74 nyáron át táncolt

Édesapám holnap lenne 74 éves. Őt szeretném köszönteni a következőkben, méghozzá a valaha született legjobb írásának közlésével. Szerintem ez volt írói pályája csúcsa. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy nekem ez a kedvencem Tőle. Szóval ez:

Ulla Jacobson

Moziba nagyon ritkán jártunk. Részben, mert javarészt nézhetetlenül rossz szovjet filmeket játszottak, részben, mert nem volt rá pénzünk. A mozijegy ugyan nem került sokba, de nekünk minden fillér számított. Ha azt mondtam, három forint kellene, mert meg akarok nézni egy filmet, összeült a családi kupaktanács. Apám legelőször is arra figyelmeztetett, hogy vannak, emberek, akik kétszázhatvan forintot keresnek egy hónapban, azoknak nem telik ilyesmire. Erre én azzal érveltem, hogy éppen az ilyenek gyerekei néznek meg minden filmet válogatatlanul. Igaz, ők egy forintos jegyet váltanak az első sorokba. – Neked az persze nem jó, neked páholy kell – így ő. – Nem éppen páholy, csak egy kicsit hátrább szeretnék ülni, mert azok egész idő alatt napraforgó magot zabálnak meg kiabálnak, úgyhogy semmit sem érteni a filmből, vágtam vissza, persze nagyon óvatosan.

Ez megfelelő érv volt, arra utalt, hogy én a moziban figyelni, művelődni akarok, és apám bármire hajlandó volt áldozni, ha úgy gondolta, köze van a tanuláshoz. De azért még tovább kellett vívni a küzdelmet. Ugyancsak apám szerint, amióta ők nem járnak moziba, nincsenek is olyan filmek, amiket érdemes megnézni.

• Hol vannak már azok a színészek? – tűnődött el.

És anyám mindjárt kontrázott is neki:

• Csortos, Kabos, Karády Jávor, ilyenek nem lesznek soha.

Azután közösen bizonygatták, hogy amikor még érdemes volt, ők is jártak moziba. Ez pedig mindig úgy végződött, hogy az egészen apró részletek felidézésében versengve mesélték el életük nagy élményét, hogyan is történt, amikor még fiatal házasok voltak és apám, mint péksegéd, heti huszonnégy pengőt keresett (erre tudott megnősülni), s nyári öltönyt csináltatott, amit egy kánikulai vasárnap délutánon vett fel először. Kabos híres filmjét, a Papucshőst nézték meg. Végtelenül jól mulattak. Még akkor is nagyokat nevettek, amikor a moziból kijöttek. Csak az tűnt fel nekik, hogy az emberek igen furcsán néznek rájuk. Kiderült, hogy a mozi üléseit frissen festették, nem száradtak meg időre. Legalábbis az, amelyiken apám ült. Hiába kaptak kártérítést, az öltönyt soha többé nem sikerült kifogástalan állapotba hozni.

Erre visszagondolva mindig nagyon elkeseredtek, így azután várható volt, hogy az egykori veszteség levét nekem kell meginnom. Ámde anyám titkon feltétlenül pártolta az én mozi látogatási terveimet és a segítségemre sietett.

– Azt beszélik, hogy most valami Latabár-filmet adnak.

– Hát ez az, kontráztam én. Nem is nagyon lehet rá jegyet kapni.

1952-őt írtunk akkor és az Állami Áruházat játszották. Miután pedig én végül is megnézhettem, rábeszéltem anyámat, hogy menjenek el ők is. Apám hallani sem akart róla, neki nincsen ilyesmire ideje, meg amúgy is csak pénzpocsékolás az egész. De amilyen vadember volt, anyám úgy tudott vele bánni. Megnézték és nagyon tetszett neki. Nem annyira Latabár, hanem inkább Feleki Kamill. Aki Glauziusz bácsit, az öreg könyvelőt játszotta és énekelt egy dalt, aminek ez volt a refrénje: "Ember lesz az én kis unokám". Nem tudom, volt-e valaha nagyobb sikere slágernek Magyarországon. Olyan korban éltünk, amelyben az emberek csak a gyerekeik meg az unokáik jövőjében, majdani emberségében reménykedhettek.

Apámnak is ez tetszett végtelenül, hogy "ember lesz az ő fia", méghozzá sokkal különb – gondolta –, mint sajátmaga, és ezután már soha nem volt kérdéses, hogy mehetek-e moziba, ha akarok. Amikor pedig 1954-ben gimnazista lettem, már voltak bizonyos filmtudományi ismereteim is, olyannyira, hogyha valamit meg akartam nézni, ilyesmiket mondtam: ez nagyon fontos darabja az olasz neorealizmusnak, ez hozzátartozik a műveltséghez. Magabiztosan, a helyes kiejtésre ügyelve emlegettem Vittorio De Sica, Luchino Visconti, Pietro Germi és a többiek nevét. Apám ennek a számára imponáló tudásnak nem tudott ellenállni, mert ebben ő az én nagyon fényes jövőm zálogát látta. Így bármit megnézhettem, ami csak tetszett. S tény, hogy nem akármit néztem meg. Volt bennem bizonyos arisztokratizmus ezen a téren is, mint már korábban az olvasásban. Hamar tudni véltem, mi az igazi érték és nagy lenézéssel nyilatkoztam azokról, akik az előző rendszerből itt maradt filléres regényeket vagyis ponyvát – például Nick Cartert – olvastak. Én akkor már túl voltam Gárdonyin, Jókain, Mikszáthon és éppen Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban és Hét bagoly című regényeinél tartottam, sőt átrágtam magam Sőtér Istvánnak a kötethez írt tanulmányán.

Hasonlóképpen álltam a mozival is. Önérzetesen állapítottam meg, hogy a kortársaim még így osztályozzák a bemutatott – nagyrészt szovjet – filmeket: harcos vagy nem harcos. Még csak nem is így: háborús vagy nem háborús, hiszen valójában erről volt szó És ha harcos egy film, jó, ha nem, rossz, de persze azt is megnézték. Ők mindent megnéztek, s a Bátor emberek című szovjet filmet tartották a legjobbnak, mert abban volt egy jelenet, amelyben a főhős vágtató lóról ugrott át a robogó tehervonatra, s az szerintük "olyan volt, mintha kobbojos (így mondták a cowboy-t) lenne". Én pedig azt bizonygattam az első gimnáziumban egy kötetlen magyar irodalom órán, hogy a világ legjobb színésznője Anna Magnani, aki a Róma nyílt város című filmben játszott, a legjobb férfiszínésze viszont Raf Vallone a Nincs béke az olajfák alatt-ból.

És akkor, 1954 őszén híre kelt, hogy bemutatnak egy filmet, amiben meztelenül játszik a főszereplőnő. Eddig ilyesmi nem fordult elő. Állítólag voltak ugyan olyan filmek, amelyekben lettek volna meztelen jelenetek, de ezeket kivágták, mert sértették a szocialista erkölcsöt. Tény, hogy meztelen nőt azokban az években Magyarországon nem mutattak a moziban. A legpikánsabb dolognak akkoriban a Királylány a feleségem című példátlan sikerű darabnak az a jelenete számított, amikor Gérard Philippe Gina Lollobrigida valóban mély dekoltázsába pillantva valami ilyesmit mondott: két szép domb között egy völgy, de jó volna ott megpihenni. Már ettől is valósággal megőrültek az emberek. És akkor jött a hír, hogy lesz itt egy film, amiben majd meztelen nőt lehet látni.

Hamarosan azt is beszélték, hogy svéd filmről van szó és az természetes, hogy lesz benne meztelen nő, mert a svédeknél rengeteg az erdei tó, azokban pedig kizárólag meztelenül fürödnek, a fürdőruhát még csak hírből sem ismerik. Hogy náluk például az sem probléma, ha egy fiú egy lánynál akar aludni. Ott a szülők ezt a legtermészetesebbnek veszik. Náluk ez az egész teljesen másképp van, mint nálunk. Szóval mielőtt a film megérkezett, már egész legendáriuma alakult ki Gyöngyösön, de gondolom, így volt ez egész Magyarországon. Mert valami leírhatatlan sikerrel játszották, később is számtalanszor vetítették. A címe pedig ez volt: Egy nyáron át táncolt.

Csak éppen egyetlen problémája volt vele a magamkorú kamasznak: tizenhat éven aluliak nem nézhették meg. És ez megdöbbentett bennünket. Mert ilyen korábban nem volt. Nem volt korhatár. Ami érthető, hiszen nem is játszottak olyan filmeket, amiket bárkitől tiltani kellett volna. Ezt a filmet meg, amit annyira vártunk, nem lehet majd megnézni. S ahogy az lenni szokott, megindult a presztízsháború a kamaszvilágban. Aki már elérte a tizenhatodik évét, az büszkén mutogatta a személyigazolványát:

– Én annyiszor nézem meg ezt a filmet, ahányszor akarom, de te pajtás nem fogod látni.

Azután elérkezett a nap, amikor – egy héttel az előadások megkezdése előtt – kiderült, hogy a két gyöngyösi mozi közül csak az egyikben, a Puskinban fogják bemutatni az Egy nyáron át táncolt című filmet. Ott voltak a kezdetleges tárlókban a gyönyörű színésznő képei, akiről akkor már valamelyik újságból tudtam, hogy Ulla Jacobsonnak hívják. Azt is megtudtam, hogy azért jó, hogy ezt a filmet Magyarországon vetítik, mert leleplezi a klerikális reakciót: a mű valójában arról szól, hogyan teszi tönkre egy falusi pap a fiatalok boldogságát.

Ulla Jacobsont fényképen meglátni és beleszeretni egy pillanat műve volt számomra. Tudvalévő, hogyha az ember a szerelembe szerelmes, könnyen talál magának médiumot. Igaz, Ulla a legkevésbé sem volt svéd típus. Nem volt magas, hanem középtermetű, sőt inkább alacsony, nem volt szőke, hanem sötétbarna, hullámos hajú. Annál jobban vonzott. Korhatár ide, tilalom oda, ezt a filmet én meg fogom nézni, döntöttem el. Hogy hogyan, azt még nem tudtam.

Hanem amikor az első előadást tartották, ott várakoztam az előcsarnokban. Megfigyelhettem, hogy a jegyszedő nénik a feladatuk magaslatán állanak. Még a tizennyolc évesektől is kérték a személyigazolványukat. A mozi vezetője személyesen felügyelte az ellenőrzést. Persze a gyöngyösi fiúkat sem kellett félteni. Amint felismerték a helyzetben rejlő lehetőséget, a huszonkét-huszonhárom éves, katonaviselt, nősülés előtt álló legények is elkezdtek toporogni: – Jaj, tessék várni, nem találom az igazolványomat, nem is tudom, vagyok-e már tizenhat éves vagy csak otthon felejtettem a személyimet.

Emiatt azután nagy torlódás keletkezett, úgyhogy a mozi vezetője már a rendőrök kihívásával fenyegetőzött. A lényeg azonban az, hogy úgy látszott, reménytelen dolog az én lányos képemmel a bejutással próbálkozni.

Ámde szerencsémre nem csupán az irodalomnak, hanem a futballnak is bolondja voltam. Nyár óta szorgalmasan jártam a Gyöngyösi Építők ifjúsági csapatának edzéseire.

