Pont ma olvastam, hogy Csonka Pici a blogján keresztül beszélget a halott édesanyjával. Valami miatt bírom azt a fickót. Meg az ötlet is tetszik. Szóval íme az én verzióm. Azért nyugodjatok meg, rendszert nem csinálunk belőle. De most írnom kell. Pontosabban szólva: most erről kell írnom.
Drága Édesapám!
Pontosan ma egy éve láttalak utoljára. Akkor már két hete feküdtél a kórházban. Egész nap halogattam a látogatást. Utáltam az egész látogatósdit, de rettenetesen. Azt a kórtermet, a szagot, az elviselhetetlen meleget. Meg a tényt, hogy már hárman meghaltak abban a szobában két héten belül. Pedig nem is elfekvő volt. Persze erről most eszembe jut az egyik kedvenc Kohn bácsis vicced, de most hadd ne írjam le. Úgyis tudod, melyik az. Szóval délután ötkor szántam rá magam, hogy bemenjek Hozzád. Persze még vagy egy órát tökölődtem a parkolóban. Gyűjtöttem az erőt. Aztán vettem anyucinak egy bécsi krémest a kórház cukrászdájában, meg egy Szeretlek Anya! feliratú csokit. Adtam borravalót a liftesnek s irány az ötödik emelet.
A kórterembe lépve rögtön láttam, hogy már nagyon rossz állapotban vagy. Anyuci mondta is, hogy fogjam rövidre a látogatást. Rövidre fogtam. Nem kellett nagyon noszogatni. Odalent a parkolóban újabb szerencsétlenkedés. Aztán csak beláttam, hogy ennél jobban már úgysem leszek, így elhúztam az Auchan-ba. Ajándékot kellett vennem a másnapi vendégeinknek. Ennek örömére ma is voltam az Auchan-ban. Gondoltam Rád, ott, a könyves polcok között. Úgy, mint akkor. Na!
Másnap hétfő volt, sokáig fetrengtünk az ágyon a gyerekekkel. Jan már korán elment a vendégekért vidékre. Az egyik gyerekülést is magával vitte, így az ovit aznap kihagytuk. Aztán csak leűzött a konyhába az éhség, ott szembesültem vele, hogy van egy nem fogadott hívásom. Anyucitól. Ezután kissé felpörögtek az események. Gyorsan áthívtam a szomszédot, hogy vigyázzon Tóbira, Flórikával pedig sebesen a kórház parkolójába hajtottunk. Anyuci már várt. Nem, nem akartam egy utolsó pillantást vetni Rád. Haza is hajtottunk elég tempósan, csak anyucit támogattuk egy kicsit.
Aki aztán átjött hozzánk néhány órára. Meg persze a vendégek is megérkeztek időközben. Nem lehetett lemondani a találkozót, átutazóban voltak, szállást nyújtottunk nekik a másnapi reptéri transzferrel egybekötve. Persze kicsit (rohadt) nehéz volt ám a szitu. Pedig akkor még nem is voltam szomorú. Csak sokkos. Meg megkönnyebbülést is éreztem, azt hiszem. Az már tényleg nem volt élet neked, ott a kórházban.
Másnap, a vendégek távozása után következett a már jól bevált forgatókönyv. Szorongás ellen irány Gödöllő! A gyerekekkel és anyucival elmentünk egy jót ebédelni, játszóterezni, szökőkutazni. Sötétedéskor értünk haza. Meg is kerestük Tóbival az égen a Papicsillagot. Minden este megkeressük azóta.
Még azon a héten történt, hogy Anyuci keresett valami miatt. A Te telefonodról. Három nappal a halálod előtt vettem neked a készüléket amúgy. Nem mondhatod, hogy nem vagyok elég bizakodó alkat:-) Szóval látom a kijelzőn: Apuci hív. Szerintem az volt eddig a legfájdalmasabb pillanat. Amikor ki kellett törölnöm a nevedet a telefonomból. Akkor speciel elég sokat sírtam. Most is. Na!
A következő napok eseménydúsan teltek. Már hónapokkal korábban be volt tervezve ekkorra anyósom, majd két héttel későbbre apósomék látogatása. Nem nyújtottak különösebb támaszt se vigaszt, gondolhatod. De legalább történt valami.
