- Na, milyen volt a heted?
- Rettenetesen megerőltető, egyben frenetikusan fantasztikus!
- Bővebben?
- Mire vagy kíváncsi? Azt nem fogom elárulni!
- Hogy zajlott a héten egy napod?
- Reggel 5:45-kor csörgött a vekker, energikusan pattantam ki az ágyból (kivéve, amikor nem), nyitott ablaknál végeztem a térdhajlításokat és a karkörzéseket (ezt igyekszem minden nap), öltözés és rendrakás után pedig irány a konyha! Zöldségek és gyümölcsök apróra vagdosása után megfőzöm a teát, majd kimegyek a ház elé és az eget kémlelem. Fog-e ma esni? Nem! Akkor kiparkolom a kicsi kocsimat a garázsból, ezzel se kelljen vesződni, ha itt lesznek a gyerekek és sétálni akarunk menni. Biciklilánccal lakatolom le a ház előtti paddal egybekötve, még itt Németben is lopnak kérem szépen (a magyarok:-).
Hát előtt két perccel már izgatottan toporgok a bejárati ajtó belső oldalán, hiszen mindjárt megszólal a csengő! Hozza a török kislányt az apukája! A kislányt, aki igazából későn kelő, s mint ilyen, kissé nehezen viseli, hogy hajnalok hajnalán kirángatják az ágyból. Ez tisztán látszik az arcán, amikor beesnek hozzám, no meg a hangulatán is. Bömbölve toporzékolva int búcsút az apjának (utóbbi becsületére legyen mondva, nagyon gyorsan távozik)...de van ám olyan pillanat, amikor minden nő (még a kétéves is) a legjobb formáját szeretné hozni. Amikor megjelenik a színen két férfi. Akkor a könnyek nyom nélkül elapadnak, a száj csücsörít, a szempillák rebegnek...egészen elképesztő hatása van a fiaimnak, mondtam már? Először csak az ölemből figyeli őket, aztán közös játék kezdődik! Jó nézni őket! Péntekre odáig fajultak a dolgok, hogy már egyáltalán nem sírt az apja után! Boldog vagyok!
- És a kisfiú mikor érkezett?
- A kisfiú szerencsére meggyógyult, hétfőn nyolckor ő is megérkezett. Nem felejtett el, még a nevemet is tudta! azért persze még nagyon bújt az anyukájához. De azért már velem is játszott valamennyit. Szerdán ejtettük meg az első elválást tíz percre, ebből lett csütörtökön fél óra. Minden a legnagyobb rendben zajlott, nem sírt a kisfiú, nagyon jól elvoltunk. Annyira, hogy vettem a bátorságot és felolvastam neki egy egész könyvet! Egy bagolyról és egy lufiról! A lufi kiváltképp tetszett neki, többször is megmutatta a könyvben! No, gondoltam én, hát ha ennyire tetszik neked a lufi, felfújok egyet, van itt a szekrényben több is! Fújom fújom lelkesen, amikor is a gyerek elkezd olyan kétségbeesetten és teli tüdőből ordítani, mint én, amikor belerúgok az éjjeliszekrénybe a kis lábujjammal a sötétben (vagy amikor csak szimplán legóra lépek). El nem tudtam képzelni, mi lehet a probléma. A lufit gyorsan a szemétbe vágtam, éreztem, valahogy összefügg a sírással. A sírással, ami most nem akart csillapodni. Mert közben eszébe jutott ám, hogy mégis csak jobb lenne a mamával lenni és ennek hangot is adott. Legalább öt percet keringőztünk a zenélős kutyussal, mire jobb kedvre derült. De sikerült! Sikerült megvigasztalnom! Óriási sikerélmény!
- Akkor ez volt a legnagyobb sikerélményed a héten?
- Koránt sem! A legnagyobb sikerélményem az volt, amikor megteremtettem a harmóniát az örökmozgó, nyughatatlan és kötekedésre hajlamos kislány és a végtelenül nyugodt, a koncentrált játékra kifejezetten hajlamos és boldogan szemlélődő kisfiú között. Erre pénteken került sor, ez volt az a nap, amikor egy egész órát tölthettem el velük hármasban, mindenféle szülői kontroll nélkül (végre végre yess yess yessss!!!). Amire én már nagyon régóta vártam...arról nagyon hamar kiderült, hogy végtelenül sok odafigyelést igényel...és az óramutatók mintha ólomlábakon vánszorognának:-)) Minden egyes percet, amíg sikerült életben tartanom őket, óriási sikernek könyveltem el! Végül a következő jelenetre lettem figyelmes: kislány kipakolja az összes plüssállatot a kerekes tárolódobozból. Segít belemászni a kisfiúnak. Majd szépen körbetolja a kisfiút a lakásban! A könnyem is kicsordult a nevetéstől, a meghatottságtól, de főleg a megkönnyebbüléstől! Hát sikerült! Sikerült őket összebékíteni!
- Mennyire fáradtál el a műszak végére?
- A műszak ezen héten (és Tagesmutterként utoljára) reggel héttől délelőtt tizenegyig tartott. Borzalmasan rettenetesen kimondhatatlanul elfáradtam.
- Hogy hoztad formába magad?
- Háromszor voltam a helyi sóbarlangban meditálni húsz percet, délutánonként pedig feküdtem, aludtam, amennyit csak tudtam (beteg is voltam egy kicsit, szóval azért...de múgyis roppant mód jól esett). Ja, és este tízkor legkésőbb villanyoltás!
- Milyen lesz a jövő hét?
- Jövő hét hétfőn lesz a nagy alkalom, amikor a kisfiú már itt is ebédel és itt is alszik! A kislány nem, ő csak reggel héttől délelőtt tizenegyig jár mostantól, így sikerült elhelyezkednie az anyukájának. Ja, és végre jönnek az ikrek is, jövő héten három délután fogok rájuk vigyázni. Hoppá, meg lesz közös barkácsolás is a szülőkkel...huh...csak bírjam idegekkel:-)))
- Milyen érzésekkel indulsz neki a jövő hétnek?
- Hadd idézzek most a Domján László féle meditációból:
Lelkesült izgalommal gondolok képességeimre és lehetőségeimre!!!!!!
Domjàn Laci, Forever!
AntwortenLöschenugye? imádom!
AntwortenLöschen