Ez a Gyöngyösi Építők-név természetesen a Rákosi éra találmánya volt. Ugyanaz történt nálunk is, ami Budapesten, ahol akkoriban a Fradit Kinizsinek, az MTK-t Vörös Lobogónak hívták. S ahogyan a pestiek a Fradinak meg az MTK-nak drukkoltak, ugyanúgy a gyöngyösiek a GYAK-nak. Mert ez volt a mi sportegyesületünk becsületes eredeti neve: Gyöngyösi Atlétikai Klub. A derék szőlőtermelő nép számára persze túlzottan távoli lehetett ez a klub-dolog, valójában feledésbe is merült, mit jelent a betűszó. A GYAKK viszont (így, két kával ejtve, mert a palóc logika ezt követelte) fogalommá vált. Ha például vasárnap délután egy asszonyt a férje felől kérdeztek, valószínűleg így válaszolt: ki tudja, hol töri a franc, ilyenkor a GYAKK-on szokott lenni. Szóval a GYAKK korántsem csupán az egyesületet jelentette, hanem a futballpályát, a meccset, magát a futballt, sőt sok más egyebet is. Például azt a két-három korsó sört, amit szinte kötelezően fogyasztott el egy-egy meccs alatt a drukkerek jó része. S e drukkerek nem voltak kevesen, mert akkoriban a férfiak egyetlen szórakozását jelentette a futball. A fiataloknak meg a fényes pálya lehetőségét. Minden második fiú úgy gondolta, belőle is lehet Puskás, Kocsis, esetleg Czibor. Én megelégedtem kevesebbel is: Grosics helyét néztem ki magamnak a válogatottban.

Amikor csak lehetett, kint voltam a GYAKK-on, ha nem a pályán, akkor a klubháznak nevezett söntésben, ahol a rex nevű biliárdjátékkal nyertem akkor tekintélyesnek számító összegeket nehéz kezű parasztdrukkerektől. E nyereségekkel vetettem meg a könyvtáram alapját. Itt, a söntésben jutott eszébe valakinek egy edzés után, hogy a csapatnak együttesen kellene megnézni a híres svéd filmet. Az ötletet rövidesen követte a tett. A csapat nagytekintélyű edzője személyesen telefonált a moziba, hogy tegyenek félre a szombat esti előadásra harminc jegyet. Így történhetett, hogy szombaton este néhány hozzám hasonlóan kiskorú sporttársammal én is ott várhattam a mozi előcsarnokában az előadás kezdetét. A mozi vezetője nagy reverenciával köszöntötte trénerünket, örömét fejezte ki, hogy a város futballistái ennyire érdeklődnek a kultúra iránt és személyesen vezetett bennünket a helyünkre. Szó sem volt semmiféle korhatárról, tilalomról. Ennek megfelelően, igen önérzetesen terpeszkedtem el a legutolsó sorban lévő ülésen és vártam a filmet. Ulla Jacobson szépsége pedig minden várakozásomat felülmúlta.

Pár perc múlva már terveket szövögettem. Tudtam, hogy négy év múlva Svédországban rendezik a következő futball-világbajnokságot. 1958-ban tizennyolc éves leszek, éppen érettségizek – számolgattam – akkorra biztosan kiszorítom Grosics Gyulát a válogatottból, de a legrosszabb esetben tartalékként is kijuthatok Stockholmba. Ott pedig már nem lesz nehéz összejönni Ulla Jacobsonnal. Aziránt meg kétségem sem volt, hogy ugyanúgy fogok majd neki tetszeni, mint ahogyan ő nekem.

Így, párhuzamosan haladtak előre a történetek. A vásznon az filmbeli diák, Göran került egyre közelebb Kerstinhez vagyis az én Ullámhoz, ott hátul, az utolsó sorban pedig számomra közeledett mind gyorsabban az 1958-as stockholmi találkozás. És végre elérkeztünk ahhoz a részhez, amiért az emberek látni akarták a filmet. Végtelenül ártatlan jelenetről volt szó: egy falusi mulatság után az egymással betelni nem tudó fiatalok a holdfényes éjszakában egy tó partjára mennek, ahol levetkőznek, a fiú a karjába veszi a lányt és begyalogol vele a vízbe. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét attól kezdve, hogy ott hagyták a mulatságot, hiszen sokan már többször is látták a filmet és mesélték, mi várható. Ám amikor a partra ért a két fiatal, valami borzalmas dolog történt a Puskin moziban. Borízű üvöltés harsant bele a levegőbe:

– Fogadjunk, basznak!

