Amúgy sokszor érzem azt, hogy sokan felületesen vagy még úgy sem olvassák e sorokat, illetve valahogy nem tudják megemészteni az én barokk körmondataimat (rohanó világunk, ugye).
Ezért most felsorolom a leggyakoribb kérdéseiteket és választ is adok rájuk, gyorsan, egyszerűen, talán így emészthetőbb. A végén lesz majd kispróza is, az főként az érzelmi világomat próbálja tükrözni, szóval azt csak az erősebb idegzetűeknek!
1. Most akkor hány család jelentkezett és mikor jönnek és egyáltalán mi vaaaan???
jelen állás szerint:
október 14-től négy gyereket fogok beszoktatni:
egy két éves török kislányt reggel 7 és délután 3 között, minden nap
egy 16 hónapos német kisfiút reggel 7 és délután 3 között, minden nap
egy 3,5 éves kislányt és egy kisfiút (ikrek) délután 5 és 7 között, 1-2 nap a héten
január 6-tól egy gyereket fogok beszoktatni:
egy 11 hónapos kislányt reggel 7 és délután 3 között, minden nap
2. Szóval akkor perpill ölbe tett kézzel ücsörögsz otthon?
Nem, nagyon nem. Már múlt héten elkezdtük az ismerkedést az összes családdal, szóval gyakorlatilag napi szinten van egy-két gyerek itt nálunk, szülőstül, testvérestül, kutyástul...vagy éppen én náluk. Ez így elsőre nagyon buli, igazából borzasztó kimerítő, testileg-lelkileg...ugyanakkor nagyon, de nagyon feldob.
3. Meg lehet őrizni a szülőkkel és a gyerekekkel a három lépés távolságot vagy akkor most már van egy csomó új barátod és pótgyereked?
Nyilván az utóbbi. Nézzétek, én az elején hősiesen megpróbáltam mindenkivel magázódni. Merthogy ez nekem a szakmám, a munkám és jaj nehogy túl közel kerüljünk egymáshoz. Aztán a második találkozónál az összes anyuka zsigerből letegezett, kb. mintha ez itt Németben a világ legtermészetesebb dolga lenne (NEM AZ). Az egyik Mutter felvilágosított, hogy az a tény, hogy ugyanannak a gyereknek a popóját töröljük naponta többször is, az olyan erős köteléket hoz létre köztünk, mint a régi magyar vezérek között a vérszerződés. Na ennyit arról, hogy nem kerülünk közel egymáshoz. Hogy ez jó-e vagy sem, majd elválik.
4. Milyen lelkiállapotban vagy most?
Durva endorfin- és/vagy adrenalinlöket árasztotta el az agyamat a millió új és valljuk be pozitív impulzus nyomán. Egy apró kis sztori máról: még hetekkel ezelőtt bejelentkeztem egy workshopra "szobatisztaságra nevelés a családi napköziben könnyen gyorsan egyszerűen" témában. Nagyon, de nagyon érdekelt a dolog, mindenképpen részt akartam rajta venni. Ma este hétkor kezdődött itt a szomszéd városban. Nekem ma este fél tízkor, blogírás közben jutott el a kósza gondolat az agyamhoz, hogy jé, mintha nekem ma este lett volna valami programom....na, csak ennyire lebegek egy totálisan más dimenzióban:-))))
5. A fiaid féltékenyek a pótgyerekeidre?
Szeretném azt hinni, hogy nem, de ez nyilván önáltatás. Meg még rájuk is hat az újdonság varázsa. Lett egy csomó új játék a nappaliban például (bolhapiacon vettem potom pénzért!). Ma pedig elmentünk együtt kirándulni az erdőbe az egyik családdal, a fiúk vezethették pórázon a blökit. Ilyenek. Majd amikor már rutinná válik az egész, azért biztos adódnak bajok. Eddig jó.
6. Hogy fog kinézni egy napod Tagesmutterként?
5:45-kor kelek, baszakodok
6:20-kor keltem a fiúkat, készülődnek (kómásan turkálják a müzlijüket, ilyesmi)
7-kor érkeznek a pótgyerekek, játszunk, reggelizünk, lovagolnak a hátamon, mittomén
7:20-kor a fiaim elmennek iskolába, mi a pótgyerekekkel szépen elvagyunk (remélem)
12-re megebédelünk, következik a pótgyerekek altatása az emeleten
12:35-kor érkeznek a fiaim az iskolából, esznek, tanulnak, nem hangoskodnak..nyilván:-))
14-re mindenki pompásan kialussza magát, játszunk szépen közösen
15 óra: haza viszik a pótgyerekeket
15-17: kómában fekszem a padlón
Igazából itt vége is a munkanapomnak, kivéve heti egy-két alkalommal, amikor is így folytatódik:
17 óra: megyek az ikrekért az oviba, játszunk, vacsorázunk
19 óra: haza viszik az ikreket
Hát, így. Ilyesformán!!!!!! A változtatás joga fenntartva!!!
Ennyi akkor legyen is elég a tények rövid összefoglalásából, a hatékony időgazdálkodók most csukják be a blogot.
Mert most színtiszta lelkizés következik.
Igazából azért ültem le most blogot írni, mert ma annyi hatás, annyi élmény ért, hogy majd szétrobban a fejem. Muszáj kicsit könnyíteni a lelkemen. Mert igazából ez az egész Tagesmutter buli egy hatalmas önismereti utazás. Ki vagyok én? Mit akarok? Honnan jöttem? Hova tartok? Mennyire vagyok elfogadó más kultúrákkal, életvitelekkel szemben? Most akkor van szárnya az unikornisnak vagy nincs?? (Lényeges kérdés, amikor egy három és fél éves kislánnyal rajzolsz, nekem speciel life changing experience volt.)