Ja, igen, a két látogatás között elbúcsúztunk Tőled. Úgy, ahogyan Te kérted. De erről majd máskor.
November közepére már igencsak érett a kiborulásom. November 30-án meg is tettem, amit megkövetelt a haza. A pszichológusom, a személyi edzőm és persze a férjem, meg a szűk családom kellett hozzá, hogy felálljak a padlóról. De erről szintén majd máskor bővebben. Hosszabb történet.
A november még arról is nevezetes volt, hogy jelentkezett rajtam egy elég komoly testi tünet. Kéz- és ujjzsibbadás, ezekből az utóbbi volt a komolyabb. Végül egy nagyon fasza gyógytornász kikezelte. Rohadt sokáig jártam hozzá Csepelre. De legalább megtanultam közben vezetni. Hát persze, hogy zsibbad az ember keze, ha nagyon szorít valamit. Ha nem akarja elengedni. De aztán csak sikerült. Persze kellett ehhez egy nagyon titkos túra is, amit Neked ajánlottam. Lehet, hogy holnap megint arra járunk!
December közepén Tekintet-díjat kaptál. Volt ott egy-két ember, akit szívesen felrúgtam volna. De nem engedtem érvényesülni a családi virtust. Még akkor sem, amikor az egyik, számomra legkedvesebb írásodat (szerintem) teljesen rosszul, modorosan hangsúlyozva olvasta fel egy ürge. Állítólag színművész. Mindegy.
A karácsony az valami rettenetes volt. Egész végig azt vártam, hogy gyere le a szobádból. Ahol éppen honfoglalózol. Vagy valami nagyon fontos cikket írsz. Esetleg recenziót.
Amúgy ez az érzés azóta is fogva tart. Mindig, amikor belépek a péceli házba. Ezért megyek oda csak nagyon ritkán. Többek között ezért.
Aztán valahogy csak eltelt az a nyomorúságos tél, a Te kedvenc fád is kizöldellt a templom kertjében. Eljött a nyár, s vele egy nap, amikor nagyon, de nagyon különösen fájt, hogy már nem vagy velünk. Július 13-án világbajnok lett a német futballválogatott. Istenem, ha azt a döntőt együtt nézhettük volna! Szinte napra pontosan tíz évvel azután, hogy új életet kezdtél. Ne félj, a második születésnapodat ezután is megünnepeljük majd. Büszkék vagyunk Rád!
És igen, most is hiányzol. Hiányzik, ahogy kergeted az unokáidat a lépcsőházban, s közben azt ordítod: Firpó Papi! Meg amikor egy Viktoros HVG-címlappal a fejeden ijesztgeted a gyerekeket. Ha élnél, én tuti minden nap felhívnálak, csak azért, hogy megnyugtató hangon közöljem veled: Mindenre van Transit! Te tudod, miért:-)
Na, összefoglalva, kurva nehéz volt ez az egy év, és nincs illúzióm, kurva nehéz lesz a következő is. De azért nem felejtünk el közben élni. Élni, írni, mesélni, és tudni, hogy nem éltél hiába. Képzeld el, nemsokára Hazám-díjat kapsz! Majd készítek Veled egy képzeletbei életinterjút, oké? Ha nem is az Értékteremtőkbe, de legalábbis ide, a blogomba.
Hú, de késő lett hirtelen. Talán ideje búcsúzni. Egy szép, nem is olyan régi fényképet kotortam elő erre az alkalomra az archívumból. Amikor ott ülsz a Csobánc tetején, 2013 júliusában. És felhívsz engem telefonon. Borzasztó viccesnek képzeled magad, mert úgy jelentkezel be, hogy a Gombában ülsz és ott iszik melletted Barcsik ember. Akkor én ezen rettenetesen begurultam. Azóta persze csak röhögök rajta. Ja, és még megüzened Bíró doktornőnek, hogy élsz és virulsz, még legalább 100 évig. Hát majdnem.
Sokat nézegettem mostanában ezt a képet. Rájöttem, hogy épp telefonálás közben kaptak lencsevégre. Vélhetően épp velem beszélsz. Ez egy nagyon szép gondolat. Jó lesz ezzel elaludni.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen