élete első buszos kirándulásán, természetesen az ovi szervezésében. A cél a szentendrei skanzen volt, ami tőlünk kb. fél órányira van. Busszal, naná! A fentiek okán én sokkal nagyobb lázban voltam már hetekkel korábban, mint az egész ovis csoport együttvéve. Tóbikát már napokkal korábban elráncigáltam a Coop-ba, hogy "na, most fiam, azonal válaszd ki, milyen kekszet/üdítőt/rágcsálnivalót akarsz magaddal vinni AZ útra!" Szegény, egyáltalán nem értette, mit akarok tőle. Hiába, még sokat kell tanulnia az életről, s annak jelentős dolgairól! Végül vagy három különböző háztartási kekszet, néhány üveg kubut meg egy csomó sajtos kiflit kért, mert "Anya, hideget fogunk ebédelni!!!"

Jellemző módon a kaja-pia beszerzése annyira lekötötte az energiámat, hogy a megfelelő szállító eszköz (értsd: hátizsák) hiánya teljesen elkerülte a figyelmemet. A kirándulás ELŐTTI napon döbbentem rá, hogy Tóbika kis plüss békát formázó hátravalója egyáltalán nem rendelkezik elegendő űrtartalommal. Pedig még egy pulóvert is be kellett szuszakolnom valahogy. Na, felpakoltam Flórikát és irány az Örs vezér tér, ahol biztosan kapunk majd valami megfelelő hordozó eszközt. Hiszen mi sem egyszerűbb, mint ovis hátizsákot kapni. Az ám, csakhogy nem május végén! Ez a használati tárgy ugyanis főként az iskola/óvoda kezdéskor igazi slágertermék, olyankor aztán halmokban áll még nálunk az Auchan-ban is. De most! Kezdtem a Sugárban, egy eléggé bejáratott táskaboltban (gyerekbőrönddel együtt van hátizsák Anyuka, úgy 20 ezer forint, jó lesz?), folytattam a Galaxy játékboltban (plüssöket tartunk, az megfelel?), végül egy mazochista rohamomban megcéloztam a Cédrus piacot.

Kívülről akár az Árkád kistestvérének is nézhetné a gyanútlan járókelő. Csupa üveg, csupa csoda. Na, de belülről. Végtelenségig lepukkant standok, üresen tátongó üzlethelyiségek és jellemzően hamisított mosóporral ellátott mindenes boltok váltják egymást, amíg a szem ellát. Hosszú, hosszú ideje nem utaztam már olyan lifttel, amiben nem volt tükör (talán utoljára az Avason). De legalább működött, és felvitt az első emeletre. Itt terveztem ugyanis pontot tenni a flúgos futamom végére táskaügyben. Itt terül el kérem szépen Budapest egyik leghatalmasabb, s egyben leglehangolóbb kínai áruháza. A bajáratnál rögtön megkapom a sokat sejtető eligazítást: "ha van gyerekhátizsákunk, akkor az ott hátul van." S amit találok, attól elsírom magam. Gyorsan, el innen, keresztül-kasul vágtázok a flitteres és trendi(nek szánt) feliratos (New York Home Team!!!) tunikák végeláthatatlan során, s tolom magam előtt a bámulatosan nyugodt fiamat, amerre a kijáratot sejtem.

Istenem, végre megérkeztem. Hát miért nem ide jöttem rögtön? A hely, ami olyan nekem, mint Holly-nak a Tiffany's. Mindig megnyugtat, mindig kisimít. Ahol már előre köszön a biztonsági őr. Ahol gyerekruhára a többszörösét költöttem már el az éves gyesemnek. Két betű, köztük egy nemzetközi írásjel. Amikor ide belépek, mindig eszembe jut az az idős hölgy, aki így győzködte a lányát a bejáratnál egykoron: "Marika, a legjobb ruhákat akkor is a CBA-ban lehet kapni!" Ja, meg a legjobb hátizsákokat is! Igaz, hogy csak egyetlen egy van az egész gyerekosztályon, de az méretre, színre, ízlésvilágra PONTOSAN olyan, mint amilyet elképzeltem az én drága kisfiamnak. S ha már itt vagyunk, veszek még néhány nyári pizsomát, trikót és alsógatyát az én szemem fényeinek. Hiába, tudnak valamit ott, a düsselfdorfi marketingosztályon! (Tóbi egyik legjobb kisautója is innen származik amúgy.)

S elérkezik a nagy nap estéje. Tóbit már idejekorán ágyba dugom. S nem is ellenkezik. Ő is tudja, erre rá kell pihenni. Én pedig a konyhába lopózom és elkezdek tervezni, szervezni. Szépen összekészítek mindent a hátizsák mellé, amit másnap be kell pakolni. Majd pedig listát írok azokról a dolgokról, amiket másnap reggel kell elkészíteni. Ilyen a három szendvics és a frissen főzött tea. Gondosan összekészítem Tóbi másnapi ruháját is (ilyet azt hiszem most csináltam életemben először). Két vekkert is beállítok az éjjeliszekrényemen, nehogy ezen múljon! Végül Jan pittyegésére ébredek, jóval korábban, mint kéne. Olyan elánnal ugrom ki az ágyból, mintha legalábbis én magam mennék kirándulni. Régen éreztem már magam ennyire elememben! Tóbit csak egy óra múlva ébresztem, szegény, olyan álomittas, majd elsírom magam. Folyamatosan mantrázom neki, fiam, szépen készülődj, ma tényleg be kell érnünk időre. Indulás előtt tíz perccel, öltözés közben szakad nála el a cérna, s szakad át a könnyek gátja. Ordítva közli velem, hogy ő majd holnap megy kirándulni, most hagyjam békén legózni. Hm. Lehet, hogy kicsit ráfeszültem erre a kirándulósdira? Szinte erőszakkal kell betennem az autós ülésébe, olyan hisztit vág le szegény. De aztán valahogy csend lesz. Már a parkoló felé kanyarodok épp, amikor közli velem: anya, olyan szép lesz a kirándulás! Na, akkor csak múló hangulat volt szerencsére!
Egy gyors napkrémezés után búcsút veszünk, bár még előtte a lelkére kötöm, hogy vigyázzon a napsapkájára (ez már a második, amit a héten vettem neki, az előzőt "lefújta a fejemről a szél!"). Érezd magad nagyon jól kisfiam! Anyuka ne aggódjon, vigyázunk rájuk - mondja a dajka, s én alig hiszem el, hogy ez a perc is eljött. Indul a busz!

Egész nap ők járnak a fejemben, hol vannak, mit csinálnak, mit esznek vajon?? 14:31-kor érkezik a közösségi médián keresztüli üzenet, most indultunk haza a skanzenből. Hiába pattanok szinte azonnal az autóba, lemaradok arról a pillanatról, amikor az én sokat látott kisfiam lekászálódik a buszról. Az udvaron találom meg őket, óriási játékba bonyolódva persze. Csak nagyon nehezen indulunk haza. Útközben, s az este folyamán persze sok minden kiderül. Hogy pl. a skanzenben nem is a kisvasút tetszett neki a legjobban, hanem a játszótér. Meg nem volt eper fagyi, csak tuttifrutti. Annak viszont olyan íze volt, mint a fogkrémnek. A buszos utazás viszont nagyon jó volt, csak a visszaútra nem emlékszik egyáltalán. Az óvónéni kamerás mobiljának hála már másnap láthatom, milyen édesdeden aludt hazafelé az én drága kis(nagy)fiam. Aki mostanában nagyon büszke magára, mert "képzeld, anya, én erősebb vagyok, mint a Gézuka! Már az autós dobozt is le tudom emelni a polcról!"