Kezdjük ott, hogy ma voltam családlátogatáson a török családnál. Ez volt életemben a harmadik török otthon, ahova bebocsátást nyertem. Én mindig azt hittem, hogy ők ilyen bulis mediterrán nép és tele lesz aggatva a lakás mindenféle csecsebecsével. A három eddigi tapasztalatom pont az ellenkezőjét mutatja: letisztult formák, sok fehér falfelület, díszítés alig. A mai otthon is steril volt leginkább, igen, azt hiszem, ez a jó kifejezés. Nem rossz ez, csak más, nagyon más, mint amit én otthonosnak hívok. Ráadásul fájdalmasan kevés volt a könyv. Volt viszont hatalmas udvar, ami olyan gyerekbarát módon volt berendezve, hogy azonnal elfogadnám a családi napközim meghosszabbításának. Ja, meg volt ám BMW X6-os is, elektromos változat, gyerekméretben:-) De ne hozzunk túl hamar ítéletet, ugye! Azt eddig is határozottan éreztem, hogy elég más a kislány temperamentuma, mint amit én eddig a gyerekeknél (főleg a sajátjaimnál, de másoknál is) megszoktam. És eddig még nem is láttam az egy évvel idősebb bátyjával veszekedni...huh! A fiaim lába nyomát is meg fogom csókolni ezek után...de ezt meg ne mondjátok nekik.
Az anyuka nagyon aranyos, kedves, barátságos, de...hmmm...kissé aggódik. Hogy mi van akkor, ha ordít nálam a gyereke és én nem tudom megnyugtatni. Mert eddig mindig csak nála nyugodott meg, senki másnál. Mi lesz, ha nem sikerül beszoktatni? Komolyan nem tudom, honnan származik bennem ez a buddhai nyugalom és bizakodás. Én teljesen biztos vagyok benne, hogy meg fogom tudni nyugtatni...utálom, ha beültetik a bogarat a fülembe. Annyi bizonyos, hogy eléggé bizalmatlan velem szemben a kislány, egészen pontosan nem nagyon létezek a számára. Csak a mami, ő viszont über alles! Pedig ma már negyedszerre találkoztunk. Egészen a végén, talán az utolsó öt percben azért volt egy aranyos jelenet: kiesett a hajcsatja. Észrevettem. Odajött hozzám, odaadta a csatját és megengedte, hogy megcsináljam a haját. Fiús anya létemre egész ügyesen. A többi csat is meglazult, azokat is visszatettem. Engedte. Pici reménysugár gyúlt bennem ezek után! Következő tali most pénteken! A megbonthatatlan török-magyar barátságért, pardon kulturális megértésért előre!
Ezután téptem haza, már az ajtó előtt toporogtak a gyerekeim, öt perccel később érkezett az ikres család. Míg a fiúknak ebédet rögtönöztem (vajas zsemle), az ikrekkel szépen leültek a szüleik (és a kutya!) gyurmázni, ez utóbbit én készítettem szépen elő ma délutánra. Nem egy, nem kettő csiga és gomba született, mire a fiaim elnyammogták az ebédet, utána végre irány az erdő! A kislány az én kezemet fogta, a kisfiú Tóbiét, Flóri vezette a kutyát...idilli, idilli, de ezért mégis fura! Ezek az emberek pillanatnyilag vadidegenek számunkra! Jól megértjük egymást meg minden...de nekem frankón ez a munkám? A friss levegőn, a ragyogó napsütésben, a finom friss avarillatú erdőben csatangolni, míg mások güriznek? Nagyon furi. Persze, most hogy így leírtam...igazából tök jó!
Vacsora után jött egy hívás, Tagesmuttert keresnek, de azonnal! Összesen 16 perces hívás volt. Egy vidéki anyukával a szomszéd településről. Mégis úgy estem össze a végén, mintha Donald Trumppal és Kim Dzsong Unnal lett volna egy maratoni konferenciahívásom a világbékéről. Koreaiul. Miért is? Mert amikor életemben először beszélek valakivel, aki által jó eséllyel fogok pénzt keresni, szóval akkor megpróbálom a létező legjobb oldalamat megcsillantani. Kurva jó fej, rugalmas, kedves, aranyos, rokonszerves, gyerekmániás Tagesmutter...egyébéként említettem már, hogy színtiszta keresleti piacról beszélünk? Szóval igazán kár a gőzért...de én egyszerűen képtelen vagyok egy ilyen helyzetben máshogy viselkedni. Meg nem is akarok. Csak a végére rettenetesen elfáradok. Pedig meg kell tanulnom gazdálkodni az energiámmal. Az érzéseimmel. No meg az időmmel.
Megyek is csucsukálni, Darlingot mindenkinek!
PS: Igazából én már azt a pillanatot várom, de rettenetesen, amikor végre minden szülő szépen haza pályázik, egyedül maradok a gyerekekkel és vadszamárként iázva rohangálhatok a tengelyem körül! Perpill még végtelen hosszúnak tűnik odáig az út sajnos! De azonnal beszámolok majd, amint megtörtént. Mert meg fog történni! Meg kell történnie! Tuti! Máskülönben visszaadom az oklevelemet!
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen