Remek a hangulatom

Tom! Tom! Tom! Ma van a szülinapom! Azaz csak volt, tegnap. De csak ma jutok oda, hogy meg is írjam. Azaz leírjam nektek. Meg magamnak. Szóval az utókornak.

Kezdjük ott, hogy én egész életemben imádtam a születésnapomat. Dehát ez nem természetes? Nem. Számomra is teljesen érthetetlen, de a közvetlen környezetemben is van olyan, aki utálja a születésnapját. Sőt, olyat is ismerek, aki ezen a nevezetes napon kikapcsolja a telefonját, nehogy elérje őt a grtaulálók hada. Hogy miért? Egyikük úgy magyarázta nekem, hogy őt ugyan ne ünnepeljék, hiszen ez nem az ő dicsősége, hogy éppen ezen a napon született meg. Hívjam talán a kedves édesanyját? Netán a szülészorvosát? Na, de hagyjuk is, ez a fejtegetés csak annyira értelmes, mint a szobabicikli meg a kondenzcsík.

Én viszont, mint már említettem, imádom a születésnapomat, egészen koragyerekkoromtól kedzve. Emlékszem, 1989-ben korántsem a forradalmi változások kötötték le a figyelmemet. Május közepétől kezdve a kertünk végén, a szőlőültetvényünk egyik csücskében üdögéltem, és bottala porba írkálva számolgattam, hányat is alszunk még a nagy napig. Ez a tevékenység roppantul lekötött. Főleg, ha arra gondoltam, hogy édesanyáméj tollasütő-készletet helyeztek nekem kilátásba ajándék gyanánt. Mert hogy a tollasozást még a szülinapomnál is jobban szeretem! Hú, de régen űztem már ezt a jó kis sportot! Utoljára talán Bükkszentkereszten úgy igazán, száz ütás volt egy menet!!!

A tegnapi napot is gondos tervezés előzte meg. Azt hamar leszögeztem, hogy a legszűkebb családi körben (férj+gyerekek) szeretném tölteni a napot. Aki családos, tudja, hogy miért. Aki még nem, majd megtudja. Egyszerűen így az igazi! Persze családanyaként szinte kizárt, hogy csak rólam szóljon a nap. Tettem én egy kicsit (nagyon) a fiaim kedvére is. A cél mondjuk az én kedvemért volt Gödöllő, ahová ezer szállal kötődöm, ráadásul közel is van. Az eljutás eszköze Tóbi fiam kedve miatt volt nosztalgia-HÉV (egy 125 éves szépséget képzlejetek el, ami NEM különbözik nagyban a jelenleg futó kocsiktól), ami évente párszor jár felénk, különdíj fejében lehet felszállni rá. S pont az én születésnapomon indította a BKK!

Délben cihelődtünk fel rá, a legnagyobb melegben. Nyári időnk volt tegnap ugyanis, még a megállóban is kentem a fiúkat, Flórika nyaka így is lepirult. 125 éve persze nem volt légkondi, viszont szigorú biztonsági előírások sem. Így az eblekokat derékig le lehetett húzni, áramlott be a kellemes, bodzaillatú levegő, főleg Mogyoród és Gödöllő között libegtette a hajamat a szél. Ez volt az egész nap legeslegszebb öt perce, nem vitás. Imádok tömegközlekedve utazni, bámulni, ahogy összeérnek a horizonton a Budai-hegyek, a Pilis, na meg a Börzsöny, s közben arra gondolni, hogy az élet szép. De amint azt a világ vezető heppiológusa már megállapította, ez az állapot sem tarthat örökké (kiülönben már nem is lenne olyan boldogságos).

A kedves egyetemi városom Szabadság tér elnevezésű megállójánál szálltunk le, s gyors lépésekkel a legkedvencebb éttermünk felé vettük az irányt. Azért legkedvencebb, mert itt volt a meglepetésbulim négy évvel ezelőtt, s azóta már igazi törzshellyé nőtte ki magát ez a hely. Kellemes belső tér, nagyon szuper kerthelyiség. Sajnos a kiszolgálás minősége nem áll arányban az ételek páratlan ízvilágával. Dehát itthon vagyunk, szóval ne lepődjünk meg. Tegnap is egy jó negyedóra múltán tűnt fel a pincérnek, hogy mi még nem kaptunk étlapot (néha komolyan hátrány, hogy a fiaim nem rohangálnak üvöltve körbe-körbe). Így aztán a desszertet nem is itt, hanem a főtéren fogyasztottuk el, igaz, kissé különös feállásban. Mert amíg én bementem a cukiban rendeltem, addig a fiúk kint szökőkutaztak. S mivel éppen ott és akkor szakadt le az ég, egymáshoz közel, ám mégis oly távol vészeltük át a hirtelen jött zivatart (a fiúk egy kapualjaban, én pedig az üvegpult előtt a kezemben egy piskótaroládot morzsolgatva zümmögtem el magamnak a happy birthday to yout-t). De aztán csak  emgtörtént a családegyesítés, az összeborulás, illetve Flórika részéről aze lborulás, mert már nagyon álmatag volt szegény. Tettünk még egy gyors kitérőt a kedvenc játszóterünkre, de újabb záporeső áztatta a gumitéglákat, így még éppen elkaptuk a vissazfelé tartó nosztalgia járatot.

Szűkebb pátriánkba érve újra hétágra sütött a nap, így hazafelé útbaejtettük a mi igazi jó kis hazai cukinkat, hogy egy asztalnál ülve (illetve körülötte futkározva) együnk egyet az egészségemre. Én itt már a sósra szavaztam, pogácsát ettem rétegenként, s egészen belefeldkeztem a hajtogatott tésztába. Túlzás nélkül állíthatom, ez volt a nap harmadik legszebb pillanata. (a második az volt, amikro Tóbi egy bodzavirággal a kezéven köszöntött reggel).

Haza érve a fiúk a trambulinon kerestek választ az örök kérdésre: leről fe vagy feről le? Én pedig eléggé el nem ítélhető módon mosogattam közben. De higgyétek el, nyugodtan, csendben, koncentráltan házimunkát végezni...ez nekem mostanában igazi ajándék!