Véletlenek

pedig nincsenek.

Avagy hogyan ismerkedtem meg Jannal?

Azaz hány, de hány véletlen kellett hozzá???

Idén július elsején válik nagykorúvá az ismeretségünk Jannal. Ennyi idő alatt azért akadt néhány nézeteltérés, keserűség, netán hajcihő. De tudjátok, bármi is adódik, elég csupán arra gondolnom, hogy Úristen, hány, de tényleg hány véletlen kellett ahhoz, hogy mi egyáltalán megismerjük egymást! Annyi, hogy az egyszerűen már nem lehet véletlen! Számoljunk most közösen:

1.  A szüleim anno 1989-ben ragaszkodtak a német nyelvhez, úgy érezték, ezzel többre megyünk magyarként, mint az angollal.

2. Anyukámnak volt egy tanítványa, aki szívből, igazán ajánlotta a GATE-t (ma már Szent István Egyetem). Ezért jelentkeztem éppen oda.

3. Buzgómócsing voltam a középiskolában, díjat nyertem, EU-s konferenciára mehettem a parlamentbe 1998-ban. Ott az agrárszekcióban megismerem pár nagyöreg egyetemistát a GATE-ról, köztük Vikit.

4. A GATE-n a gólyatáborban újra találkoztam Vikivel, aki elhívott az AIESEC-be (közgazdászhallgatók nemzetközi szervezete). Elanyátlanodott elsősként kerestem a fogódzkodókat, szóval mentem. Ott is ragadtam öt évre.

5. 1999 áprilisában jön a hír, hogy a MALÉV negyven jegyet ad ajándékba a szervezetnek, én éppen az irodában vagyok, ami csak azért nagy mák, mert aznap kell pályázni rá, másnap már nem jó.

6. Mivel ekkorra már háromszor voltam Németországban, más úticélokat akarok beírni (20 európai város közül lehetett választani). Mondja a barátnőm: milyen nyelven fogsz te ott kommunikálni? Tudsz elég jól angolul? Tudok, de a biztonság kedvéért beírom Németországot.

7. Rohanok haza, mert tanítványom van (Kisnorbi, akinek ez a név még mond valamit), otthonról diktálom be az útlevélszámomat, kedves barátnőm beadja a jelentkezésemet, még épp nem csúszok le a határidőnek megadott 18 óráról.

8. A három németországi úticél közül (Frankfurt, Köln, München) Frankfurtba kapok jegyet.

9. Mivel egy fityingem sincs szállásra, írok a frankfurti AIESEC-nek, tőlük kérek segítséget, de nem válaszolnak. Kezdek csüggedni. Viki szól, ő fél éve volt Darmstadtban egy konferencián, az ott van nem messze Frankfurttól, és véletlenül ismer is ott valakit. Valakit, aki Jan.

10. Azért ismerte Jant, mert Jan minden bátorságát összeszedve rendezett egy fantasztikus nemzetközi konferenciát, amin Viki is részt vett.

11. Írok neki (az egon.gyaloglo.hu végű e-mail címemről, 1999 van, hello). Jan tényleg nagyon rendes gyerek, válaszol. Viszont épp nem működik az egyetemen a net, ezért bemegyek apukám munkahelyére a Bécsi útra, onnan kommunikálunk. Majd otthonról telefonálunk. Mivel nekem eddig kizárólag bajorokkal volt kontaktusom, az első, amit mondok neki: hochdeutsch bitte! Fogalmam sincs ekkor, hogy Jan szülei éppen arról a vidékről származnak, ahol a legtisztább hochdeutsch-ot beszélik...

12. Elérkezik a nagy nap, 1999. július 1-je. Apukám és a tesóm visznek ki a reptérre. Tesóm megszimatolhatta, hogy itt valami sorsdöntő dolog van készülőben, egy kisüveg parfümöt ad ajándékba (Café Café). Istenem, akkor még simán felvihettem a kézipoggyászban folyadékot! Mivel ez életem első repülése, fogalmam sincs semmiről. Csak rettenetesen izgulok. Mivel korán érkezünk a reptérre, üldögélünk egy sort. Várunk a becsekkolással, minek azt elsietni. Utólag tudtam meg: egy percen múlott, hogy nem zárták be a check-in pultot!

Látjátok, nem a levegőbe beszélek! Akármelyik ponton elcsúszhatott volna a dolog! És akkor most nem lenne ez: