Száguldás

Avagy éljünk veszélyesen!

A mai napunk úgy alakult, hogy többször is volt szerencsém településünk helyi buszán utazni. S ez olyan élmény volt, hogy azonnal meg kell osztanom a nagyérdeművel.

A reggel még a szokásos módon indult. Kissé késői ébresztő után elzsuppoltam Tóbit az oviba. Itt viszont nem várt fordulatot vett a napunk. Eszembe jutott ugyanis, hogy pár napja hibaüzenet jelent meg a műszerfalon. Igaz, hogy azóta már kihunyt, de azért nyugtalanított a dolog. Két gyereket csak tökéletesen megbízható járművel szeretek szállítani, na! Szóval félretettem minden averziómat (lásd Vezetésmódszertan III című bejegyzésemet) és az oviból egyenesen az autószerelőhöz hajtottam. Na jó, tudtam én már induláskor is, hogy így fogok tenni. Éppen ezért lelakatoltuk Tóbi futóbiciklijét az ovi udvarán, és a babakocsit is behajítottam a csomagtartóba. Valami azt súgta, hogy délelőtt még nem lesz kész az autó. Kedvenc szakikám óriási örömmel fogadott, bár érzésem alapján nem ismert meg, nem azonosított be visszajáró ügyfélként. Mindegy is, hamar megtörtént az átadás-átvétel, üdvözült mosollyal az arcomon toltam haza Flórit vadonatúj napkalapjában a szomszéd utcába.

Az igazi kaland 11 óra 20 perckor kezdődött. Ekkor toltam ki ugyanis a könnyen összecsukható babakocsit a helyi busz megállójába, ami szerencsés módon éppen a szomszédunk előtt áll meg, menetrendszerűen! (Van abban valami végtelenül megnyugtató, hogy óránként elrobog előttünk egy busz. Azt hiszem, ilyenkor kerülök igazán közel az élet örök körforgásához.) Nem is kellett sokáig várni, a kb. 10 személyesre tervezett, ennél azonban valójában sokkal több embert szállító kisbusz hamarosan megérkezett. Ezen a vonalon (azaz az egész településen) két sofőr dolgozik váltásban. Egyikük igen csendes fajta, vezetés közben többnyire fülhallgatóval zenélget magában, a szavát nem nagyon hallani. Ma szerencsére épp a másikuk volt szolgálatban. Szerencsére, hiszen valójában ezt az egész posztot ő ihlette. Az ő személyisége nélkül ez a nap sem emelkedne ki a többi közül. De vele!

Képzeljünk el egy jó negyvenes pasast, akit olyan magassággal áldott (vert?) meg a sors, hogy szerintem neki valóságos kínszenvedés hetente többször is bepréselnie magát egy kisbusz vezetőülésébe (nem fülkéjébe, ilyen itt nincs). Ráadásul hiú is, hiszen amikor mondtam a fiamnak, hogy "nézd csak, kinyitja nekünk az ajtót a Józsi bácsi", rögtön jött a felhorgadás, hogy ő bizony nem bácsi! Komolyan, mintha a játszótéren lettünk volna (lásd előző posztom), minden egyes szóra vigyázni kellett. Viszont miután ezt tisztáztuk, rendkívül előzékenyen felsegített a már kissé tömött buszra (pedig csak a harmadik megállónál voltunk, s következett még kb. húsz). Légkondi, na az nem volt, így időnként nyitott ajtóval haladtunk, csakis a jobb átszellőzöttség végett.

Hétköznap délelőtt lévén főként a 70+-os korosztály zötykölődött végig kisvárosunk főbb útvonalain, mégis nagyon hamar került nekem azaz nekünk ülőhely. Egy nagyon aranyos, otthonkás néni pattant fel azonnal, amikor látta, hogy gyerekkel vagyok. A mögötte ülő pedig azonnal felajánlotta, hogy majd ő tartja a lapra csukott babakocsit, mert Józsink kissé lendületesen szokta bevenni a kanyarokat. Egyébként is általános eufória tört ki a buszon, hogy végre két olyan ember szállt fel, akik jelentősen csökkentik az átlagéletkort. Magyarul kitört az unokázhatnék a döntően női utasok között. S akkor itt most hadd említsem meg, hogy nem úgy van ám, mint volt rég. Talán jó húsz éve olvastam róla, hogy a mi nyugdíjasaink mennyire különböznek a nyugati kortársaiktól, s ez a különbözőség főként a ruházatban mutatkozik meg. Míg a Lajtán túl a szivárvány minden színében pompáznak az öreglányok, nálunk főként a fekete dívik. Jelentem, ha a nyugati nyugdíjszínvonal nem is, de a nyugdíjas divat már hozzánk is begyűrűzött. Olyan színkavalkád tombolt kedves utastársaimon, hogy a fejem is beleszédült a sok citromsárga körbe és eperszínű háromszögbe! S akkor még a bizsuk színárnyalatait nem is említettem! Hol vannak már azok a szép fekete kendők!

Miután mindenki kiörömködte magát az én gyönyörű, csillagszemű kisfiam láttán (18 hónaposnak nézték amúgy!!!), a társalgás visszatért a szokásos medrébe. Tehát igen hamar megtudtam, hogyan kell bombabiztosan elültetni a paradicsompalántákat (jól be kell iszapozni Irénke!), melyik főorvoshoz érdemes menni szűrésre a belosztályon (mert olyan Jávor Palis), valamint az a pletyka is megerősítést nyert, hogy újra leakciózták a kínai sírköveket. A beszélgetés hangjait többször is elnyomta Józsink egészen elképesztő aláfestő zenéje, a mai napon mulatós adta meg az utazás ritmusát. Beszálláskor az Aranyeső című örökbecsű opusz ordított a hangszórókból, a HÉV-nél pedig már azt is tudtam, hogy "vigyázz Géza, tanulj sokat/ne csak bámuld a lányokat!" Kifinomult ember ez a mi Józsink! Korra, nemre és arcszőrzetre való tekintet nélkül mindenkit csak egy nagyon hangos és rettentően elnyújtott "CSÓKOLOM"-mal köszöntött a megállókban. Ja, és ugyanígy búcsúzott a leszálló utasoktól. S hogy mennyire köztiszteletnek örvendő állás az övé, azt jól mutatja, hogy szinte minden kertből, minden boltból kiintegettek, kikurjantottak neki elhaladás közben. Az egyik sarkon őgyelgő figura kiemelten jócimbora lehetett, ő elég nemzetközi jelzésekkel még azt is Józsink tudtára adta, hogy milyen mellbőségű nőt látott az imént, s mit tenne vele, ha tehetné.

Hát így, ilyen családias hangulatban érkeztünk el az óvodához, ahol ugyancsak az utasok és a buszsofőr egyesítették erejüket, hogy zökkenőmentesen le tudjunk szállni. Pedig esküszöm, maradtunk volna még. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy esküvőről kellett volna ideje korán haza indulnom. Sebaj, holnap reggel 8 óra után nem sokkal újra száguldunk a Dupla Kávé ritmusára, a kocsim nem lett készen ugyanis!