Papucspróba!

Emlékeztek, milyen ellenállhatatlanul harsogta ezt a szót a Haumann Péter alakította hoppmester a Hamupipőke mesekazettán? Nem? Akkor nektek igen sanyarú gyerekkorotok volt. Vélhetően annak a nagyon kedves eladónőnek is, aki jelen posztot ihlette. Mert engem szinte minden nap megihlet valaki. És ilyenkor sürgős írhatnékom támad. Íme:

Régóta foglalkoztat már a gondolat, hogy be kéne ruháznom néhány új papucsba. Mert az a fertelmesen szakadt, szürkébe hajlóan koszos ám eredetileg fehér, apró lyukacsokkal díszített, (nyitott orrú!) kórházi klumpa, amit még anyukámtól örököltem, na meg az a lakkját darabokban elhullató kínai szépség, amit még kórházi (igényes, nem fürdős!) papucsnak vettem Flórikám érkezésekor, hát...egyik sem az a tipikus darab, amiben szexi mami várja az urát az előszobában (még akkor sem, ha az én uram home office-ban csücsül egy ideje...illetve annál inkább szükség van egy szemrevaló házi topánkára!).

A mai programom úgy alakult, hogy elvetődtem településünk egyik komolyabb cipőboltja felé. Oda, ahol az igényes házi papucs kínálat olyan terjedelmes, hogy a belépő rögtön megállapíthatja, Dr. Batz-on túl is van még élet! Mivel egyetlen gyerek se férj sem volt a közelemben, úgy döntöttem, ez az ügy nem tűr halasztást, vásárolok, s mivel a kínálat igen szemrevaló volt, kiötlöttem, hogy mindjárt kettőt is veszek az említett lábbeliből.

Az üzletbe beljebb lépve örömmel konstatáltam, hogy gyerekcipőkből is óriási a választék, rögtön találtam is a fiaimnak egy-egy megfelelő szandált. No, ezzel a sok bevezető gondolattal csak azt akarom sugalmazni, hogy komoly összegeket szándékoztam elverni ebben az első ránézésre igényesnek tűnő eladótérben. Az hamar feltűnt, hogy rajtam kívül vásárló egy szál se, de én ennek kifejezetten örültem. Hiszen így minden kedvesség, előzékenység és udvariasság csakis énrám, az én megragadó személyemre fog záporozni!

Szemlélődtem, nézelődtem pár percet, próbáltam megadni a kedves eladószemélyzetnek a lehetőséget, hogy magához ragadhassa a kezdeményezést. Legnagyobb meglepetésemre még a köszönésemet sem nagyon fogadta. Érdeklődve léptem közelebb az eladó asztalkához, hátha itt is ki van írva nagybetűkkel (mint az Auchan-ban néhány pénztárnál), hogy hallássérült, esetleg egyenesen süketnéma ÉS mozgássérült eladóval van dolgom. De nem, semmilyen tábla nem igazít el hallgatás és babérokon való üldögélés ügyben.

Még közelebb lépve látom ám, hogy az eladóhölgy igen nagy munkában van, a pénztár tartalmát számlálja át épp. Zárás előtt két órával ezt én nem tartom indokoltak, dehát engem nem úgy neveltek, hogy holmi papucspróba okán megzavarjak bárkit is pénzszámlálás közben. Csendben álldogálok tehát. Közben megrohannak az emlékek. Hirtelen tisztán látom nyolc évvel ezelőtti énemet, amint egy marha nagy vállalat kantinjának kisboltjában, műszakváltáskor nyálazzuk át libanoni kollégámmal az euróbankókat, és félhangosan számolunk közben. Ő arabul, én magyarul. Nem egyszerű meló ez, na, még bábeli zűrzavar nélkül sem!

De az én türelmem is véges, Flórikám ma kapott oltást, sietnék hozzá haza. Óvatosan megkérdezem, hogy tudok-e most vásárolni, vagy jöjjek vissza pár perc múlva. Erre komolyan lett volna lehetőségem, mert még mást is el akartam intézni a közelben. A válaszreakció akár azonnal bekerülhet a "Kiskereskedelemben akarok érvényesülni, adjanak tanácsokat" című OKJ-s képzés tananyagába, a "Hogyan NE viselkedjünk SOHA vevő jelenlétében" címszó alá. Nevezett eladóhölgy ugyanis egy hangos csattanással az asztalra vágta a leszámolt aprót, s egy "most már teljesen mindegy, úgyis elszámoltam magam" arckifejezéssel várta, hogy közöljem, mi kéne, ha vóna. Igen, tudom, itt kellett volna gondolkodás nélkül menekülőre fogni a dolgot. Dehát én nagyon akartam azt a papucsot, na meg az ezzel elválaszthatatlanul összekapcsolódó igényes otthoni megjelenést. Szóval elmondtam, hogy melyik papucsból szeretném a hanyas méretet felpróbálni. A próba meg is történt, bár a hölgy beszédstílusa és mozgáskultúrája továbbra is bicskanyitogató volt. Próba közben magamban eképpen morfondíroztam:

"Vajon itt az a policy, hogy délután négy után már nem adunk el cipőt, ha elértünk egy bizonyos bevételt? Ja, hát ezért akart akkor mindenáron a számolás végére jutni, mielőtt hozzám szólt volna. Meg egyébként is! Ő is csak ember! Talán magánéleti problémái vannak! Jé, most látom csak, szegény, fekete ruhában van, tehát biztosan gyászol. Vagy csak simán menstruál. Esetleg ezt a kettőt egyszerre. Mint annak idején Weiner elvtárs, akit Kern András próbált elérni hiába 1985-ben, abban az elhíresült rádiókabaré jelenetben. Tudjátok, Weiner elvtárs, aki nem tud a telefonhoz jönni, mert ebédel, szabadságon van ÉS a másik vonalon beszél. De miért van nekem olyan szerencsém, hogy csak menstruáló-gyászoló eladónőkbe futok bele?"

A papucs ránézésre kicsinek tűnt, kérdésemre ezt az eladónő is megerősítette. "Lehet, hogy másik papucsot kéne próbálnom?"- gombolyítottam tovább a beszélgetés fonalát én. "Mármint hogy értve?"- tartotta magát a "ma már nem adhatok el semmit" policy-hez ő. S ha eddig nem is, de innentől kezdve már egészen biztosan egy időutazáson vettem részt. Egészen pontosan abba a korba csöppentem vissza, amikor az emberek minimális mobilitással rendelkeztek, NEM lehetett Kínából közvetlenül cipőt rendelni, egyetlen cipőbolt volt közel és távol, Ali baba pedig csak egy mesebeli lény volt egy távoli civilizációból. Mert a hölgy ahelyett, hogy azonnal hozott volna egy számmal nagyobbat ugyanabból a típusból, esetleg egy másik, hasonló papucsból, újra belevetette magát a pénzszámolás tébolyító műveletébe, s lelkesen nyomogatta hozzá a telefonját (és innen legalább azt is tudtam, hogy minden látszat ellenére a 21. században vagyunk.)

Ahogy vettem vissza a cipőmet, valami iszonyú gyomorremegéssel kevert frusztráció kezdett környékezni. Komolyan akkor éreztem magam így utoljára, amikor mentem haza hatodikos koromban, már befordultam a mi utcánkba és még mindig nem döntöttem el, hogy bevallom-e otthon a matekhármast, vagy sem. Tudom, kissé túlérzékeny reakció ez egy sima papucsvásárlás közben. De hadd említsem meg, hogy én meg egy nagyon kemény PMS-től szenvedtem éppen, amiről csak a második szülésem óta tudom, hogy mire képes a szervezetemmel igazán. Szóval kihúzkodtam én a cipőm nyelvét igen rendesen, vállamra akasztottam a kis szütyőmet, s illa berek, nádak erek, úgy léptem a távozás hímes mezejére, mintha negyven rabló kergetett volna a netes cipőrendelés birodalmába!

Papucstalanul, ám egy igen finom ebéddel a hasamban, meg valamennyi frissen vásárolt élelmiszerrel a karomon hazafelé újra a nevezett cipőbolt előtt vitt el az utam. Puszta kíváncsiságból bekukkantottam, vajon még az aprópénzzel bíbelődik-e a nagyon kedves hölgy, vagy már áttért a papírpénzekre. Mire ideértem, egy egészen elképesztő bosszú képe bontakozott ki az agyamban (valahogy úgy, mint amikor Böbe baba akart bogáncsot gyűjteni Liba Leontinnal a legelőn, hogy beledobálja Csilla baba hajába). Valamelyik nyári délután megjelenek itt két kialvatlan, éhes porontyommal, és mézédes mosollyal az arcomon hagyom, hogy az antiautoriter nevelés jegyében lepakolják az ÖSSZES cipőt a helyükről.

Benézéskor óriási örömmel állapítom meg, hogy legalább tíz vásárló szemlélődik, próbálgat, pakolászik, KÉRDEZGET és érdeklődik a boltban. Jé, hát nem is kellek én ide, de a gyerekek sem. Ennek a nőnek nem lehet rosszabbat kíváni, mint hogy LEPJÉK EL a vásárlók az üzlethelyiséget, lehetőleg KOMOLY vásárlási szándékkal, ám annál problémásabb rüsztökkel és lúdtalpakkal! Hiszen neki akkor is itt kell ülnie este hatig, ha a fene fenét eszik. Én pedig hajthatok haza, megcsodálhatom a hegyek mögött lebukó Nap utolsó fényeit, a pipacstengert, amelynek monoton pirosát csupán néhány katángkóró kékje szakítja meg, s otthon két csodálatos gyermek ugrik a nyakamba, akármi is van a lábamon (többnyire semmi).

Na, megint sikerült megállapítanom, hogy én milyen fasza gyerek vagyok, más meg milyen nyomorult. Pedig esküszöm, én csak papucsot akartam venni.