Elsötétült a vászon, majd felgyulladtak a villanyok. Füttyögés, hujjogás, ordítozás, káromkodás kezdődött, mindenki a bűnöst kereste. Hamar meglett, csak éppen elégtételt venni nem mert rajta senki. Csányi Jóska volt a szentségtörő, a város hírhedett nehézsúlyú boxolója, aki majdnem a válogatottságig vitte, és aki nem először tett tönkre mozielőadást. Amikor például a Királylány a feleségem-et játszották, Gérard Philippe és Gina Lollobrigida legintimebb jeleneténél egy óriásit szellentett és közben ezt ordította: tarka bab, háromhúsz. Így kívánta valamiért a közönség tudtára adni, hogy az előadás előtt általa fogyasztott hüvelyes kilója három forintba és húsz fillérbe került.

Az Egy nyáron át táncolt előadása a szörnyűséges intermezzo után nem folytatódott. A mozivezető fontoskodva rohangált a kivilágított teremben, s ezúttal tényleg jöttek a rendőrök, de a boxolót ők sem merték bántani, mert belügyi sportegyesületnél versenyzett és valószínűleg jóval magasabb volt a rangja, mint nekik. Viszont arra hivatkozva, hogy kezdődik a következő előadás, a mozivezető kiüríttette a termet. Mivel pedig futballcsapatunk még egyszer nem nézte meg közösen a filmet, akkor nem láthattam újra Ulla Jacobsont. Persze nem lettem válogatott futballista, így 1958-ban nem jutottam ki Stockholmba a világbajnokságra. De nem ez volt az én legfőbb bajom akkor. Hanem az, hogy mivel apám 1956-ban forradalmárkodott valamennyit, az érettségi évében tilalmas lett számomra az egyetem. Később felvettek ugyan és akkor Pesten megint játszották a híres svéd filmet. De mint az egyetem, úgy Ulla Jacobson sem tűnt már az igazinak.

Eddig a történet. Amikor én a fenti írást olvastam (jó pár évvel ezelőtt), azonnal beindult a fantáziám. Egészen pontosan azt képzeltem el kb. kismilliószor, hogy majd édesapám 70. születésnapjára kibérelek egy mozitermet (valahogy mindig az Uránia ugrott be), meghívom az összes barátját, rokonát, ismerősét és egy magánvetítés keretében levetítem neki A filmet! Még azt is részletesen kidolgoztam, hogy apukámmal mi ketten majd szándékosan elkésünk, így már sötétben botorkálunk be a nézőtérre, aholis valahogy mindig ismerősbe botlunk botladozásunk közben. Aztán hirtelen kigyúlnak a fények, kitör a tapsorkán és.....

Ez az álom végül meg is valósult, csak nem pont úgy, ahogy én elképzeltem. 2010 februárjában ugyanis az Örökmozgó Filmmúzeum valami különös okból műsorra tűzte A filmet. (A Berlinale hetében olyan filmeket adtak, amelyek valaha már díjat nyertek a német fővárosban.) Én pedig teljesen véletlenül tudomást szereztem róla (jó helyen lapoztam fel a Pesti Estet, ennyi kellett hozzá csupán). Hamar beláttam, hogy szép és jó az én álmom, de ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el. Lelkes kis csapatot verbuváltam családom néhány tagjából (és persze édesapámból) majd pedig irány a mozi! Óriási élmény volt a fentiek ismeretében végignézni ezt az amúgy meglehetősen szomorkás és "már az elején pontosan tudod, hogy nagyon rossz lesz a vége" típusú filmet. Az a bizonyos jelenet amúgy teljesen ártatlan volt, mert a felirat tökéletesen eltakarta azt a nagyon keveset is, ami az ötvenes évek fiataljait annyira lázba hozta. Nem baj, mi nem is azért mentünk moziba! Utána még valami állati finom sütit ettünk a Szamos cukiban, tényleg, mint egy igazi születésnapon...jaj, de szép volt! Talán igaz se volt!